Porcelánbaba

"Nézd, mosolygom." Reggel felébredsz, szemeid dörzsölöd, hogy végre láss a világra. A Nap beszűrődik halványan szürkés sötétítő függönyödön keresztül..Felülsz az ágyadban. Szemben egy polc zsúfoltsága köszönt. Köztük én ülök. "Látod? Most is mosolygom rád, mint mindig." A te porcelánbabád. Én mindig veled leszek. Akárki is hagy el, én veled leszek, amíg szükséged van rám. Ha a mosolyom nem vidít rám, eldobhatsz, de akkor mond el az okot. Hiszen én csak egy baba vagyok, aki a polcról mosolyog rád mindig, és veled van az életed kezdete óta. Ha érték vagyok számodra, és észrevettél bennem ilyesmit, nagyon örülnék. Tudod, nekem is fontos vagy, hogy mindennap láthatlak. Törött vagyok, és könnyen repedt szét a szívem, mivel eddig sok mindenki másban csalódtam már. De ne aggódj, ahogyan te bánsz velem, te benned sosem fogok. Te elfogadtál. Hiszen én vagyok a te porcelánbabád.
Felkelsz. Felöltözöl, megmosod az arcod. Korán van még. Rendet raksz magad körül, és indulásra készen állsz. Visszanézel rám. Én csak üvegesen nézek, és mosolygom rád édesen. Ennyi telik egy bábtól neked, sajnálom. Én csak a te porcelánbabád vagyok.
Elindulsz az ajtó felé. Majd eltűnsz órákra. Aztán beszélgetés zaja tűnik fel ajtód előtt. Belépsz, egy lánnyal együtt. Ki lehet? Talán egy fontosabb személy? Nem baj, én melletted leszek attól, hogy ő helyesetsít, hiszen egy baba nem csókolhat, nem ölelhet, nem beszélhet, csak mosolyoghat. Mivel én vagyok a te porcelánbabád.
Aztán elmúlik egy egész délután. Miközben vele voltál boldogság csillant szemedben. Nehezen látszott, de valamiféle vonzódás érződött a lány iránt belőled. Majd estefelé az ajtóban álltál vele szemben. Ő menni készült. Mondván sietnie kell haza. Te el akartad engedni, de valahogy a kezed megragadt a karján. Visszarántottad, és egy csókkal pecsételted a napot. Azonban a lány kirántotta magát ebből a helyzetből, és végül ő zárta le a napot, egy pofon kíséretében. A lány elviharzott. Te csak az ajtóban álltál némán, piros arccal percekig. Majd elkenődve becsuktad az ajtót, és az ágyra rogytál. Újra rám pillantottál. Szavaid suttogva annyit mondtak:"Bárcsak élő lennél...,vagy akitől kaptalak itt lenne még." Mert én csak mosolygom rád. Lehet, hogy már idegesítő vagyok, azért mert nem szólalok meg, és nem vigasztallak már meg, hiába mosolygom neked. Mert csak én a te porcelánbabád vagyok.
Késő este volt. A Nap nyugovóra tért már. Narancsos vörössé festve az ég alját. Csöngetés. Már többször is. Te az ágyon heverve voltál félálomba. Aztán a harmadik csöngetésre felkeltél. Ajtóhoz csoszogtál fáradtan, de mire ajtót nyitottál nem találtál senkit ott, csak egy táviratot a földön. Felvetted, és elkezdted olvasni a sorokat. "Ha valaha is közel álltál hozzám, akkor megtalálsz ott ahol mindig homály van, ahol kőbe van vésve nevem, és hűvös zivatar eső áztatja e követ. Néha-néha kapok rá virágcsokrot, vagy koszorút. Ez a temető. Üzenet tőlem: akit..szerettél." Láttam ahogy kétségbeesett arcod, és többször olvastad a sorokat el egymás után. Nem akartad elhinni azt, hogy ő már nincs. Majd megint rám pillantottál. És megvádoltál. "Miért mosolyogsz még mindig? Mondj már valamit!! Tőle kaptalak! Tudhatnál valamit! Miért...? Ezt te sem hiszed el igaz?" De én csak mosolyogtam, hiszen én csak a te porcelánbabád vagyok.

Majd már mikor sötét volt, felkaptál a polcról és a földre vágtál. Darabjaimra estem. A mosolyom kettétört akár egy üveg. Most már én sem vagyok neked. Senki, soha többé. Mivel..te törtél össze. Az egyetlen voltam neked, a lelke Neki, a te...porcelánbabád.

Két út...

Van két út. Hasonlóak, de eltérnek mire a végére érnénk. Az egyiken egy fiú sétál. Útja ingadozó. Saját maga ellen dolgozva hárítja magára környezetét, végül nem, azért marad egyedül, mert mások nem szeretik, hanem mert önmaga kisugárzása olyan vádakat tesz a környezete elé, hogy aztán tényleg végül az lesz,ami eleinte nem is volt igaz, csak az önsajnálatba fulladt önmagával.
Van a másik út. Ott is egy fiú ..sétált. Most a közepén ül a homokos, poros útnak. Török ülésben. Várva a környezetre, ami hol segít, hol belerúghat. Csapzott haja belelóg szemébe, ami a sötét fénytől csillan fel, közben vigyorog maga elé. Talán mert szerencsétlennek nézi magát, és a lépéseket nem akarja megtenni, ha már előre tudja mi fog bekövetkezni.
Amíg a másik botladozva halad sorsa elé, addig a megállt fiú hanyagon vállat ránt rá. 

 

Rémmese - Prológus

"Fagyos szíve lüktetett halkan, erejét vesztve. Szemhéjai lágyan lecsukódtak. A jég szilánkokra repedt benne, ettől végleg elhagyta azt az utat, amiben szenvedett. Bár tépték a gondolatok, szakították az erők, és törölték a vágyait. Most a szilánkok belehasítanak, mélyen és fájdalmasan.
"Tűnj el!". Visszhangzott benne. A gondolat sírásra kényszerítette, hiába állt ellen. Könny csordult le, száraz arcán. Úgy érezte még mindig zuhan. Pedig már napok óta a mélybe vetve fekszik, a fekete, hideg talajon, ami alatt alvadt vér folyik, és tapadt rá hófehér testére. Akárhányszor felpillant a mélyből a magason húzódó résen keresztül, a szürke égre, minden alkalommal eszébe jutott,ahogy zuhant lefelé, és a bordái iszonyatos hangon megreccsentek, mikor földet ért.
-Ma..gány..- suttogta, miközben megcsuklott hangja.~ Miért vagyok itt? Vagy...miért nem halok már meg? Nem akarok még addig szenvedni, ha már ide vetett a sors utolsó pillanata. -gondolta ezeket, majd valami hűvöset érzett meg a libabőrös lábán. Felnézett a rés felé. Hópelyhek kezdtek szállingózni. Ettől egy halvány mosolyt csalt arcára. Az ujjait próbálta mozgatni, melyek már meg voltak dermedve, majd a földbe vésett körmeivel, összeszorította fogait eközben, és visszafojtotta az újabban előtörő sírását. Testén egy piszkos fehér, szakadt hosszujjú ing volt. Végtagjain csomó seb, vágások.
Úgy érezte ezután a két nap után végre eljött a hosszú álma. Talán nem erre vágyott, talán sosem gondolt bele,hogy megtörténik ez, de ebben a két napban csak erre vágyott már, semmi másra. A zölden csillogó szempárból lassan kialudt a fény, elhomályosodott a tekintete is. Arcán valamiféle néma mosoly tükröződött, végleg ráfagyva ezzel a mosollyal, hosszú álomba merült.

A szürke felhőkkel borított égből hópelyhek hulltak alá. Onnan hulltak a fehér tollpihék véresre festve,ami más szemének láthatatlan. Csak, Ő láthatta. Mindig azt hitte angyaloké. Olyan angyaloké, akik meghaltak, mert széttépte őket valaki, és szárnyaik tollakra szakadtak, a vérükben pedig átitatták azokat. Szinte elvarázsolva nézte az égből hulló "csodát". Szemében üresség, elhagyatottság érződött vissza. "Magány". Suttogta mindig. A kopár, sík talaj,ahol sétált hideg volt, mezítláb mászkált. Fehéres szalagok borították testét.
Megállt.
-Ohh..- a földön egy fehér rózsa hevert, felvette gyengéden.- Szegény.. ő is magányos...-elmosolyodott, mikor is meglátta,hogy a rózsa szirmai véresek. Majd kezébe markolta a rózsát, aztán összeszorítva elengedte, és szirmait felkapta a szellő. Ezüstös fehér haját is meglobogtatta.
Egyszer csak felkerekedett a szél, a kósza, száraz leveleket elsöpörte az úton. Mögötte, a kopasz fák ágain fekete madarak tanyáztak. Szemeik villogtak, miközben a lányra szegezték tekintetüket. Ő tovább sétált.
-Magány...magány...magány...-szinte már dúdolta.
Újból hullani kezdtek a véres tollak. Felpillantott. A szemében cinkos mosoly volt, de még is tengernyi kíváncsiság az iránt, hogy, hogyan lehet az,hogy ő láthatja, de senki más.
~Vajon honnan jönnek? Talán...üzenetet hordoznak magukban..? Lehet...- szegte le fejét. Kezét ökölbe szorította. Összehúzta szemeit. Furcsa homály volt szeme előtt. Úgy érezte elsötétül a világ. Nem értette ezt a zavarodottságot, hiszen oly sok mindent, amióta a földre lépett. Kilétéről nem tudott, sem nevéről, sem azt, hogy honnan származik. Nem értette ezt a világot. Átvette a bizsergés, a fagy...Tovább sétált, kezével karjait fogta össze. Valami furcsát vett észre az egyik kiemelkedés után. Odasietett, amennyire csak tudott. Egy hatalmas repedés volt előtte. Lenézve mély, sötétség, és halványan valami homályos alak feküdt ott...
Letérdelt, a szakadék széléhez..."

Zavarodottság...

-Elmehetnél már.
-Miért? - kérdeztem Én.
-Mert a hibád vagyok, ami fáj. - felelte rá Ő.
-Csak ezért?
-Csak? Szerinted nem elég indok?
-Nem. Hiszen én maga egy hiba vagyok. Akkor ha már bennem, vagy körülöttem az van, szinte nem látszólagos, elfogadom.
-De fáj.
-Fáj? Hmm...igazad van, fáj. Mártír, vagy mazoista nézetűnek is mondhatnak.
-Akkor én tűnök el.- indult el a sötét árny közelébe.
-Nem! Nem teheted! - rántottam vissza a karját.
-Miért? Visszamegyek, egy félhalottal mit kezdesz?
-Félhalott? Aki istennek képzeli magát...- engedtem a szorításból, és a karom visszahullott az oldalamra. Félrenéztem.
-Hehh...igaz. De te sosem hittél nekem. Azonban..megyek...
-Nem! Nem menekülsz...
-De az álarcok felfalnak, így is -úgy is.
-Feladtad?
-Mondd annak aminek szeretnéd...- sütötte le szemeit.
-Egy kellemetlen félreesés vagy, tudtad?- az arcába néztem olyan fintorral,mintha utálnám, de csak sajnálatot mutattam valójában.
-Te tettél tönkree!!- nekifutással támadt egy másik.
-Hé!Hé!- húztam vissza a másikat.- Ne támadj, nem éri meg...
-De, mert ő mindig az életembe gázolt!- vágta a szemem közé.
-Hogy?-néztem rá meglepetten.-Nem azt látom a szemedben..
-Tudom, hogy te is meg akarsz bántani...-mondta ő és visszább húzódott- Mert senki nem kedvel, mindenki utál.
-Utál? Eszednél vagy?- támadtam rá a kérdéssel.- Én nem utállak!! Soha nem utálnálak...legalábbis nem adtál rá okot.
-Majd lehet rájössz...
-Elég!- közbe szólt, és felvette álarcát.- Belefáradtam...
-Hmph...tudom, te már oly sok mindenbe.- sütöttem le szemeim.
-Csak várd ki a végét...
-Ígéret...milyen ígéret ez, amikor te sem tudod biztosra? Én sosem tettem ígéretet, nehogy az legyen a pofára esés,hogy nem tettem eleget annak.

