Rémmese (PanickyTale)

Prológus

1. : Emlékszoba

A fővárost betöltötte a halk közlekedés zaja. Lovaskocsik zörögtek tovább az úton, járókelők beszéde mosódott össze érthetetlen hanggá. Estefelé haladt az idő. Az ég alja lilásan fénylett, egy-két felhőcsomó szétszórtan folyt szét rajta. A Nap narancsvörös fénye elhalványult. Tél volt, pontosabban még csak december eleje.

A város szélén egy tornyos pavilon állt egymagában. Az ottaniak ezt tekintették a környék szívének, mivel itt gyűltek össze a nagyobb alkalmakkor. A torony legfelső ablakából egy furcsa figura nézett ki. Kényelmesen ült a függöny árnyékában, miközben arcán mosoly húzódott olyanformán, mintha elégedett lenne mindennel, ami körülötte van. Szeme felcsillant a Hold fényében, amely most bújt elő a fátyol felhők mögül. Összehúzta szemeit, valakit nézett onnan, a pavilon nagy ablakából. Lámpafény világította be halványan a termet és halkan lehetett hallani valamiféle dallamot. Kellemes zene, amiből nyugalom sugárzott, könnyed hatással párosulva. Csendes volt, felemelő és édes. Egy lány alak táncolt ott, könnyed léptekkel. Mintha szárnyak lettek volna a hátán, úgy repült a nagy teremben. Hosszú, ezüstös fehér haja hullámosan meglengett egy-egy pördüléssel. Szemeit lehunyta, hogy csak a zene dallamát követhesse. Ruhája ujjatlan estélyi volt, gyöngyös berakással. Fehér színe vetekedett a hó fehérségével. Pompás volt, könnyed és gyönyörű. A toronyban ülő alak még mindig nézte őt. Szemében most már olyan fénnyel játszott a játékosság, mintha ez a tánc neki szólna. Egyszer csak megzavarták nyugalmát. Kopogást hallott.

- Sebastian-san.

A férfi csak sóhajtott egyet, és lehunyta szemeit eközben, hogy ne is lássa a gőzt.

- Gyere be - engedte, hogy hangjában érezni lehessen a gúnyt.

- Rika vagyok, a szobalány. Elnézést a zavarásért… - nyílt meg a kétszárnyas ajtó és megtelt némi fénnyel a sötét szoba.

- Mi dolgod van erre? - fordult rá a tekintete az emberre, aki szemmel láthatóan szégyellte magát, és lesütötte a szemeit, hogy ne találkozzon a tekintetük. Fekete haja az arcába hullt. Egyszerű szürke szobalány öltözék volt rajta. Két fekete karperecet viselt.

- Elnézést..csak… - habogott zavartan.

Ekkor megszakította a beszédben Sebastian:

- Ne kérj elnézést, csak azt mondd, mi történt - állt fel lassan a székéből, szeme démonian megcsillant a homályos szobában.

A lány ettől meglepetten felnyögött. Csak önmagának vallta be, de mindig is tartott ettől a férfitől, mivel lenézően bánt mindenkivel, bár tudta, hogy nem bántaná.

- A kisasszony szeretné holnap önt megkérni valamire. Ennyit üzent - majd meghajolt tisztelettudón, majd távozott.

Sebastian az ablak felé fordult. Újra arrafelé nézett. A lány még mindig körbe-körbe táncolt. Ettől megnyugodott, visszaült a székre. Keresztbe tette lábait, egyik kezére rátámaszkodott, majd hamarosan halkan dúdolta magában a dallamot…mosolyogva.

A város szélétől beljebb, a főúton, egy magas, sötét alak zsebre dugott kézzel sétált nyugodtan. Cigarettafüst kúszott el mögötte, csikkje kis fényként villogott a szájában. Egyszer csak megállt. Kivette a csikket, majd lassan elfújta a füstöt a levegőbe. A magasba nézett. A tornyos pavilon közelében állt. A Holdra vigyorgott. Szeme megvillant. Csapzottan lelógó, rövid, méregzöld haja elfedte a világ elől az arca nagy részét.

