Porcelánbaba

"Nézd, mosolygom." Reggel felébredsz, szemeid dörzsölöd, hogy végre láss a világra. A Nap beszűrődik halványan szürkés sötétítő függönyödön keresztül..Felülsz az ágyadban. Szemben egy polc zsúfoltsága köszönt. Köztük én ülök. "Látod? Most is mosolygom rád, mint mindig." A te porcelánbabád. Én mindig veled leszek. Akárki is hagy el, én veled leszek, amíg szükséged van rám. Ha a mosolyom nem vidít rám, eldobhatsz, de akkor mond el az okot. Hiszen én csak egy baba vagyok, aki a polcról mosolyog rád mindig, és veled van az életed kezdete óta. Ha érték vagyok számodra, és észrevettél bennem ilyesmit, nagyon örülnék. Tudod, nekem is fontos vagy, hogy mindennap láthatlak. Törött vagyok, és könnyen repedt szét a szívem, mivel eddig sok mindenki másban csalódtam már. De ne aggódj, ahogyan te bánsz velem, te benned sosem fogok. Te elfogadtál. Hiszen én vagyok a te porcelánbabád.
Felkelsz. Felöltözöl, megmosod az arcod. Korán van még. Rendet raksz magad körül, és indulásra készen állsz. Visszanézel rám. Én csak üvegesen nézek, és mosolygom rád édesen. Ennyi telik egy bábtól neked, sajnálom. Én csak a te porcelánbabád vagyok.
Elindulsz az ajtó felé. Majd eltűnsz órákra. Aztán beszélgetés zaja tűnik fel ajtód előtt. Belépsz, egy lánnyal együtt. Ki lehet? Talán egy fontosabb személy? Nem baj, én melletted leszek attól, hogy ő helyesetsít, hiszen egy baba nem csókolhat, nem ölelhet, nem beszélhet, csak mosolyoghat. Mivel én vagyok a te porcelánbabád.
Aztán elmúlik egy egész délután. Miközben vele voltál boldogság csillant szemedben. Nehezen látszott, de valamiféle vonzódás érződött a lány iránt belőled. Majd estefelé az ajtóban álltál vele szemben. Ő menni készült. Mondván sietnie kell haza. Te el akartad engedni, de valahogy a kezed megragadt a karján. Visszarántottad, és egy csókkal pecsételted a napot. Azonban a lány kirántotta magát ebből a helyzetből, és végül ő zárta le a napot, egy pofon kíséretében. A lány elviharzott. Te csak az ajtóban álltál némán, piros arccal percekig. Majd elkenődve becsuktad az ajtót, és az ágyra rogytál. Újra rám pillantottál. Szavaid suttogva annyit mondtak:"Bárcsak élő lennél...,vagy akitől kaptalak itt lenne még." Mert én csak mosolygom rád. Lehet, hogy már idegesítő vagyok, azért mert nem szólalok meg, és nem vigasztallak már meg, hiába mosolygom neked. Mert csak én a te porcelánbabád vagyok.
Késő este volt. A Nap nyugovóra tért már. Narancsos vörössé festve az ég alját. Csöngetés. Már többször is. Te az ágyon heverve voltál félálomba. Aztán a harmadik csöngetésre felkeltél. Ajtóhoz csoszogtál fáradtan, de mire ajtót nyitottál nem találtál senkit ott, csak egy táviratot a földön. Felvetted, és elkezdted olvasni a sorokat. "Ha valaha is közel álltál hozzám, akkor megtalálsz ott ahol mindig homály van, ahol kőbe van vésve nevem, és hűvös zivatar eső áztatja e követ. Néha-néha kapok rá virágcsokrot, vagy koszorút. Ez a temető. Üzenet tőlem: akit..szerettél." Láttam ahogy kétségbeesett arcod, és többször olvastad a sorokat el egymás után. Nem akartad elhinni azt, hogy ő már nincs. Majd megint rám pillantottál. És megvádoltál. "Miért mosolyogsz még mindig? Mondj már valamit!! Tőle kaptalak! Tudhatnál valamit! Miért...? Ezt te sem hiszed el igaz?" De én csak mosolyogtam, hiszen én csak a te porcelánbabád vagyok.

Majd már mikor sötét volt, felkaptál a polcról és a földre vágtál. Darabjaimra estem. A mosolyom kettétört akár egy üveg. Most már én sem vagyok neked. Senki, soha többé. Mivel..te törtél össze. Az egyetlen voltam neked, a lelke Neki, a te...porcelánbabád.