[ nem ajánlom olvasásra történet ]

Törd össze magad,hogy erőssé válhass. Magadat kell összetörnöd, hogy érezd, és hogy tudd, hogyan is rakhatod össze magad.
Hallottam ezeket magamban. Mindig is hallottam, szerintem amióta léteztem. Csak később értettem meg mi vagyok, mi a létem, hogy valójában magammal kell megvívnom azt, ha valaki a környezetemből megtámad,hogy azt legyőzhessem. De vajon milyen messzire kell menjek, hogy végül tényleg ne vegyem őket figyelembe? Elpusztíthatom magam,anélkül,hogy a halálra vagy az öngyilkosságra gondolnék?
Most ezen merengek a kulccsal a kezemben. A cella hideg kövén összekuporodva. Mint egy porcelánbaba,ami nem sokára összetörik, ha valakit meglátna. Szememben mély feketeség, csapzott hajam, hosszan leért a hideg, piszkos talajra. Feladtam volna? Úgy látszott. Nem mondom egyiket sem, soha nem akartam ígéretet tenni, másnak, vagy magamnak. Soha nem mondom,hogy feladom, sem azt, hogy nem adom fel. Nem akarom, hogy kudarc legyen végül.
Valaki jön? Mintha léptek halk zaja lenne. Felemelem állam a felhúzott lábamról...Csak képzelődtem. Felállok. Hajam arcomba hullik. Lábaimat szinte úgy emelem mintha nehezékek lennének rajta. Egy rongyféle piszkos fehér ruha lóg rajtam. Karomat kinyújtom remegő kézzel a kulcsot a zárba rakom. Elfordítom, kattan egyet. Nyikorogva kinyílik lassan, mint egy örökké valóság. Felpillantok. Némi fény szökik szemeimbe. Elmosolyodom. Talán őszinte ez a mosoly? Talán csak a sírás elnyomása? Nem is. Sírni? Miért? Többet sírtam, mikor még kezdődött ez az egész, most talán már elfogytak annyira a könnyeim, hogy ridegség árad a létemből, oly módon, hogy azt hinné valaki, nincsenek érzéseim.
Kiléptem, mezítláb. Sóhajtottam egyet. Meglátszott a leheletem a hűvös levegőben. Mindig sétálok egyet a régi ház körül. De nem megyek ki az utcára. Nem engedhetem meg magamnak.
A ház körül nincsen más csak szemét, és minden olyan dolog ami elhanyagolva van, minden olyan ami múlt, s minden olyan ami jelzi,hogy az élet itt megállt.

Másnap...

Megint a cellában. Így élek. Bár közel sem élet az amit művelek már évek óta. Úgy érzem vissza kell jönnöm, és újra bezárni. Néha a kulcsot kint hagyom, de csak közel, hogy a rácsokon keresztül elérjem. Bár amilyen gyenge vagyok, néha nem sikerül elérnem. Hiába nyújtom hófehér, vékony karom érte.
Érzem ma jönnek. Legalább is egyenként. Valami erre tévedő. Ők régóta járnak ide. Főleg akkor mikor a kulcsot kint hagyom. És belép. Én csak felnézek rá. Üres szemmel az ő tiszta tekintetébe. Vigyort látok arcán. Ekkor megijedve felpattanok és a sarokba futva menekülnék, azonban a karomat megfogja. Visszaránt. Félek. A tekintete rosszat sugall. Majd a földre dob, mint egy rongyot, és közelebb lép. Én erőtlenül próbálok felállni. Majd felhúzz, szinte erőszakkal és a testemen végignyúl kezével. Másik karomat hátrahúzza. Elég kellemetlen helyzet. Most az lesz? Az aminek lehet nem kéne megtörténnie? Mindegy nekem? Nem, egyáltalán nem. Azonban nincs erőm ellenkezni. Egyszerűen csak felsikoltok, és ki akarok szakadni a kezei szorításából. Nem! Nem akarom! Ezt azért nem kaphatom! Annyi szenvedés után, még ez is? Mit tettem,hogy ezt kapjam? Mit? Mi tévő legyek?
Aztán kibuggyannak a könnyeim is kétségbeesésembe. Meglepve lefagyok. Aztán leteper. A ruhámat szinte letépi. Ez a megerőszakolás? Biztos? Sőt nem is tudom. Nem. Én már semmit. Bár egy ilyen semleges létnek talán nem is számít egy idő után, csak a félelem.
S mindig eljött. Ugyan ez. De mindig máshogy. Végül nem ellenkeztem. Egyszerűen ezt is szenvedtem. Miután megszégyenített, és elvette az egyetlen dolgot,ami létezett a világban, a testem. Elvette. Úgy éreztem nem az enyém. Most már soha. Megszégyenítette azt ami tiszta volt legalább, ha belül nem is. Most, csak egy eszköz.
Aztán jön egy másik. Az csak megkínoz, szétver, összetör. És ezek ellenére, nálam a kulcs, és még sem húzok el innen. Miért? Miért teszem? Fogalmam sincs már.
Egy bélyeg, egy pecsét, ez lesz mindig, mert megmarad.

 

Szívdobbanás...

Mindig is hitte,hogy elmúlik,mint minden más. Ezt hitte. Volt hite, de csak...volt. Emlékszem velem mindig így beszélt. Nekem sosem volt hitem a holnapra, hozzám képest optimistább volt. Valami még is hiányzott belőle..., a mástól való kérés. Félt,hogy sokat kér, szánalmasságnak érezte, pedig közel sem volt az.
Én mellette állok,mai napig...,habár szakadnak a szálak, eljönnek olyan idők,mikor nem tudok róla.., ez fáj.
Most könnyezem. Szakít, tör, vág, zúz a belső fájdalom. Könnyeim forróak, lecsorognak arcomon. Ruhámra cseppennek. A szoba közepén ülök, egymagam. Már mióta. Mivel céltalanul nem vittem semmire az életem, csodával határos módon a ház még a fejem fölött áll. Azonban, csupasz, üres..és poros..El kellett szinte mindent adnom,hogy legalább valahol lakjak. Fázom, reszketek. Nincs fűtés. Gyomrom korog. Éhezem. Szerencsére a szomszédhölgy olykor átjön hozni valamit. Már ajánlotta,hogy éljek velük, de elutasítottam. Nem akarok potyautas lenni, hogy egyszer a képembe vágják,hogy a semmi ellenére is itt élősködöm a hátukon. Nem, azt már nem. Inkább maradok.
Ez volt börtönöm, az is marad. Áram még van..bár csak homályosan pislákol az előttem pillogó lámpa. Felhúzott lábaim vékonyak, fehérek. Ruhám nincs sok, valamelyik nem is meleg, valamelyik már szakadt.
Szerencsére fürdéskor átmelegszem, de nem sokat használhatom, nem tudom kifizetni.
A szobám. Most már tényleg az. Nincs benne semmi, csak üresség, én és a lámpa. Hunyorgatom szemem. Előttem fénypontok cikáznak. Félő,hogy hallucinálok. Vannak rohamaim is. Azonban gyógyszerre sincs pénzem, így csak a szomszédokra hagyatkozhatok..bár ritkán fordul elő szerencsére.
Szerencse? Annak nevezem? Végül is...,már mit veszthetek? Vagyis... kimondtam megint egy olyan kérdést, amit nem kéne. Az ilyen kérdések mindig bebizonyítják,hogy még is van veszteni valóm.
A sírásom egyre hangosabb. Nem bánom. Most már kiadhatom magamból,senkit nem zavar, senkinek nem kell magyarázkodnom, azonban örülnék ha valamelyikük itt lenne, s hagyná,hogy kisírjam magam mellette. De sem ő, sem ők nincsenek, senki...hol vagyok?
Nem emlékszem. Már megint. A memóriazavaraim erősödtek az évek során, ezért még nehezebben fogadtak el, és váltak meg tőlem. Csalódtak bennem.
De elmúlik ez is. Mint minden, mint minden élet, mint minden időszak. Elmúlnak a könnyek, a hangok, a gondolatok, az emlékezet, a fájdalom.., az élet. Elmúlnak. Ő azt mondta megvárja a végét. Sosem tudtam meg mi lett vele. Talán ő boldog. Hmph.
Valakik eljutottak valahova, de nincs hír, nincs cél, nincs szó. Egyszerűen őket is felejtem. Szánalmas ez a memóriazavar. Gondolkoztam leírom a napjaim, de nincs papír sem ceruza. Minden eltűnt körülöttem. Ekkor megremegett a vállam, libabőrös lettem. Összehúztam magam. Összeszorítottam szemeim és beleordítottam az ölembe. Majd hátrarántottam a fejem. Majd a vállam felett néztem ki a homályos, poros ablakon. Kint szél tombolt, cibálta a fák ágait. Lassan november vége van. Tél közeleg. Félek. Ugyanakkor valami nosztalgikus érzés párosul ehhez. Valami nyomasztó és nyugtató is. A végsőkig.
Hátradobtam a hátam a hajópadlón. A térdemet néztem. Tiszta kék,zöld. Sokat összeestem. Hmph. Mit panaszkodom, nincs értelme. Megsajnálni senki nem fog,csak beszélnek rólam, hogy miket nem csinálok, és csak várom a végét. Én is? Lehet.
Halk kopogás az ajtófélfán. Lehunyt szememet résnyire nyitom. A könnyeim homályosítják a képet. Nem látok, nem emlékszem, lehet csak hallucináltam megint. Mint mindig amióta csak megbetegedtem. Sokszor látomások gyötörnek és képzelgések. De az az egy tudatosul bennem,hogy az nem a valóság.
Koppant egyet a fejem ahogy visszahajtottam a padlóra. Léptek zaját hallottam. Valódi lehet? Ki tudja, ha hozzámér az illető,akkor tudom,hogy valódi. Voltak ilyen képzelődéseim de ha hozzámért az illető nem éreztem.
Letörölte a könnyeim. Ekkor felpattantak szemeim és újra elhomályosították a könnyeim az alakot. Ki lehet? Félő,hogy valami ismeretlen. Bár nem tett volna ilyen kedves gesztust. És érzetem is, szóval most nem képzelődöm.
Nem látok...sosem fogom megismerni a valóságot? Igazából minek is,...csak álarcok sorozata, sok szánalmas, selejt emberrel. Legalább is így gondoltam, de csak részben vallom igaznak...
És ahogy elnehezedett testem...álomba merült tudatom. Fel akartam ébredni, látni végre valakit,aki lehet segít nekem. Lehet,hogy ismer, és még nem is csalódhatok sem magamban, sem ő bennem. De nem megy...erőtlennek érzem magam ahhoz,hogy felébredjek. Csak annyit éreztem,hogy megfogta a jéghideg ujjaim, gyengén megszorította. Aztán lassan,mintha felemelte volna testem...hová visz? Hirtelen belém vágott a félelem...Sírni akartam...sírni, ordítva, újra s újra. Mindig s mindig. majd vállába ölelkeztem és torkom szakadtából sírtam...Az alak átölelt egyik karjával...A fázásom enyhült...csak egyfolytában azt kiabáltam : "Sajnálom" "Sajnálom" ...
És innentől nem emlékszem semmire...onnantól csak a fehér szobára...orvosokra, kórházi szagra...a kórszoba függönyének hullámzására...szellőre..és az utolsó szívdobbanásomra...

Szív kalitkában

Jeges tekintettel figyeltem a falon lógó porban és pókhálóban úszó faliórát. Csend volt. Néma süketség. Csak az óra tik-tak -ja zengte be a ködös szobát. A padlón ültem, az ablak alatt. Fejemet nekitámasztottam a falnak. Minden por és piszok. Elhagyatott hely ez. De hiányzott. Az ablakon haloványan tört be a szürke fény, mivel Nap nem sütött. Viharfelhők borították az eget. Felhúzott, meztelen lábaim előtt egy kalitka állt. Az egyetlen olyan dolog,ami tiszta és fényes volt. Kupolás formája és érdekes rácsai különlegessé tették a benne szunnyadó szívet. Halkan dobogott. Elfeketedett külseje mutatta,hogy ideje lassan a végéhez ér. Sajnáltam, habár szánalmam nem sokat ért. Én bágyadtan néztem rá. Összeszorult a gyomrom. Az ajkamba haraptam. Miért? És kié a szív? A szív tulajdonosa én voltam. Törött kis szív volt. Lélekkel a közepén. Most, ő is kalitkába került. Eddig testemben adott életet, most kiszakították mások. De mit ér már,ha törött e szív? Hmph. Kérdeztem magamtól mindig, és ez lett belőle. Akkor is szív marad, hiszen ami eltört, vagy megsebeződött, az beforrhat...,persze ha nem szaggassák folyton a fájdalmak. Azonban hiába a beforrás, újból és újból bele martak. Hehh..,már rímként párosulnak bennem a gondolatok, milyen furcsa képek ezek.
Hogy miért hiányzott ez a hely? Talán itt kezdődött minden. És ért is véget. Nekem nem maradt egyebem csak a sok rossz,ami naivvá tett, és befolyásolt. Hiányoztak a fontosak, de ők eltűntek mire észbe kaptam. A szavak, az idők múltak. A láncok, a sebek egyre jobban a bőrömbe szívódtak. Különlegesnek hittem magam. Nem, nem csodának, éppen ellenkezőleg. Olyas valaminek,aminek nem kéne lennie. Mint valami fekete bárány. Egy selejt a sok közül. Egy hiba, egy tévedés.
-Befejezted?...- szólalt meg halkan egy férfi hang. Nem láttam senkit, csak a szoba sötétjében égő csikk végét, és füstjét.
-A gondolkozást,vagy az önsajnálatot?
-Kérdésre, kérdezel?
-Azt tetted te is most.
-Zavarlak?
-Nem.. ,de nem tudom ki vagy.
-Jobb ha nem tudod.
-Mindig ezt mondod...- félmosolyt csaltam arcomra.
-Hogy? Ismersz mégis?- döbbent le és ahogy hallottam felháborodottságában előrelépett egyet.
-Mit hittél?
-De..nem is találkoztunk.
-Nem. De beszéltünk.
-Akkor én nem ismertelek fel...
-Sejtettem,hogy ezt mondod..
-Mikor lesz vége?
-Most...- és mintha nem mondtam volna ki a szót a testem a poros juharfapadlóra zuhant. A kalitka darabjaira pattant, a szív pedig,mint egy fekete vércsomó, szétolvadni kezdett.
A csikk ki esett az alak szájából. Oda akart hozzám jönni.. de valahogy nem bírt. Térdre rogyott. Öklével a padlóba vágott. Könny cseppent a porba. És az óra tik-tak-ja elcsendesült lassan.