- Megérkeztem... - indult el újra a Torony irányába. Hosszú szürkészöld kabátját meglobogtatta a hirtelen feltámadó szél.

Sebastian felállt a székéből, hogy az asztalához tolhassa. Ekkor a kétszárnyas szobába becsapódott a nagy szél, és a magas alak máris befelé lépett. Megcsillant egy kés éle a kezében. Egy pillanat alatt Sebastian felé vágta, aki csak egy gyors mozdulattal megállította a két ujja közt, a szeme előtt. Lehajtotta kezét, a kést pedig szétrobbantotta markában.

- Hmph... - gyújtott rá egy újabb csikkre a fickó. - Látom, még mindig olyan gyors vagy, mint régen.

Sebastian enyhén elmosolyodott a bóktól.

- Azt hitted, hogy pár év lazítás után veszítek a formámból, ne nevettess...Robert - villant meg a szeme, ahogy a fickóra nézett. - Mellesleg nem tűröm a házamban a dohányzást, dobd el.

- Ugyan már! Egy magányos vadásztól mit vársz? Majd hallgatni is fogok rád...cöhh… - fogta meg markában a csikket és elnyomta. - Tessék...most már megnyugodhatsz.

- Hmph... - hunyta le szemeit, kihúzta a széket, és asztalához ült rákönyökölve.

- És mi van azzal az „angyallal”? Most is olyan ártatlan még amióta megtaláltam és idehoztam? - csukta be az ajtót, nagyobb levegőt véve. Felrémlettek benne az emlékek.

"Két évvel ezelőtt. London. Nap közepe. Robert az utcákon sétált, szemeivel valamit keresve. Hirtelen furcsa köd terjedt szét mindenhol.

~ A francba… - sziszegte fogai közt.

Szemeit megerőltetve tovább sétált. Egyszer csak egy kar hullott a lába elé. Majd kitisztult a test is, amit fehér, vérrel szennyezett szalagok takartak.

~ Egy lány? Hogy került ide? - guggolt le elé. A vállánál fogva hátára fektette. Robert meglepődött, mivel a lány arcán édes, elégedett mosoly volt, miközben szemei lehunyva voltak. ~Remélem nem halt meg...- kapta fel a földről. ~ Elviszem hozzád, te biztos tudsz valamit kezdeni ezzel az ártatlansággal... - mosolyodott el, amikor a köd feloszlott és a város széle felé nézett.

------- -------

Szemei felnyitódtak. Felült az ágyban. Egy félhomályos szobában találta magát.

- Hol...vagyok?

Kopogást hallott.

- Felébredtél? - hallatszott egy férfi hang kintről.

Ekkor a lány összehúzta magán takaróját, majd elpirult és lopva a takaró alá nézett. Egy halványkék selyem hálóing volt rajta.

- Ig..gen... - bökte ki zavarában. Ekkor kinyílt az ajtó. Egy öltönyös figura lépett be. Sejtelmesen mosolygott.

- Ennek örülök - ült az ágya szélére, vele szemben. Habár nyugalmat sugárzott kívülről, nem lehetett tudni mit gondol magában. A lány még mindig a takarója mögül pislogott.

- Hogy hívnak? - kérdezte tőle kedvesen, ettől a hangzástól ő végre összeszedte a bátorságát és kibújt onnan.

- Nem...nem...nem emlékszem.

A férfi pislogott párat csodálkozván, de hamar támadt egy ötlete:

- Akkor adunk neked egyet. Mit szólsz a "Lia" névhez?

- Li..a? - mondta ki, miközben hangja megcsuklott. Ölbe tette két hófehér kezét és arca elpirult. Bágyadtan nézett a semmibe.

- Ha nem tetszik... - de elnyelt a mondat folytatását.- Óhh, de udvariatlan vagyok - állt fel, majd meghajolt. - Én Sebastian Morgano vagyok.

A lány pislogva nézett rá.

- Mellesleg... - ült vissza az ágy szélére. -, kéne egy vezeték név is, nem? Mit szólsz a "Sophiane Lia"-hoz?