Érzés

Mikor csak karnyújtásnyira vagy valamitől félsz szembe nézni a tudattal,hogy valójában kudarcot vallhatsz? Csalódást okoztam vajon? Nem tudom,de úgy érzem hiába várok. Olyan furcsa, és néma ez a hely. Nyomott hangulata engem is befolyásol,hiszen engemet minden rossznak sikerült befolyásolnia. Naiv vagyok. Talán feleslegesen várok. Miben hiszek? Van tudat? Van kétség? Van cél,vagy tervezés? Már ..kitudja. Gyötör a tudat, az érzés, belém vág. Annyira szorít, és darabokra zúz. Megfojt és üldöz. Vág és mar.
Mikor szétfeszít, mikor már olyan,mint egy vágás,és a sebből vér csordogál. Akkor pont ugyanígy feszít széjjel,és a könny áztatja arcom. Remegek..és nem adhatom ki magamból. Nem,mert mások is néznek.

Tört játszma az érzelmekkel

Zsebébe süllyesztette bal kezét. Az oszlopnak dőlt. Másik kezével a csikket fogta. Kifújta a füstöt. Az égre meredt. Az járdán ahol állt,nem volt forgalom. Úgy tűnt ez a városrész,nyugodt,csendes..,talán ezért is szerette. Az égen halványan mosódtak szét a felhők. Egy repülőgép is köztük feszített. Fehér,hosszú csíkot maga után húzva. A Nap nyugodni kezdett. Az ég kékes színe, narancsvörösre festődött. Milyen szép. Akár egy festő. Amíg napközepe van kékkel tölti meg az eget,és néhány kosza fehér felhővel. Ha pihenni tér átfesti mindezt narancsos vörösre. Hajnalban meg az esti sötétkék fényekkel kel fel. Természet adta művészet. Nyár vége volt. Késő délután. Most már hamarabb közeledett az este.
A fiú csak unottan támaszkodott tovább. Igen,úgy tűnt,mintha unná, bár örült ennek a nyugalomnak. Amely ha nem is mindig,de élete részébe költözött. Nem sok,de ez is megteszi. Gondolta mindig. Aztán lépteket hallott. Mintha egyre lassabbak lettek volna,ahogy közeledettek. A fiú oldalra nézett. Egy lány állt tőle pár méterrel. Kissé meglepődött. A lány ziháltnak tűnt, kissé gyorsabban vette a levegőt,látszott ahogy a mellkasa emelkedik fel-le. Zöld szemeiben néma csillogás tükröződött. Hosszú szőkés barna haja kissé meglengedezett a gyenge szellőtől. Iskolai egyenruhájában volt.
-Úgy tűnik,most én vártam rád. - mondta a fiú.
-Bocsáss meg! Nem szokásom késni.
-Tudom...,de ne kérj bocsánatot. Nem érdekes.- dobta el a csikket..és eltaposta. Lesütötte szemeit.
-Mondd...- lépkedett a fiúhoz közelebb-..jól vagy?
-Megvagyok.
-Mindig ezt mondod.- hajolt le,hogy lássa a fiú tekintetét.- Ugye nem gondolod,hogy ezzel lerázol?- biccentett.
-Hajjj..-sóhajtott bele a levegőbe.- Nem kell aggódnod! Meg aztán...
-Igen? - pislogott a lány.
-Nem is tudom,hogy kezdjem...,elég bonyolult.
-Megszoktam. Te mindig bonyolult dolgokon rágod magad. - vállára emelte kezét.- Főleg,ha én túlbonyolítom!- mosolyodott el.
-Ööö...- nézett rá,szinte már kétségbeesetten,hogy is mondhatná el neki a dolgot.
-Ó! Mi az? - aztán leengedte a kezét.- Most sem mondod el...- nézett félre.
-Tudod ...,egy ideig...nem leszek..- nyögte ki..,de nagyon a torkában volt,az hogy hogy fog rá reagálni.
-Nem leszel?- nézett fel újból, üvegesek lettek szemei.- Mennyi ideig? Talán most túlórázol? Megint...-aztán biccentett egyet.- Én tudod,hogy várlak! Levelezgethetünk tovább. ^^
-Nem várhatsz rám örökké.
-Hogy...- most esett le neki...Ajkába harapott,hogy feltegye a kérdést.- El-mész?
-Jobb lesz...így.- nézett félre.
-Miért nem nézel rám? Miért? Félsz szembekerülni azzal,hogy én mit reagálok? De...miért lesz jobb? Hiszen mi...- csuklott meg a hangja.
-Hahh?...- tágultak ki szemei, és összeszorította fogait.- Nem érted! - emelte rá tekintetét a lányra,s mintha a szavaival megtámadni akarná.- Téged akarlak megvédeni! Magamtól!
-Magadtól?- a mellkasához húzta kezét...kissé tétován egyet hátralépett.- Miért csinálsz úgy,mintha köztünk semmi fontos nem lenne?
-Éppen ezért,...te buta!
-Hah?- lepődött meg.
-Fontos vagy!
-És azzal leszek fontos,hogy te...te elmész?
-Öhm...
-Azt akarod mondani..,hogy megoldod magad? Azt? Hogy eddig,eddig a pillanatig, nem volt senki aki folyton aggódott érted? Nem? És számodra az szánalmas,hogyha elbuktál, vagy bajod van,akkor ne ahhoz menj,akiben bízol,aki szerinted enyhítené?Hogy..hogyan...-nyelt egyet, de akkor már lecsordultak a könnyei.- Szerinted én mi a francnak vagyok?!!- kiabált rá, a szemébe nézve. Bár sokat nem látott a könnyfátyol mögött.- A barátok arra valók,hogy elváljanak egymástól? Csak azért mert abban hiszel...,abban,hogy csak a szerelem köthet össze mindenkit? Egy lányt és egy fiút? Honnan veszed ezt?...- remegett az ajka, és a kezei.
A fiú alig mert szembenézni azzal amit mondott neki a lány. Összehúzta szemöldökét.
-Ajj, ne sírj már miattam..- nyúlt volna hozzá,de a lány eltolta.
-Miért ne? Mert ki sír miattad? Van még valaki?
-Nincs...- nézett félre.
-Barátok vagyunk. Nekem is neked is fontos köztünk a kötelék. Most,hogy már mindent magadra veszel, ezt a köteléket el akarod szakítani? Azt hiszed könnyebb lesz nekem....,mert nem..,éppen hogy nehezebb..., és nem veszed figyelembe... nem érted,hogy van időd még? Én itt vagyok. Azért vagyok neked,hogy segíthessek...,nem élhetsz azzal,hogy te megoldod. Azért fordultál ehhez a dologhoz,mert eddig nem volt senki...,vagy talán..., én sem vagyok...olyan,aki figyelembe veszi, mi van veled...?- húzta félre száját.
Kissé ledöbbent a fiú.
-Dehogy nem...
-Nem is hiányoznék..,valld be...
-Dehogy nem!...csak elnyomom..., a hiányod...- az utóbbiakat egyre halkabban mondta.
-Az olyan,mintha nem lennék fontos. De ha nem mész el,hiány sincs...., nem kell megterhelni azzal is magad,hogy elnyomod...És én érzéseim? Azokkal mi van? Azt hiszed,egy idő után eltűnik minden, a nyomok,amiket hagytál bennem? Azt hiszed?- szorította ökölbe gyenge kezeit,a könnyei már arcára száradtak...
Már kezdett homályosodni. Majd halk cseppek koppanását lehetett hallani. Végül zuhogni kezdett.
Mindkettejük bőrig ázott. Némán egymással szemben álltak. Mintha nem vennék észre,hogy eláznak.
-Nem tudod..,mit követsz el...- motyogta az orra alatt a lány.- És mégis mennyi időre?..
-Nem tudom..
-Nem tudod?!- csattant fel.- Akkor miért mondasz nekem képtelenségeket,és felizgatsz? Nem is veszed észre,hogy ezzel milyen hegeket szakítasz fel bennem,hogy ezeket mondod...képtelen vagy megérteni...Hazudni..bűn...- újból megremegett az ajka... és hátrálni kezdett.
-Nem hazudtam...
-Hmph. - állt meg.- Az egészet...- majd szájába harapott.- Holnap itt találkozzunk...
Ennyit hallott és mire felnézett,csak a néma esőfüggönyt látta maga előtt.
-Rendben. Itt leszek!- kiáltotta a semmibe.~Én ostoba...

*đ*



Késő délutánra járt az idő. A lány ott állt az oszlop mellett. Remélte hogy ma nem esik. Milyen ironikus,hogy pont akkor esett,azon a keserű napon. Eddig sosem esett. És itt találkozgattak. Még régebben a fiúnak mutatta meg ezt a helyet. Nyugalom, csend. És leírhatatlanul szép környezet. Mivel a házak mellett nem volt kerítés, látni lehetett a szebbnél szebb kerteket. Olyan nosztalgikus és szabad érzés fogta el.
Olykor karórájára pillantott. Nem sokára homályosodott. Várt. De a fiú nem jött. Pedig hallotta mikor azt kiáltotta neki,hogy itt lesz. Számára ígéretnek hangzott,ahhoz képest,hogy lassan elválnak útjaik. De éppen ezt nem akarja. Ezért vár rá,hogy kijózanítsa,hogy ráébressze, miért kell maradnia...,hogyha annyira fontos,akkor ne kiszakítsa belőle a létet,hanem értékelje a barátságát. Hogy mit is jelent az,ha van valaki aki bízik benned,és megismert.
De...mindhiába. Eltelt a szürkület ideje. A csillagok is felcsillanni kezdtek. A lány átkarolta karját. Fázni kezdett. A torkában mintha tüskék lettek volna. Sokat nyelt. El akarta fojtani a sírást. Még ha nem is jár erre senki,nehogy meglássák,főleg a fiú. Még vár...,még mindig. Várt, és várt. Talán egy hazugért vár ennyit? Nem. Nem hiszi annak. Akkor miért...? Miért tűnik annak? Elárulták az érzései? Vagy...elment? A tudta nélkül?...Lehetetlen!
Akkor aztán nem bírta. És lerogyott az oszlop tövébe. Hangos zokogásba kezdett. Bőgött,ahogy a torkán kifért. Fázott. És remegett. A könnyei pedig az aszfaltra csöppentek. Azt kérdezte: Miért nem mond el soha semmit? Miért kell a kisujjamból kiszopnom,hogy mi van vele? Szép gesztus..,hah? Ez egyenesen a velem való hátba szúrás!...Nem tudtam vele megértetni időben..., nem... elbuktam. Egy rohadt nagyot. Milyen ostoba, hülye liba lehetek...Naivság? Mi az nekem...?
És félig kinevette magát, félig meg a könnyei folytak egyfolytában. Kegyetlen játékok...Tört angyalszív, és egy hiú várakozás....

FMAfanfiction_1.rész: Rejtélyes támadás..

[ tessék itt egy kicsi belőlem :P. Az FMAotakuból egy kis történet. :) Remélem tetszeni fog. :D ]

Amestris. Az ország szíve: Central City. Minden központja. A Führer innen vezeti ezt az országot.
Central szűk utcáin a lakók élik mindennapjaikat. Sétálnak, beszélgetnek. A gyerekek szaladgálnak.. Minden olyan normálisnak,...tűnik. Az utca befelé egyre szélesedik. Ahol már magasabb épületek, emeletes házak tornyosulnak. A forgalom egész békés, nem sűrűn,de feltűnik pár autó. Köztük a centrali katonák autója is. Úgy tűnt mintha valamit keresnének. De csak alaptempón tovább hajtanak. Talán nem is sejti senki,hogy a csatorna mélye mit rejthet? Valószínű. Elég átlagos napnak nézhettek elébe. Csakhogy,az egyik nem várt pillanatban, a járdaszegély melletti csatornarács a levegőbe repült. Mindenki meghökkent. Amikor az földet ért,elég megviseltnek nézett ki,ahhoz képest,hogy tömör vasból volt. Az emberek lélegzetvisszafojtva várták mi lesz ezután. Vajon mi okozhatta ezt? Hiszen magától nem repül fel egy csatornarács. A csatorna sötét zugaiban, egy vöröslőszempár villant fel,aztán hirtelen egy árny bukkant elő a levegőbe repülve. Földet ért. A lakók megrémülve szétszaladtak, minél biztonságosabb helyre. Főleg a nők és a gyerekek. Elég vadnak és elszabadultnak látszott. Egyfolytában szúrós pillantásokkal nézte az embereket,amelyek elmenekültek. Hasonlított egy hatalmas farkashoz,de karmai láttán elég mutáns egyednek volt nézhető. Egy kiméra. Elég undorító egy alkímia,állatokkal és lelkekkel áldozni fel valamit,hogy ilyen szörnyetegfélét létrehozzanak.
Majd a semmiből egy hatalmas lángcsóva robbant a kiméra felé. Azonban a támadás elől kitért, éppen hogy súrolta. Honnan is származhat ez? Nem mástól,mint az állami alkimisták egyikétől: Roy Mustang ezredestől. Határozott léptekkel közeledett a szörnyeteg felé. Egyik kezét most is zsebébe csúsztatta. Kék egyenruhája árulkodott,hogy katona,de szíve mélyén ő is egy közönséges ember volt,aki a szeretettei és barátai segítségével jutott idáig,hogy egyszer aztán Führer lehessen.
Lassan feloszlott a porfelhő amit a támadás hagyott maga után. Roy megállt. Elmosolyodva lehunyta szemeit.
-Hmph. Elég fürge egy jószág vagy...-pillantott fel, és farkasszemet nézett vele. - Most, Acél!
Újabb támadás érte a kimérát. Ami azonban hátulról közeledett. Egy szőke hajú fiútól. Acélpengéje megcsillant a napfényben és támadást mért a szörnyre. Hiába a jól megtervezett támadás, az a kis seb csak még nagyobb vadállatot csinált belőle. A fiú meglepetésére,pár gyors ugrással Roy közelébe érkezett,távol a kimérától. Kis híján felszabdalhatta volna, így csak a vérvörös palástja úszta meg,ami rendesen megszakadt.
- Nem szeretném ha egy ilyen semmirekellő dög végezne veled!
-Ne most osztja nekem az észt,ezredes! - és a palástját ledobta.- Most elintézlek! - csapta volna össze kezeit Ed. De abban a pillanatban egy hasonló tapsot hallott meg. Az alkímia villámszerű erői a kimérába irányultak. De ezek az erők,nem szemből, Edwardtól érkeztek hanem a szörnyeteg mögül. Roy és Ed nagyon meglepett volt. Nem értették az egészet. Aztán a másik pillanatban a kiméra felrobbant. Teste egyszerűen semmivé vált. A nyomán csak hatalmas füstfüggöny keletkezett,ami épp kezdett szertefoszlani. Azon túl egy alak lépteit lehetett hallani; éppen távozóra fogta. Ed számára gyanúsnak tűnt ez a fickó. És hirtelen kiszúrta az alak csípőjénél csillogó ezüstláncot.
-Hé! Te egy állami alkimista vagy?- mutatott rá kérdőre vonva. Erre egy pillanatra megállt az alak.
-Állami Alkimista?- csodálkozott el Roy.- Nem emlékszem,hogy új alkimista érkezett volna...- gondolkozott el.
-Haha...- csillant fel a foga fehérje egy kellemes,halk kacajra, de mire a füst feloszlott teljesen, az alak eltűnt.

Furcsa ismerkedés..(5. +fejezet )

" Egy homokos úton haladtak. körülöttük növények. És avar. Igen. Az ősz. Miért éppen ősz? Gondolta magában Zero. Ha az előbb a téli utcákat járták,most meg?...Ez furcsa. Meg akarta kérdezni az előtte haladó Emilytől. De mikor az a válla felett ránézett, valahogy nem tudta megkérdezni.
-Azon töprengsz,hogy lehet itt ősz,mikor a tél hidegében jutottatok el eddig?
-Igen. - meglepettnek látszott,de tudta,hogy a lány gondolatolvasó lehet.
-Hahaha..-halk kacaj tört fel belőle.- Nagyon okos vámpír vagy!-biccentett.- De csak,hogy tudd, mikor kihalt ez a város,abban az időben ősz volt. Itt megállt az idő...
-És te itt laksz?
-Igen. Jobban mondva távolabb a várostól.
-Értem.- majd rápillantott Ayaméra,aki eszméletlenül kapkodta a levegőt.
-Meg is érkeztünk!- állt meg Emily egy kicsit nagyobb viskó előtt,és a faajtóra koppintott és az benyílt.
Miután Ayamét ágyba fektették,és hideg vizes kendőt raktak a homlokára,Zero leült mellé,mint valami őrző. Emily a szoba másik végén az ablak mellett állt, és a függönyt résnyire elhajtotta. Gyanús tekintettel nézett kifelé.
-Nem kell így őrt állni mellette. Nem fogom bántani.- szólalt meg hirtelen, megtörve az egy ideje lappangó és nyomasztó csöndet.
-Egyáltalán nem azért ülök itt.
-Értem.- nézett rá,majd biccentve egyet elmosolyodott.Furcsán váltakozott a személyisége. Hol a féldémon beszélt belőle,hol az édes, ártatlan lány. Ami feltűnően ijesztő volt és bizarr. -Nem vagy valami beszédes? Kérsz valamit? Teát,kávét? Mit iszol szívesen?-lépett közelebb. Meztelen lába alatt halkan megnyikorgott a juharfa padló. Kissé előre hajolt Zerohoz,hátra helyezte kezeit. -Érezd magad otthon! Sajnálom ha ijesztőnek látszom. De néha nehéz elnyomnom a féldémon énemet. És akkor igen rideg és komoly vagyok a másikkal szemben.
-Öhm..-pislogott Zero.- Nem ijedek meg egy féldémontól.-fordult Ayame felé.
-Ühm.- mosolyodott el- Akkor jó. Tudod nagyon örülök most.
-Még is miért?
-Hogy vendégeim vannak a születésnapomon!^^ Úgyhogy mindent elkövetek,hogy otthonosan érezzétek magatokat.
-Nem szándékozzunk itt leragadni. Gondolom nincs szükséged potyautasokra.- válaszolt hűvösen Zero. Bár nem gondolta komolyan. Hiszen nem is igazán tudja hova menjenek. De Ayamét mindenképpen meg akarja védeni,és ha tehetnék a Pavilont visszakobozzák. Ha ellenállnak,akár erőszakkal. És ilyenkor a gyűlölet csillan fel a szemében.
-Ahahah..-nevetett fel Emily- Te neked mindenre nem a válaszod?
-Hmph.
-Nah!- bökte meg a vállát. Mivel nem kapott rá reakciót rákérdezett:- Nagyon fontos lehet neked ez a lány.
-Igen. Az.-válaszolta nyugodtan.
-Érdekes. Most teljesen nyugodt lettél,hogy elővettem ezt a témát. -kacagott egyet hozzá.
-Muszáj,mindenbe belekötnöd...-sóhajtott fel.
-Talán idegesítő vagyok?
-Nem érdekes.
Aztán Ayame keze megmozdult. Zero fellélegezve megfogta és várta,hogy a lány végre felpillantson.
-Sötét...minden...sötét...-suttogta még mindig csukott szemmel.
-Ha kinyitod a szemed,akkor talán nem lesz sötét!- kuncogott Emily.
Ekkor aztán lassan felpattantak a szemhéjai. Bágyadt tekintettel nézett fel a két alakra.
-Minden rendben.- mosolyodott el.
-Akkor én hozok teát! - ugrándozva lépett ki a szobából.
Ayame felült. Kezét ölébe tette,és kissé szédülve nézte a takaró gyűrődéseit.
-Jól vagy?
-Igen. -aztán az ajtóra nézett,ahol Emily lépdelt ki.- Érdekes lány. Hol vagyunk?
-Emilynek a házában. Állítólag ma van születésnapja. Örül,hogy vannak végre vendégei. És mivel meglátott minket úgy gondolta felajánlja,hogy itt felépülj a lázból.
-Ohh, ma van a születésnapja...,és egyedül lakik itt.
-Egy féldémonnak nem olyan rossz a magány.
-Tévedsz...-lépett be. Kezében egy tálcával. Rajta három gőzölgő bögre volt.
-Zero! Biztos neki is rossz...végül is egy lány a másik fele. Ugyanúgy vannak érzései.- szólt rá Ayame.
-Tényleg aranyos lány.- tette le a kis asztalra a tálcát. - Azonban faragatlan vagyok. A nevem Emily Arakawa!- nyújtotta kezét a lánynak. Az kezet fogott vele.
-Én pedig Ayame vagyok.
-Kiryu Zero vagyok.- fogott vele kezet a fiú is.
-Nem bízik bennem,ugye észrevetted?- fordult Ayaméhoz.
-Öhm. Ne is foglalkozz vele,mindig ilyen...Ahahah..-nevetett.
-Mi az,hogy ne foglalkozz vele?- kérdőre vonta.
-De te mindig is ilyen voltál. :)
-Hajjj..-vakarta meg fejét inkább feladva a dolgot.
-És...ezért szeretlek!- ölelte át.
-A természetem nem valami vonzó,hogy szerethetsz..?
-Én elfogadlak!
-Látom nagyon szoros a kötelék kettőtök közt.-nyújtotta át a két bögrét Emily.
-Ühüm.-bólogatott Ayame és belekortyolt a teába.
-Nem vagyok valami nagyon ügyes főzésben, szóval nyugodtan mondjátok meg ha szörnyű. - tarkójához kapott Emily, kissé kinevetve magát.
-Egész finom.-állapította meg Zero. -Egyébként sajnálom az előbbieket. És boldog születésnapot.
-Köszönöm.
-Amúgy amit előbb mondtál...-nézte önmagát Ayame a teában. És a gőz kissé elbódította.
-Mondd csak...
-Már gyermekkorunk óta együtt vagyunk! És egyszer Zero megmentette az életemet egy vámpírtól.
-Értem most már. De Zero is vámpír.
-Tudom. Tudom,hogy az....-ekkor a fiú felállt és kisétált.
-Valami rosszat mondhattál...?
-Üh-ühm..-csóválta fejét.- Nem. De néha elfelejtem,hogy mennyire is fájdalmas Zeronak ez az egész...hogy ő is vámpír. Jobb ha nem beszélünk róla. Ő mindig is ilyen volt. Nagyon ritkán,szinte sosem engedett közel magához. Habár gyermekkorunk óta ismerem,mégsem tudtam úgy igazán kiismerni...-majd a nyitott ajtón nézett ki,ahol Zero távozott. ~Zero...sajnálom...

*



Eközben Bűn még mindig a tél utcáit járta. Úgy gondolta nem halad a szokott úton az "otthona" felé. Szerette volna átélni a tél örömeit ma. Lassan lépkedett,kalapját szemébe húzta,mint mindig,közben a cigaretta füstje szállt maga után.
-Oto-saan!- szaladt utána egy kisfiú. Elég vézna volt, és a ruhái is ütött-kopottnak látszottak. Fekete rövid haja csapzott volt. Hó lepte.
-Mi az kölyök?- állt meg,ekkor a fiú is megtorpant megtartva a tisztes távolságot.- Ma nincs kedvem társasághoz. Úgyhogy menj szépen haza.
-De...
-Befejeztem..-indult el. Nyugodtan, hátra hagyva a kisfiút. Látszott rajta a kedvetlenség,aztán hirtelen egy balta repült feléje,de hirtelen eltűnt. Majd a fiú előtt állt. A baltát a kezébe irányította.
-Ahh..-döbbent le a fiú.
-Szóval ilyenekkel játszadozol,ha valaki nem jár a kedvedbe.- mondta kegyes nyugalommal, de sütött róla az,hogy jobb lett volna nem piszkálni. A csikk kiesett a szájából,amit eltaposott. A kalapja alól egyik szemével,szinte démonian a gyermekre tekintett.- Mit akarsz?
-Én..-remegett minden végtagja,mintha a nézésétől előbújt volna belőle a nyúl. Aki legszívesebben elfutna. Így is tett. A balta pedig szertefoszlott Bűn kezében.
-Viszlát,Ryo...- fordult abba az irányba ahová tartott-...találkozunk még..."



*
[hát ez egy eléggé kaki rész lett,látszik,hogy nem kellett volna belefognom. :/ Mivel nem voltam olyan állapotban,de mivel már elveszett az ihlet, nem váratok senkit a folytatással. És különben is a hamar lefekvés miatt -___-" Úgyhogy ma ennyi. Gome,elég kaki lett. ^^" ]

A Múlt ismerőse...

 

[Tudom megint nem TCOR,de azt hiszem,legalább is remélem ma azt is írok,érzek rá egy kis késztetést.^^ Addig is olvashatjátok ezt. :) Szomorú,és szürke,tudom nagyon is lényegre tapintó. Számítok rá,hogy észre veszi. Sajnálom^^.]




" Ma letelt a két hónap. Igen. Letelt. Ősz van. Esőfüggöny torzítja el a képet.Temető. Szürke és fekete. Csak egy alakot látni. Egyedül. Felette fehér esernyőjét tartva,háttal állt. Mintha ez az egy alak világítaná meg a temetőt. Derékig érő hosszú szőke haja és halvány vörös felsője kilátszott ernyője alól. A másik karját lógatta,keze ökölbe szorult. A halvány kék szoknyája szélébe markolt. Egy sírkő előtt állott. Mozdulatlanul. Ajkai remegtek,majd szájában harapott,hogy elfojtsa a kikívánkozó sírást,ami legbelül ordítva akar kitörni szívéből.
-Miért....?- hallatszott halkan.Már csak úgy tűnt mintha tátogna. A szája mozgott,és akárcsak egy babának,hang nem jött ki rajta. De nem némult meg. Csak suttogta ami belülről ordított. Egy könnycsepp gördült le arcán,lecseppenve a fűbe. Aztán eldobta az esernyőt,amit a szél fel-felkapva arrébb dobott.
-Miért kellett neked meghalnod!!? Megígérted! Tudom,mert egymásnak ígértük meg,akkoriban...-újból megremegett az ajka,aztán annyira beleharapott,hogy kissé kivérzett,ami lefolyt az álláig.- Én nem akartam! És most? Mondd meg mit csináljak? Mi az,hogy lehetetlen?! Ígéret, kapcsolat, fontosság, megbánás....Sajnálom...-végül összerogyott...és a szavak már csak szakadozva jöttek elő belőle.-..saj..nálom..nagyon megbántam. Én érdemeltem volna meg...-hajtotta le fejét, a hátrahúzott lábai közé ült. Kezeit a fűbe nyomta öle között. Szoknyája széle vizes lett. És zokogott. Haja hamarosan benedvesedett a rászakadó esőzuhatagban. Nem érdekelte. Pedig már válla is megremegett,jelezve,hogy fázik. Meztelen karja libabőrös lett. Végül lassan felemelte fejét,egészen az égre nézve. Összehúzta szemeit a hulló esőcseppektől. Arca bepirosodott. Szemében üresség tükröződött,mint végtelen sötétség,ami azt mutatta,mennyi sérülés érhette őt. A fény azonban mégis mellette csillogott halványan,alig látszóan. Vizes haja rátapadt homlokára. Tincseiből legördültek a vízcseppek arcáról. Közben a könnyei is. Bár már nem tűnt olyan forrónak,melegnek a könnyei,mint máskor. Mintha egybe olvadt volna a sok esőcseppel,amelyek a testét verték.
-A múlt ismerőse..vagy..-suttogta szavanként..,kissé félmosolyt csalva arcára közben. Aztán lépteket hallott. Fekete ruhában közeledett. Nem is érdekelte,még mindig a sötétszürke felhőket bámulta. Csak akkor döntötte oldalra fejét,ránézve az alakra,amikor az mellélépett. Hirtelen meglepve találta magát. Mintha önmaga állott volna mellette. Aztán belenyugodott,hiszen mit lepődik meg ezen,hogy másik énje áll mellette feketében.
-Eső..?-nézett fel átlátszó esernyőén keresztül. Majd a sírkőre. -Milyen ironikus...hmph. Pedig megígérte.
-Igen...-suttogta bágyadtan. Látszott rajta,hogy megfázott. A másik mellé lépett kissé lehajolt az esernyőt feléje tartva.
-Tessék..,ne fázz meg jobban. Azt nem akarom,hogy pont ő után menj...
-Miért?-nézett fel a lányra üres tekintettel.
-Azt kérded? Nem tudok rá válaszokat. Sajnálom. A halál olykor elér anélkül is,amikor nem számítunk rá,hiába ígéret ide-oda. Valaki egészségesen is életét veszti...-hunyta le szemeit közben.
-Ne bölcsészkedj...nem illik hozzád..-nézett vissza a sírkőre. Elgondolkozva oldalra döntötte fejét.-Szerinted hova került?
-Hogy hova? Talán ahová mindig is akart menni..,az is lehet,hogy ez nem igaz. Hogy jó hely e,vagy sem,ahova halálunk után kerülünk...én ..-nem tudta folytatni,mert a lány meghúzta a ruhája szélét...-Hm? Mi az?-nézett le rá a szeme sarkából közben értetlen arcot vágott.
-Semmi....csak fontos...még mindig. Amikor azt hittem megromlott köztünk minden,és elérte a vég,utána rájöttem,hogy fájdalmasabb az egész,hiába romlott a köztünk való viszony. Feltört...a múlt sebe?...Most még jobban fog fájni,mintha valaki mással lenne. Nem bánnám,hiszen megérdemlem azt az érzést,ha már én mondtam neki,hogy "viszlát".
-Szerintem csak feladta...
-Feladta volna...? Sosem tűnt úgy..,de akkor miért élteti az? Az az érzés,ha most már a vég elérte? Sosem éltette...,hitegette magát. De egész életedben hitegetni magadat nem jó....
-Valóban nem. De nem hinni semmiben,az sem jó..-tudta,hogy ezzel rá céloz.
-Hehh...tudom. Ez is igaz. De mélyen,néha hittem. Csak az előérzeteim...
-Hmm...
-Nem tudom...,de érzem,ez az én hibám. Ha nem mondtam volna azt,akkor még...-remegett meg ajka...,vissza akarta fojtani a könnyeket és a sírást. De ez valahogy nem sikerült. Kezébe temette arcát. És hangos zokogásba kezdett. A másik lány lehajolt hozzá. És simogatta nyugtatólag a vállát. Közben az eső kezdett csendesedni...Világosodott az ég. És csak a növényekről lecseppenő csepegést lehetett hallani. A fekete ruhás lány kipillantott az esernyője mögül,az égre. A távolba.
     ~Innentől..nehezebb lesz...-gondolta és összébb húzta szemeit."

A fordított kereszt sebe...

[..sajnálom,hogy halogatom a TCOR plusz részeit,de valahogy nincs elég ihlet,van ötlet,de erő,sem idegzet nincs hozzá. :S Így hát a Véres gondolatok,afféle folytatása került ide. Bár nem olyan történet szerű,sőt semleges, és értelmetlen. ..Gome... :/ ]

"Megint egy újabb pecsét. Mintha karmok hasítottak volna végig. De hát mit érdekel engem már. És a csuklómnál? Igen,a fordított kereszt. Közben ülök és várok. Fülemben dallam. Szomorú,fájdalmas,akárcsak belül. Ordít a fájdalom. Nem azért mondom,hogy segítsenek,de senki nincs itt mellettem. Senki,hogy meghallgasson. Egyedül. Magány...magány. Könnyek. Sebek. Vágás. Idő. Sorok. Ostoba sorok,olvasom,de mit tanulok? Semmit. Kevés az idegzet. Kevés. Már elmúlt. Pont most? Miért? Utálom ezt a kérdést! És könnybe lábad szemem. Hullanak lassan a ruhámra,vagy az asztal szélére. Közben sietve letörlöm,nehogy a "féreg" ideérjen,és meglássa,kérdőre von:"Miért bőgsz?" Majd kioktat. Így szokta. Mint egy kutyával. De mégis mondja a szent beszédet: Egy család vagyunk! Egy...?Család..? Miféle marha ez? Ez nem család....ez siralomház, szánalmas porfészek. Élet? Mi az már? Eltűnés? Sosem értem el. Miért? Mert nem lehet. Vagyis lehetni lehet,de minek megtenni,elég pofont kapok. Aztán...csak nyűglődöm. Belül ordítok. Legszívesebben itt kívül is. De nem tehetem meg,mert mindent tudniuk kell. Közben meg osszák az észt,hogy tudják milyen vagyok,tudják,ismernek. Hmph. Dehogy is. Nem ismerik ezt a személyt,mert nektek nem engedi meg!
Aztán várom a zuhanyt. Ahogy a meleg víz a karomon végig suhan. Belehasítva a sebbe. Égetett fájdalom. A fordított kereszt is ilyen fájdalommal járhat. Majd megint a tusfürdő. A vérvörös. Az amit magamra kenve vérként látok. Bár az lenne. Vagy amikor hagyom,hogy a tenyeremből végigcsurog le a karomon. Az ujjaim közt. Kellemes illata elbódít. A víz meg melenget. Vajon megint könnyek buknak ki belőlem? Nem tudom. Kiderül.
Alkotás? Gyakorlás? Pihenés? Talán lehetne egy utolsó álmom,mielőtt...."

Szaggatott érzelmek...( 4.+fejezet )

" -Ugyan már Zero! -kacagta el magát.- Nekem nagyon is fontosak a gyermekkori emlékeim,amiket veled együtt tölthettem,mert ...- nézett félre-...ott voltál mellettem,miközben nem is vettem észre,hogy Minoru-sama már mióta meg sem látogatott.
-Ohh..-lepődött meg kissé.
-És,...ahogy beléptél az életembe, úgy éreztem egy új kezdet időszaka indult el. Főleg...-és a nyakához nyúlt.- ..mikor megmentettél attól a vámpírtól..Azóta...azóta...-aztán feleszmélt,hogy valami furcsa érzés keríti uralmába,amit ki akar mondani Zeronak. Lassan ránézett Zerora. Csak nézte, mélyen a szemébe. Nem tudta mit mondjon..-Azóta...-halkan suttogta.
-Ayame!- rázta meg a vállát.
-Hahh? Mi az?
-Elbambultál..hajj- sóhajtott bele a hideg levegőbe, meglátszott a lehelete-..nem tudok minden másodpercben rád figyelni,miközben magadra nem is vagy figyelemmel.
-Bocsánat..-pislogott.~ Igen. Mindig ilyen. -mosolyodott el.-~Ezért szeretem...-aztán az agyán átsuhant valami. Szöget ütött a fejébe,amit előbb gondolt. Szereti? Hogyan? És miért ilyen,..ilyen döntésképtelen ebben, miért nem tud választ rá adni,hogy mert gyermekkori barátja,aki megvédte őt, aki most is mellette van.
-Hé! Ayame..-intett neki a fiú, ő már pár lépéssel előtte járt.
-Megyek! Bocsánat! ^^"
Egy város közelébe jártak. Amikor egy magas, fekete kabátos férfi közeledett. Cigaretta füstje hullámzóan haladt mellette el, léptei után. Kalapja majdnem szemében. Majd megállt előttük. Ahogy ők is.
-Hmph...rég találkoztunk.., Kiryu Zero.- nyomta szemébe a kalapját.
-Bűn.- szorította ökölbe kezét a fiú.
-Bűn?- lépett Zero mellé, kezét szája elé rakta pislogva nézve a férfit, és hol Zerora nézett,hol Bűnre. Majd a férfin megállt a tekintete. Átszaladt rajta mind,ami a múltban megtörtént vele. Ahogy beléptek a nagy sötét szobába. Talán egy nagy ablak volt ahol fény szűrődött be, de az is csak haloványan. Egy fiúval jött. A kezét fogta. Ő pedig nem értett semmit. Mit keres itt? Miért jöttek ide? Valójában mit akar most vele? Talán itt hagyja? De nem volt ideje több kérdésen gondolkozni..Tovább sétáltak és a kopogás keltette fel a gondolataiból. Beléptek. Egy magas, sötét alak ült az íróasztalnál. Kissé megijedt. Megszorította a fiú kezét,de épp,hogy megszorította, az elengedte és előretolta. Nem értette. Mit akar? Az alak felállt, közelebb lépett. Megemelte kalapját. Üdvözölte? Miért? Elhangzott benne a következő kérdések nyomai. Valamit beszélgettek. Sakkbábokról, meg védelemről. Még mindig nem világos. Halkan megszólalt: "Nem, én nem akarom!". Aztán mikor az alak közelebb lépett hozzá, és végigsimított az arcán, egyszeribben elfehéredett és elpirult az érintéstől. Majd az ajtó nyílni kezdett. Az alak érdeklődve nézett rá:"Így itt hagyod szegényt?Hogy teheted ezt, azok után...Hmph. Szánalmas! Menekülsz a fájdalmad elől?"Az megtorpanva csak annyit válaszolt:"Nem,már felálltam. Újabb teher után."Az alak visszanézett rá, kissé megdöbbent. Csak nem? Itt akarja hagyni?Pedig, pedig elfogadta annak ami! Milyen fájdalom? Teher volt eddig a számára? De, még is miért? Sokszorozódtak meg a kérdések fejében. Aztán elkiáltotta magát a fiú után: "NEM! Én...szeretlek!Te voltál az aki mindig is védett..., mindeddig...-fakadtak meg könnyei arcán.-Most eldobsz, mert...nem vagyok már fontos?" De mindhiába. Az ajtó becsukódott. Talán nem is hallotta meg amit mondott neki?Talán ő volt még is a hibás? Valóban? Ha így állunk, miért ilyen csalódott, vesztes? Majd...körülnézett. Az alak nem volt sehol. Úgy gondolta a fiú után megy, de megint a sötét szobába került. És eltévedt. Majd összerogyott. És a fejéhez kapott mindkét kezével. Ki akarta törölni a gondolatot,hogy magára hagyták, ki,hogy ez nem igaz, csak rémálom, hogy felébred, hogy őt még mindig szeretik, hogy ő nincs egyedül,igen..,fel fog ébredni mielőbb. Hitegette magát. Közben könnyei újra kibuggyantak. Csak előre tekintett. Még mindig fejéhez kapva ült ott lábain. Miért? Kérdezte meg utoljára magától....
-NEE!!!- rogyott össze Zero mellett.
-Ayame?- hajolt le hozzá kétségbe esve. Rázogatta, mert tudta,hogy nincs magánál.
-Emlékek..?- kérdezte mély hangon Bűn, és közelebb lépett hozzájuk. Majd Ayaméhoz akart érni,de Zero elcsapta a kezét.
-Ne merjen egy ujjal se hozzá érni! Maga miatt került ilyen sokkos állapotba.-támadta le,közben gyűlölettel nézett a férfi szemébe.- Maga még a sátántól is rosszabb! Mi maga?
-Hmph..-fújta el a csikk végét, és eldobta.-Ez megtisztelően hangzik, Zero. De nem hinném,hogy az én hibám,hogy a kislány ilyen állapotba került. Csak erre jártam. Bár ironikus,hogy a jelenlétem már ilyen sokkot vált ki.- halkan felkacagott.
-Ne...ne..ne bántsátok ..egymást.- észhez tért Ayame és Zero vállába kapaszkodott. Elpirult az arca, és levegőért kapkodott.
Bűn homlokához nyúlt.
-Láza van.- állapította meg.- És még én vagyok a hibás?- húzta össze szemeit.-Megbetegedve hagyod,hogy jöjjön ilyen időben?
-Amikor elindultunk nem voltál ilyen állapotba.- segítette fel a lányt.
-Bocsáss..meg.- ájult el.
-Jobb lesz ha hozzám jöttök el. Közelebb van. Majd ott pihen egyet.
-Persze, és még jobban gyötrik majd az érzelmek, az emlékei.- támadott szavaival Bűnre. De igaza volt.
-Hmm..igaz. De mind ezekért, ne engem okolj.
-Hahh..-lepődött meg egy másodpercre a fiú, majd félre nézett.-Az a féreg...Minoru.-mondta ki tiszta gyűlölettel a nevét.
Bűn elmosolyodott. Valaki itt nagyon gyűlöli a mi kis Bástyánkat! Gondolta. milyen jó. Akadt egy vetélytárs.
-Nos...,azt mondod ne vigyük hozzám, ezért...-nem tudta folytatni,mert háta mögül Emily toppant eléje.
-Bocsásson meg...-majd Zerora pillantott.- Ezek az ön barátai?
-Hmm.-majdnem elkacagta magát gúnyosan,de nem akart tiszteletlen lenni, főleg velük szemben,hiszen ők nem tehetnek róla. Ők csak áldozatok.- Barátok? Azt éppen nem mondanám. Csak, ismerősök.
-És a lány?- hirtelen reá szegeződött minden figyelme.Oda is lépett Zerohoz,aki már ölbe véve fogta. -Nagyon szép lány..-simogatta meg az arcát és hozzáért pár puha hajtincséhez, de meglepődött- Lázas? Jobb lesz mielőbb pihennie!-nézett rá aggódon Zerora.
-És gyógyszerre,ha már itt tartunk..-gyújtott rá újból Bűn.
-Magának is...-tette karba kezét Emily.
-Hm?- pislogott a férfi.-Jaa!-ébredt rá butaságára.És elnevette magát.
-Ne nevessen! Nem egészséges!
-Furcsa...- gondolkozóra fogta, egész nyugodt békés hangnemben.Erre Emily kissé megijedt.- ..,hogy miképp tud egy féldémon ilyen emberien édes lány lenni...
-Hah?-döbbent le Zero.Aztán Ayaméra nézett. Az arcát nézte. És abba gondolt bele,mit csodálkozik,ha ő meg egy vámpír. Ami lassan elvesztheti önmagát.
-De épp jókor jött. Látja, lázas. Mivel hozzám nem vihetjük, így remélem arra az időre még felépül,befogadja.- nézett rá Emilyre, de nem úgy,mint egy lányra,hanem egy vetélytársra, egy féldémonra. Szúrós szemmel, és rideg nyugalommal,amitől valahogy Emily elvesztette minden bátorságát.
-Rendben.-húzta össze szemeit.~Nem engedem,hogy egy ilyentől megijedjek.-gondolta mérgében.Majd kedves tekintettel Zerora nézett és megmutatta az utat merre menjenek. Bűn pedig,mint aki győzött elindult.Zsebre dugta kezét.Tudta,hogy belemart Emily büszkeségébe, sőt...azt is remélte,hogy találkoznak.Nem. Nem is remélte,tudta.
Aztán újra a tél évszakába lépett."


[nos döntsétek el, számotokra milyen volt, kissé befejezetlen,de lesz folytatása.:) Nem pont így terveztem,de megfelel^^ Kérek komit, szavazatot.^^ ONEGAISI MASU!*-*
Igen, úgy érzem nagyon is van értelme folytatni a plusz fejezeteket. Köszönöm annak a pár Olvasómnak. ^^]  

ZeRo *-*

Bűn útja(3. +fejezet)

" A kis házak közt sétált. Némely alig volt nagyobb egy viskónál,de inkább halottnak, szürkének vélte ha körülnézett. Csak tovább sétált. Halk lépései voltak fekete cipőinek. A macskakővel kirakott,szűk utcához ért. Itt még kevesebb lakóház állt. Úgy tűnt,mintha egy elfogyó város lenne. Az útpadka mentén por látszott, és száraz levelek. Ez az ő évszaka volt mindig...a haldokló Ősz. Bár számára mindig is a Tél lesz az igazi társa. A halál évszaka, a Fehér Halál. Tiszta, mégis halált hozó. Fehér,mégis a haláltól vérvörössé válhat.Aztán egyszer csak vele szembe egy csuklyás ruhába bújt alak közelített. Termete sokkal alacsonyabb volt tőle. A ruhája nagyon megviseltnek látszott.Poros és szakadt volt a csuklyás ruha.Az alak még mindig nem állt meg. Egyre közeledett. Aztán Bűn észrevette,hogy nem veszélyes számára,csak egy törékeny lány.Meglátta,hogy kis, sápadt kezével szorongatja a csuklya gombjait. Olyan esetlennek tűnt miközben egyre jobban közeledett a feléje.Aztán Bűn úgy döntött halad tovább abba az irányba ahonnan a lány jött. El akart mellette sétálni, hiszen tudta ez a gyengéd teremtés nem árthat neki. Gondolta. Majd mikor elmentek egymás mellett...,mint egy lassított felvétel, ami hirtelen felpörög...A lány megállt...
-Azt csak hiszed,hogy gyengéd vagyok...- suttogta érthetően. A férfi erre megtorpant. Kissé meglepve találta magát. Nem hitte volna,hogy olvashat a gondolataiban egy ilyen teremtés. De mégis hogy? Egyáltalán ki ez? És úgy tegeződött vele,mintha ismerné...Hm. Valóban furcsa.
-Ne hidd,hogy ismerlek...Azon töprengsz vajon,hogy vagyok képes rá? - fordult meg, ekkor szél törte meg az utóbbi csöndet és a lány csuklyáját lefújta róla. Hosszú ezüstszürke haja kibomlott. Olyan volt,mint valami ezüst folyam, ami elbódítja az embert. Mintha aranyat látna. Szeme színe kékesszürke volt. A mosolya,amit kedélyesen az ajkára húzott határozottságot mert remélni.
Bűn is megfordult. Kalapját illedelmesen megemelte. Aztán rágyújtott. Ilyenkor úgy érezte a lassan kifújt füstől minden gondolata eloszlik, és így a lány sem láthat bele.
-Nagyon udvarias...-kacagott egyet a lány.
-Egy férfinak mindig előzékenyebbnek kell lennie egy ifjú hölggyel..- nézett a szemébe,szinte kiszúrta.
-Nem kell ennyire szúrós szemmel méregetni engem..- mosolyodott el édesen. Szinte az előbbi komolysága valahogy elillant belőle, a mostani bájossága közel sem hasonlított arra a határozott jellemre.
-Ha már így szóba elegyedtünk, megkérdezhetek valamit?
-Már most is kérdéssel kezdi..-kacagta el magát, szája elé rakva sápadt, hófehér kezét.-De persze...csak nyugodtan.-biccentett egyet.
-Mi történt ezzel a várossal? Utoljára másfél éve jártam itt, akkor rengeteg ember sétált az utcán. A házakból is több volt, és nem csak ilyen kis viskók. -mérte körül miközben mesélte a régen,akkoriban látottakat.- Mi ennek a kihaltságnak az oka? És ön? Ön mit keres itt? Itt lakik? Mert ha azt mondja,akkor elég ironikus,hogy ön még itt tartózkodik.
-Hmm...- nézegette ujjait- Azt mondta csak egy kérdést tesz fel!- lépett közelebb bájos tekintettel.- De mindegy is.-gondolkozóra fogta- Való igaz,hogy itt akkoriban sokan jártak-keltek és élték mindennapjaikat. De őszintén szólva én is szeretném ezt tudni. -pillantott a férfire,aki továbbra is szúrós szemmel nézte őt, és unottan fújta ki a füstöt,miközben a csikk elégett részéről szórt le.
-Akkor nem is itt lakik...Sejthettem volna. Rossz feltételezés. Akkor hát...- nem fejezte be,mert a lány eléje lépett és a kezét nyújtotta.
-Legalább hadd mutatkozzam be.- döntötte oldalra fejét- A nevem Emily Arakawa. Tizenhét éves vagyok a mai nappal kezdődően. Bocsásson meg az előbbi incidensemre, tudja belül más vagyok,mint aki. Nem, nem vagyok vámpír,mint akikről hallani az egész vidéken-csóválta meg fejét eközben- Én tudja..., egy féldémon vagyok.
-Értem.- rázott vele kezet.Rezéstelen arccal gondolt bele,hogy még mik vannak. Nem. Nem lepődött meg. Csak elmerengett. Féldémon? Mi az már neki? Saját magához mérten.- Üdvözletem, és ha nem bánja kívánok boldog születésnapot magának.
-Üh-üh..-hunyta le szemeit- Köszönöm, de nekem nem lehet boldog a születésnapom már.- mosolygott rá édesen.
-Mellesleg, én talán tizenkettő vagy tizenháromnak néztem...
Emily pislogott párat. Majd elnevette magát.
-Ugyan, öhm...Ön, nem is mondta,hogy hívják...-mutatott rá.
-Én?..- nézett fel az égre,melyet lassan szürkés viharfelhők kezdték elborítani. Pár barna hajtincse lassan szétterült homlokán. Zsebre dugta kezét,nagy fekete kabátjában.
-Miért nem válaszol?
-Tudja, nekem már nincsen nevem..., egy idő után,ahogy rájöttem, senki nem hívott senkinek. Nem szólítottak a nevemen. A névtelen lovag,..mi?- nevetett egyet magán, és egyik karját a szeméhez emelte, mert a Nap kissé vakítóan átvilágította az egyik felhőt.
-Akkor,hogy szólíthatom? Ha netalán tán összeakadnánk megint?
-Azt kétlem. Én ritkán mozdulok ki. Csak egy kis szabadságra vágyva lépkedtem ki..., már megyek is haza..
-Értem.- vágta rá, de még úgy érezte van valami kikívánkozó kérdése a férfi számára. Mire persze észbe kapott, a férfi integetve elindult a városrészből kifele.
El akart merengni az előbb találkozott teremtésről, de alig hogy tett húsz métert, szembe találta magát megint valakivel. Azonban most volt vele még valaki. Nem lepődött meg csak elmosolyodott és lehunyta szemeit, kalapját szemébe húzta.
-Hmph..rég találkoztunk,...Kiryu Zero."



[érdekes igaz? hogy az előbbi Emilyt beletettem a TCOR plusz fejezetébe.^^ Úgy érzem ezeknek a plusz fejezeteknek több értelmük van folytatásra,mint magának a valódi storynak. :) És...egyébként is, tudtam,hogy ma alkotni fogok, habár rajzolni akadt volna kedvem.^^ Majd máskor..^^ Remélem Bűn szereplőnket megint jól alakítottam^^ És tetszik is azoknak akik eddig olvashattak róla.^^ ßye*-*
Ui: véleményt kérek, létszi! csak egy komit*-* vagy...a vélemények közül valamelyiket*-* ONEGAI^^ Arigato^^]

ZeKi *-*

...

".....

-Emily!..-szólt egy női hang.

~Miért?Miért?...

-Emily!- újra ugyan az a hang.

~Miért?

-Emily! Ébredj!!

-Hahh...- pattantak ki szemei. Levegőért kapkodott. Felült ágyában. Belemarkolt a takaróba..., némán nézte a gyűrődéseit, amik halványan árnyékosodtak meg az enyhe fénytől,mely az ablakon szűrődött be. Pihegett még kicsit. Majd feleszmélt,hogy valaki szólította. Körbenézett szobájában,de sehol senki...Ezüstös szürke hosszú hajtincsei lecsúsztak meztelen válláról. Kibújt az ágyából...Vaj színű hálóingje elegánsan hullámzott utána. Olyan volt,mint egy álarcosbáli ruha.

~..Aznap...is...-gondolta- ...-majd elmosolyodott.- Ironikus..-kacagott fel halkan...

Arakawa Emily. Tizenhét éves. Tegnap töltötte be. Most más szemszögből néz rá.

....



[most azt hiszem..nem megy folytatni...ötletem sem ÚGY igazán...mivel minden eddig storymat itt alkottam meg. Mint a Bűn egy estéje, vagy a Emlékek fellobbanó érzései, vagy a Véres gondolatok..címűt. Légből kapott ám mégis kész történet lett..,most valahogy nem megy az alkotás.^^" Ígérem ezt folytatom,de persze csak egy történetként, nem fog fejezetekre bomlani..^^..

Gomenne..^^] 

Véres gondolatok...

" Ma valóban fáradt voltam. Pihenni vágytam, de még is bennem volt az alkotási szellem. Beléptem a szobámba. Annak hívtam. A sajátomnak. Még is csak..,részben volt az. Ledobtam a lila melegítőfelsőmet az ágyra, és az íróasztalom melletti fekete székbe huppantam bele. A plafonra meredtem. Kissé körülmértem. Láttam,ahogy a pókhálók meglátszódnak a falon. Elmosolyodtam. Majd végigmértem saját magam. "Valóban..., utálnám a testem?" Tettem fel a kérdést magamban. Nos nem voltam vele elégedett sosem, de most nem csak ezért. Valóban nem ragadott el,hogy vékony vagyok, olyan gyenge és törékenynek tűntem, olyan esetlen és mindenbe botlatozó, ...naiv. Nem bírtam hízni. Étvágyam sem volt sok,főleg abban a környezetbe ami körülvett. Türelmetlen és feszült voltam, így nehezen jött rám az étvágy. De nem tudtam ellene tenni, legalábbis ezt gondoltam.
Ritkán tudtam elmerengeni magamról, hogy frissítsem az önismeretem, mivel csak akkor léphettem tovább.
Késő este volt már. Kint sötétszürke felhőket pillantottam meg az ablakból kilesve. Tetszettek. Nagyon is. Olyan,mintha erőt adott volna. Igen a hosszú fejfájásom után számítottam is rá,hogy a nagy szélt követően beköszönt a vihar is. Vártam,hogy essen. Vártam. Mert már az égzengés is bejárta a levegőt. A szél továbbra is tépte a növényeket.
Majd az ablakon hallottam azt szokásos kip-kop-kop hangot, a várva várt hangot, az esőcseppek koppanását, majd keletlenül nagy zuhogásba kezdett. Szinte élvezettel tekintettem ki az esőre, miközben egyik kezemmel a székkarfájára könyököltem. Felcsillant a szememben a vágy. Vágy? Még is miféle? Hmph.
Úgy döntöttem lassan úgy is eljön a zuhany ideje. Így elindultam a szűk fürdőszoba felé...
Mikor megengedtem a meleg vizet a csapott elcsavarva, átjárta a bőröm a forró, felcsapódó gőz,amitől libabőrös lettem. A forró vízsugár ontotta magából a párát amitől szinte nem láttam semmit, majd egy kis hideg vízzel enyhítettem a látókört, és a zuhanyrózsát feltettem az ezüstszínű tartójába. Lassan átmelegedtem,ahogy a lágyan forró vízsugár végigszaladt a testemen. Közben a talpamat csípte a forróvíz ami a kádban folyt lefelé.
Majd a piros tusfürdős tubushoz nyúltam. Amiből vérvörös folyadékot nyomtam a tenyerembe. Néha elképzeltem,hogy valóban vér. Ahogy hagytam,hogy a tenyeremből végigfolyjon a csuklómtól, a karomon végig. Kellemes illata volt...édes.
Majd kiléptem a fürdőszobából, a hálóingemben. Egy pillantást rávetettem két alakra,kik már az ágyukban rég szuszogtak. "Álmosak vagyunk,mi?" szólalt meg bennem gúnyosan a hang. Igen. Valóban,lehet,hogy így van. Aztán átfutott egy morbid gondolat: a testükbe szúrom a tőrt, míg ők álmukba vannak mélyülve. Ettől a gondolattól kissé megráztam a fejem. Hogy miért? Miért gondoltam ezt? Nem tudom. Majd besétáltam a szobámba...."

Bloody Kiss *-*

[áhh, már nem tudok többet írni...,furcsa,nagyon...csak úgy ezek jutottak eszembe,mikor zuhanyoztam,az elejét meg a végét most összesítettem hozzá...de...nem tudom,furcsa...nem kell mondhatni figyelembe venni,csak jó volt leírni.^^] 

Emlékek fellobbanó érzései(+ 2. fejezet)

[ ...*összeteszi ujjait*...nos...míg Katy Perry számát hallgatom,még a végén édes lesz ez a történet fejezet...]



"Kiryu Zero a havas úton sétált. Hajnalodott, a Nap kezdett előbukni a messzi dombvidék felett, lassan narancsvörössé festette a vidéket. A hó fehér porcukorként csillogott. Zero zsebre tett kézzel nézett az útra.
Egyedül sétált ma is. Elmerengett közben. De nem sokáig,mert valaki hátulról nekiütközött.
-Óh! Elnézést...Hahh...Zero??
-Ayame...
-Téged kerestelek!- tette csípőre kezét kissé morcosan.- Miért kódorogsz el?
-Mi az,hogy elkódorgok?- emelte fel hangját.
-Ahahaha...- kacagott Ayame.
Zero meglepve nézte a lányt. Régen látta mosolyogni így.
-Ugyan!-paskolta meg a vállát- Követelek..-nyújtotta ki nyelvét és rákacsintott a fiúra.
-Akkor..-fordult meg és elindult abba az irányba ahol abba hagyta lépteit.- Én menteem!
-Hééé!- csapkodott kezével a lány.-Várj már!!- nyúlt volna a fiú után,de megcsúszott a jégen és majdnem mindketten elvesztették az egyensúlyukat, de Zero időben reagálva elkapta Ayamét. A lány belepirult.
~Zero...
-Máskor vigyázz hova lépsz..-oktata ki kissé és a szemébe nézett.- Csak maradj mellettem.-mondta határozottan.
-Ohh...-mosolyodott el- Rendben.- karolt a fiúba nevetve.
* [emlékkép...] ...A kis Zero ma is,mint általában a szabadidejében olvasott. A sötétvörös kanapéban ült egymaga a nappaliban. De nemsokára egy csengő hang töltötte be a szoba csöndjét. Ayame toppant be. Most talpig fehér ruhában volt. Csak hátul a derekánál a masni díszelgett feketén. Zero elé huppant, a szőnyegre. Lábaira ült, majd kíváncsian előre támaszkodott és a könyvcímet kezdte felolvasni nehézkesen.
-Vam...pire...Dre..ams...-bökte ki..aztán elfintorodott képet vágott. -Zero-san nagyon művelt lehet,hogy sokat olvas...
A fiú kikukkantott a könyvből. A kislány szemeibe nézett. Olyan kis butának nézte, és esetlennek.
-Szeretnél valamit? Vagy...-alighogy mondta volna tovább Ayame közbeszólt.
-Igen!!!- ugrott fel és Zero kezét megfogta.
-Ohh..
-Gyere...unatkozom!..Játszunk..-biccentett.- Mellesleg te mentetted meg tegnap az életem...-ért hozzá gyengéden a nyakán lévő kötésre..és félrenézett. Majd eszébe jutott,hogy Zero kezét fogja. Gyorsan elkapta és félrefordulva elpirult.
Zero elmosolyodott.
-Ne aggódj..nem felejtettem el..-tette le az asztalra a könyvet, miközben behunyta a szemeit.
-Igen? Azaz...bocsáss meg...
-Miért?-lepődött meg.
-Hiszen én vagyok az adósod!- mutatott magára a kislány.
-Ahm...ugyan nem kell ezért adósomnak lenned.
-De igen is! Úgyhogy..-húzta karján fogva a fiút.- Megyünk játszani! És amit te akarsz játszani,azt játsszuk!...
~De hogyha nekem az adósom,akkor miért tűnik úgy,mintha én lennék neki az ő adósa?-gondolta magában Zero.*
Emlékezett vissza Ayame. Csak mosolygott csendben magának, már közel sem volt olyan,mint régen.
~Zero...annyira jók voltak a gyermekkori emlékeim,amit veled tölthettem...-gondolta- És most még jobb,mert veled lehetek,most is.
-Miért mosolyogsz ilyen elégedetten?-érdeklődött Zero.-Talán van valami baj?
-Üh-üh..-csóválta fejét a lány.- Csak visszapillantottam a gyermekkorunkra.
-A gyermekkorunkra...? De miért...? -aztán elbizonytalanodott és megállt Ayamével szemben.- Biztos...nincs...semmi...baj??- tördelte egymás után a szavakat.
-Nem Zero! - és arcához nyúlt...- Bízz bennem. Ha veled lehetek eltűnhet minden gondom,úgy érzem..
-Értem...-hajolt közelebb a lány arcához...majd a homlokon csókolta.
~Miért?...-pirult el a lány.~Miért érzem ezt...azóta..amióta csak megmentett attól a vámpírtól,akkoriban? Ez az érzés...mindig átjárja teljesen minden végtagom...,pedig én pusztán csak nagyon közeli barátomnak vélem őt...
-Nah..-tenyerelt a hajába Ayaménak.- ..menjünk. Már nagyon elgondolkoztál...-aztán észrevette,hogy Ayame most nem úgy reagált,mint máskor,ha a hajához nyúlt. Most megfogta a kezét...és átölelte.
-Ayame...-döbbent le...-Biztos minden rendben...? Furcsán viselkedsz amióta elindultunk...
-Nem...semmi baj.- mondta nyugodtan, és a fiú mellkasára döntötte fejét, behunyta a szemeit.
Eközben a magas toronyszoba mélyén...a földön ülve unatkozott Bűn. Egyik lábát felhúzta és karját rátámasztotta...Az ablak mellett ült...
-Micsoda...románc...nem is tudják milyenek ezek az érzések még...- nekidöntötte vállát az ablaküvegnek- Hűvösödik...,hóvihar lesz...-nevetett fel.- Ma azt hiszem nem gyújtok rá...
Kopogtak. Halkan,de Bűn meg sem rezzenve mondta: Nyitva!...
Most Maya lépett be.
-Aggodalmasnak tűnsz...-lépkedett feléje...és megállt előtte.
-Nem...egyáltalán ..nem..- hangzott a válasz rideg nyugalommal.
-Tudod,hogy nekem elmondhatod...- hajolt le hozzá és egyik kezével Bűn arcához nyúlt..
-Tudom..- fogta meg gyengéden Maya kezét és rámosolygott.
-Ohh...-lepődött meg...mert hirtelen Bűn elkezdte magához húzni a kezét, az pedig elvesztette az egyensúlyát és lerogyott Bűn elé.
-Mi baj?
-Semmi...
-Akkor..?- cirógatta meg ujjával a lány arcát.
Nem tudott megszólalni.
-Olyan,mint a rózsaszirom...,a tapintása...a selymessége...az arcodnak...-mondta halkan,de érthetően.
-Öhm...Bűn...-próbálta a kezét nem erőszakból elvenni,de a férfi visszafogta.- Kérlek...engedd el...
-Nem...- közel hajolt hozzá és megfogta a lány állát...
~Nem ..lehet...,mint...akkor...-dobbant meg a szíve...gondolata közepette.
* [emlékkép...].. A hó lassan szállingózott...a lány nem tudott menekülni a lágy érintésektől...közben didergett teste, de ajkához csók ért a Bűn által...,amitől nem fázott többé....A hó belepte mindkettejüket...a lány vére itt-ott még meglátszott a fehér hóban...a hátából törött szárnyak álltak ki...*
-Maya!..-rázogatta..-Maya...
-Hahh..-eszmélt fel.
-Mi történt...?- kissé aggodalmasnak látszott.
-Semmi..-állt fel.-Magadra hagylak...-léptei lassan elhalkultak,ahogy maga mögött becsukta az ajtót.
Bűn..utána sóhajtott.
-Azt hiszem..felkavartam az emlékeit...- koppant meg feje az ablaküvegben,ahogy nekidöntötte.-...romantika...szenvedély....kevélység és bűn...hmph...-aztán mégis csak rágyújtott.- Úgy látszik ma sem bírom ki...-fújta ki lassan a füstöt.- Ez a nap is elkezdődött..."

[háát..nem tudom..mit szóltok ehhez a fejezethez,de valamit írnom kellett,vagy nem élem ki az ihleti vágyam.. *-*...Öhm...érdekes fejezet lett a magam részéről elismerve...nem tudom,kinek hogy tetszik.^^ Olyan jó a TCOR szereplőit máshogy mozgatni,mint ahogy folytatódna a történet,inkább amolyan...hát nem tudom ezt megmagyarázni. :) Mindenesetre várom véleményeiteket ^^ ]

Zero x Yuuki :)

Bűn egy estéje(+ fejezet)

"A toronyszoba csendes volt,..és...sötét. Bűn a kanapén hevert. Karját homlokára emelte...és nézte a sötét semmit. Halkan felnevetett...
-Semmi...Mindig azt mondják,hogy az a legtökéletesebb,de a semmibe a legkönnyebb valamit hozni,és már is tökéletlen. Vagy...semmi sem tökéletes? Igaz?- kissé szórakozottnak látszott és felnevetett még egyszer. Másik karját a kanapéról lógatta lefelé...Fehér ingének három első gombjánál el volt tűrve ketté a gallér...fekete nyakkendője kibomolva lógott nyakáról.
A férfi unott arccal nézett tovább a sötétségbe. Aztán úgy gondolta feláll. A nagy ablakához sétált,ahol le volt engedve a bíborvörös függöny. Résnyire nyitotta,hogy kipillantson. Kint éjjel honolt,csak a Hold homályos fénye világította meg az éjszakát. Egy hófelhő sem látszott az égen, a csillagok mintha örömcsillogásukat akarták volna kifejezni úgy csillantak fel. A messzibe a fehér hó pihent az úton, a kopasz fák ágain. Olyan csendes halálnak nézett ki. Tiszta fehér, csendes békés fagy. És még is beleborzongsz. Leheleted látszik meg,ha kimész a levegőre.
Bűn úgy döntött a függöny mögé bújik az ablakhoz. Az ablaküveghez támasztotta vállát, lehelete meglátszott az üvegen. Rátenyerelt a helyére,ahogy elhalványult. Érezte milyen hideg. Csípte kissé az ujjait a hűvös üveg,de nem bánta, inkább megnyugodott tőle. Majd lehunyta szemeit és széthúzta a függönyt. A szobát bevilágította a holdfény. Az íróasztalához lépett, nekidőlt az ablakkal szembe. Rágyújtott.
~Hmm...de rossz szokás...-gondolta magában mikor a szájába vette a csikket- Az ember annyira ostoba,hogy azt hiszi pár száll cigaretta rendbe hozza a dolgokat...-aztán elmosolyodott- Hiszen...én is ezt csinálom...bár...-fújta ki a füstöt- ...sokan mondták,hogy minek az? Dobd el! Nem illik hozzád! Talán ideges vagy? Igen, emlékszem...-hunyta le szemeit újból- ...
Majd oldalra tekintett a sakktáblájára és sakkbábjaira.
-Hmph...Bábok...Nektek a legrosszabb...,igaz Bástya? -kacagta el magát halkan- Hiányoztál...Gyere be...
Az ajtó ketté nyitódott, nyikorogva. Minoru lépett be.
-De jó végre nem egy magam vagyok...Mi szél hozott erre ezen szép holdfényes éjszakán..?-mondta nyugodtan, és kifújta a füstöt és a Holdra nézett ábrándozva, sötét barna hajtincsei a homlokán szétterültek lassan.
-Hehh..Nem kell velem ilyen előzékenynek lenned. Tudom mennyire tenyérebe mászó modorod van...és..valóban...
Bűn közbeszólt:
-Nem..én komolyan kérdeztem..és gondoltam.-mondta elégedett nyugalommal, már-már félelmetes volt az a nyugalom a hangjában. A csendes határozottság amit érezni lehetett a levegőben,ha a közelébe került valaki.
-Öhm...- kissé megtorpant Minoru- Értem..- nézett félre,aztán eszébe jutott miért is jött Bűnhöz.- Mellesleg azért jöttem,hogy...
-Egy lány...?- nézett hátra a válla felett a fiú szemébe.
-Honnan...Honnan tudod?- támadta meg a kérdéssel látszólagos mérgében.
-Ugyan... már. -a bástya sakkbábuhoz nyúlt, és lépett egyet a gyalogos mellé.- Miért ne tudnám? Régen ismerlek én téged...- mosolyodott el és ránézett Minorura.
-Igaz.-higgadt le.- Azt hiszem benne megtaláltam...igen...megtaláltam azt aki valóban szeret, és elfogad annak ami vagyok...
-Ami vagy?- kacagott fel.- Nem ember? Ez nekem is új. Talán tévedtem a kiléteddel kapcsolatban?
-Te is tudod...ne szórakozz velem!
-Nyugalom!...-nevette el magát.- Csak vicceltem. Tudom,hogy mi lakozik benned...egy...démon. -csillant fel a szeme.
-Igen...-sütötte le szemeit.
-De ne aggódj...vigyázni fog rád az a lány.
-Igen? Vagyis én akarok rá vigyázni...
-Meggondolatlan vagy és lobbanékony természetű, ne feledd, ezt kell annak a lánynak úgymond visszafogni, és vigyázni rád. -aztán elmerengve újra kitekintett az ablakon- Hát...kezdetét vette...De ne hozz rá csalódást..Jó? - fújta ki a füstöt.
Bólintott Minoru. Majd elnézte egy darabig Bűnt. Aki a csikket leste, méregette.
-Hehh, le kellene szoknod...
-Valóban...- nevetett fel.
-Megyek...
-Már is? Ez van ha vendégem van..,mindig elmegy...- nézett az eltávozó fiúra.
Az ajtó becsukódott.
-Haaajj...- unottan nézett ki. Majd az ablakhoz sétált. ~ Ostoba is az ember ebben...a szenvedés és a bűnök ideje kezdetét vette...Hehh..bűnök...-szórta le a csikken elégett részt.- Mikor volt az már...nem is emlékszem....hogy is hívtak...? -majd hangosan elnevette magát és tarkójához kapott- Talán ezért mondják,hogy szokjak le a dohányzásról!! Hahahaha...
Úgy tűnt,mintha komolytalankodna,de valóban régen volt,amikor valaki a nevén szólította, sőt...évezredek teltek el azóta...aztán kapott egy becenevet, pontosabban arra ébredt rá,hogy őt a bűnök vezérlik, miért ne lehetne "Bűn" a neve? Érdekes....
-A mai napnak is..vége...-mondta mikor meghallotta a földszintről visszhangzó órát,ami most ütötte az éjfélt..."




[tudom érdekes "fejezet" volt,de úgy gondoltam valamivel feldobom ezt az értelmetlen storyt. ^^ Hát...ennyi lenne. Lehet Bűn szereplőnket a furcsa,komolytalan személyiséget ismerhettük meg msot,vagy ki-ki döntse el magának.:) Magam sem tudom,mivel most alkottam meg, és csak úgy találomra...vettem elő egy-két pillantott ami kellemes, vagy egy-két életbeli szimbolikus kifejezést. :) Vagy hogy mondjam. Tudom értelmetlen vagyok...de ez már lassan nagyon tetszik. :D ]

Kaname CP *-*

9. fejezet: Véres hó...

[mint mondottam Sayuri át lett nevezve "Maya"-nak :) Szerintem jobban illik a sötét lányhoz.^^ És azt hiszem itt a következő fejezet, amire vártatok kedves Olvasóim.^^ Remélem sikerül valami komolyat és élvezeteset kihozni magamból. :) Jó olvasást! ^^]

Zero ^^

" Minoru fejvesztve rohant vissza a Pavilonba,de mire odaért....
: : :


Zero és Ayame a Pavilon közelébe jártak. Ayame félhosszú barna haja lengedezett a hűvösen fújó szélben. Zero karjába kapaszkodva sétált,kissé még szédült az elvesztett vértől. Nyakán be volt kötve fehér kötéssel. Amit már egy kicsit átütött a vér.
~Minorut meg kell találnom...meg kell találnunk...
-Ayame...-szólalt meg Zero.
-Mondd.- nézett fel rá.
-Nem kéne visszavenni a Pavilont? Hiszen te laktál itt a nevelőapáddal akkoriban..,hogyhogy ők rontsák itt a levegőt...-húzta össze szemeit.
-Ezt már megbeszéltük..- ölelte meg Zerot a lány, és lehunyta szemeit. - Nem érdekes..,majd Bűn..
-Nem!- tolta el a lányt, és a vállán fogva maga elé állította és a szemeibe nézett.
-Zero...- suttogta..és üveges lett szeme.
-Nem bízhatsz abban a személyben, kitudja miféle...
-De Minoru biztos nem véletlenül bízott rá akkoriban...-nézett félre- és...én döntöttem úgy,hogy..
-Minoru...-mondta ki gúnyosan a nevét- A francba is! Mit vársz attól az alaktól, azok után,hogy egy számodra ismeretlennek ad?
-Hahh?- lepődött meg a lány..aztán elmosolyodott- Zero..Ne aggódj miattam ennyit. Vigyázok magamra..és te már itt vagy nekem.- újra megölelte Zerot.
Egyszer csak egy sikoly zavarta meg a pillanatot.
-Ez?- pattantak ki Ayame szemei. - Ez Akane hangja...
Gyorsan a Pavilon elé rohantak...A Pavilon felé húzódó havas úton vérfoltok festették be a fehér havat. Zero és Ayame elképedtek. De Zero kissé megingadozott...a vérszagtól,ugyan is ő vámpír. Erősebbek az érzékei, és erősebb a vérszag is...amit érez.
-Zero...- fogta meg Ayame..-Menjünk..
-Ühm.-bólintott és a fekete felsője alá nyúlt a "Bloody Rose" fegyverért.
Eközben Akane az emeletre rohant a lépcsőn. Nyomában Maya és Ryo.
Ryo már egyszer megtámadta a földszinten és már így is túl sok vért vesztett az áldozatuk. Így nemsokára elkaphatják.
A kisfiú megállt a lépcső előtt és a felemelte a baltát, majd elengedte,az pedig,mint a bumerángként pörögve Akanét vette célba. Most a másik vállába talált. Újabb vér csöppent le. És folyt le a karjáról.
-Neeee! Neee! Minoru-kun! Minoru-kun! Segíts, kérlek!
-Hiába sikoltozol így neki. Mivel a Pavilont elhagyta. - állt nyugodtan karba tett kézzel Maya, majd felpillantott a megsebzett lányra. Akinek szemében félelem és ijedség tükröződött feléje.
-Miért...?...Miért?- kérdezte kétségbe esve, könnyei pedig lecsordultak arcán. Fehér blúza tiszta vér volt, barna vállig érő haja pedig csapzott volt. - Miért..akartok megölni...? Miért? Miért nem hagytok békén? Mik vagytok ti?...Félek..-remegett- félek...Minoru..-kun...-csuklott meg a hangja.
-Jó kérdés. Hogy miért?- vigyorgott a kisfiú...- Bűn parancsa...és a te Minorud most szenvedést kap, azáltal,hogy megöljük,azt akit a legjobban szeret. Elvetted tőle...elvetted...- és a baltát újra felemelni kezdte.
-Állj!- szólt rá Maya.
-Ne már! Most akarok élvezkedni abban,hogy darabokra szedem a testét!!
-Azt mondtam nem! - majd elindult Akane felé a lépcsőn.
Akane teljesen ledermedt, teste zihált,minden tagja remegett és szédült az elvesztett vértől.
-Ne félj kislány...- hajolt le hozzá és felemelte arcát úgy,hogy a szemeibe nézzen.
-Mi..mi..mit...akarsz?- hebegte.
-Tudom,hogy nem akarsz meghalni..,de csak egy kérdésem lenne..- húzta össze szemeit,ekkor Akane nyelt egyet.- Miért vetted el tőle?- végül felcsillant szemében a gyűlölet,amitől Akane teljesen összezavarodott.
-Én..én...nem vettem...nem vettem el..-hebegte.
-HAZUDSZ!- pofon vágta. Akane kissé megingott a nagy erejű pofontól.
-Nem...hazu..dok...Minoru szeret..engem...szeret...
-Hazudsz!- marta el a lány grabancát és rángatni kezdte...- Hazudsz! - majd elengedte és elindult a lefelé a lépcsőn.
Akane elhagyta magát. A lépcső korlátnak dőlt, és a semmibe tekintve habogott össze-vissza. Üveges szemeiben lassan kihunyni készült az élet.
-Megölhetem?- kérdezte Ryo.
-Nem..- mondta egyhangúan az orra alatt Maya...majd a karját előre emelte felfelé. Csuklójából,azaz a bőre alól egy penge bújt elő, az megpördült tenyere felett,majd egy szempillantás alatt Akane mellkasába vágta a pengét...Akane összerogyott és a lépcsőről lefolyó vérbe zuhant.
-Menjünk...- indult el Maya a sötét felé, és lassan elhalványodott teste. Ryo pedig utána.
Zero és Ayame berontottak. A földszinten harc nyomai látszódtak. Zero szédült a vérszagtól, de megpróbált nem összeesni. Ayame a földre guggolt. Ugyanúgy vércseppek és foltok húzódtak az emelet felé. Tovább sétált...majd a lépcső előtt összerogyott. Kezét szájához emelte...és kitágultak szemei..
-Ki..tette ezt..? ..Ki...volt..képes..erre..?Akane-chan...
-Mi az Ayame?- rohant oda hozzá.
Ayame csak felfelé mutatott. Zero pedig elképedt,azonban megint hevesen kezdett verni a szíve. Felvillant a vörös szempár.
-Zero!! Neee!!- lökte el magától, és felállt.- Kérlek...,nyugodj meg...
-Hahh..?- eszmélt fel.- Bocsáss meg...de a sok vértől...- hajtotta le fejét..aztán gondolt egyet, és a kezében lévő fegyvert a halántékához akarta tartani,de Ayame lefogta.
-Ne! Ne tedd!
-Te is tudod,hogy mellettem így veszélyben vagy!
-Igen..,de azt is megígértem magamnak,hogy...-nem fejezte be.
-Mit?...Nem érdekes...
-De!- aztán kirántotta a fegyverét a kezéből.
-Ayame...
-Soha...soha...- kezdett összerogyni- hét év után újra megtaláltalak...nem akarom,hogy eltűnj az életemből...sőt azok után,amit tettem veled akkoriban...Kérlek,bocsáss meg. - a földön összerogyva nézett fel rá egyik kezében a fegyvert fogta másik kezével pedig Zero ingujját húzta és sírt.
-Én sajnálom...menjünk innen.- húzte fel kezénél fogva Ayamét.
-És...most mi lesz? Minorunak ne szóljunk? Hol lehet...?
-Mielőtt ideérne jobb lesz távozóra fogni. A helyzetünkből adódóan ránk foghatja..
-Értem.
Azzal elindultak kifelé...Kint újra szállingózott, és esteledett. Hamar havas lett Ayame haja. Lassan eltűntek ők is az erdő felé.
Minoru berontott. Az ablakok tárva nyitva, a függönyt a szél lengette. A földszinten látta a dulakodás és harc nyomait, és a vérfoltokat a padlón..majd követte a vércseppek nyomait...aztán a lépcső előtt elordította magát a fejéhez kapva.

-NEEE!!!                                                    : : :


Bűn az ablaka előtt állt. Egyik kezében vörös rózsát tartott. Beleszívott a közepébe... aztán méregetni kezdte...
-Milyen gyönyörű...Igen. Az. De csak addig,amíg emberi kéz nem érinti...- aztán a rózsa elporladt és a földre szóródott maradéka..Bűn megint rágyújtott. -Halál...és Vér...- fújta ki a füstöt.- Hm?..- nézte a csikket- Lassan le kéne szoknom...- nevetett fel halkan.- Hehh..."

Zero

[háát nem tudom mennyire lett morbid,vagy értelmes...miközben írtam,arra gondoltam, egyáltalán lesz ennek értelme, mert már annyira zavaros. Mondjuk jobb lesz múltat felidézni.^^ Remélem,azért ezzel a résszel nem vettem el senki kedvét, bár írtam ettől durvábbat is :P hát akkor majd jön a következő fejezet.. :)]