- Öhm...rendben - biccentett egyet.

- Végre egy...mosoly.- érintette hozzá kezét a lány arcához gyengéden. Ettől az riadtan nyelt egyet, de nem vette le a tekintetét Sebastian sötétkék szemeiről.

- Tetszenek? - kérdezte tőle.

Erre a lány szemei kitágultak, szájához kapta kezeit, miközben arca elvörösödött.

- Hahaha... - kacagta el magát Sebastian. - Ugyan ne ijedj meg. Nem akartalak zavarba hozni - állt fel és ujjai végigsuhantak az ezüstös, hosszú hajtincseken. - Mellesleg hova valósi vagy?

Lia összeszedte magát, és felnézett Sebastianra.

- Arra sem emlékszem.

- Olyan égből pottyant angyalnak tűnsz... de itt úgymond újjászülethetsz. Most már van neved is. Az életed itt kezdődik. És hány éves vagy?

- Talán..tizenhat... - gondolkozott el.

- Akkor én most el is megyek. Öltözz fel. A szekrényben találsz ruhát - indult el, de a kezénél fogva Lia visszatartotta.

- Nem..akarok megint magányos...lenni... -könnyek szöktek elő az egyik szeméből.

Sebastian szembefordult vele, letörölte a felcsillanó cseppeket.

- Ne aggódj, jövök vissza, kicsi lány - mosolygott rá biztatóan.

- Rendben...

Robert a szoba előtt várta. A férfi kijött.

- Nos?

- Úgy tűnik a semmiből jött hozzánk. De idővel előtörnek az emlékei, ebben biztos vagyok."

~

Robert ledobta magát a sötét barna bőrkanapéra. Lezseren elhelyezkedett. Hátradöntötte fejét, homlokára emelete jobb karját, és a homályban úszó mennyezetre meredt.

- Az emlékeit visszanyerte már?

- Volt pár érdekes rohama. Erőszakos kitörései is, amik arra vezettek, hogy vissza kellett fogni őt. Amiket elhabogott zaklatott állapotában, azok mind-mind azt mutatták, hogy ő a semmiből jött létre, azért, hogy elpusztítsa a világot - közölte teljes nyugalommal.

Robert mérgesen felpattant:

- Ne hülyéskedj már!

- Ugye nem felejtetted el, hogy találtál rá?

- Igen. Nagy köd után, ami a semmiből jött.

- Természetesen, amíg memóriazavarban van, nem hiszem, hogy képes lenne rá.

A vadász sóhajtott egyet, és elindult az ajtó irányába.

- Máris távozol? - pillantott fel egyik szemével.

- Jah...- vett elő egy csikket.

- Pedig meséltem neki rólad. Hogy ki is hozta őt ide. A bagós hős, érzéketlen arccal.

- Mi az, hogy érzéketlen? - morgott rá.

- Haha...-nevette ki gúnyosan.

- Majd elfelejtettem, igazad van. De nem akarom zavarni. Késő van már.

- Holnap is van nap, vadász.

- Hm. Megvárom a másnapot kint. Úgysem bírod a dohányzást - vigyorodott el, majd kinyitotta az ajtót, és egy intéssel eltávozott.

Hajnalodott. Hópelyhek hulltak lassan, mint a tollpihék. A pavilon legnagyobb szobájában aludt Lia. A szoba megtelt a kívülről betörő fehér fénnyel. A lány még mindig csendesen szuszogott álmában. Hosszú, ezüstös fehér haja beterítette az ágyat. Olyan volt, mintha a hóban aludt volna. Egyszer csak halkan kattant a kilincs. Léptek közeledtek az ágyához. Szemhéjai kezdtek felnyílni. Vérvörös szeme színébe belecsillant a fény, miközben bágyadtan a felette álló alakra nézett.

- Ki ..az? - kérdezte halkan.

- Jó reggelt neked is - szólalt meg a mély hang. - Hogy ki lennék? Mondjuk úgy, hogy a megmentőd, aki két évvel ezelőtt hozott ide Sebastian-sanhoz.

Erre meglepetten felült az ágyban a lány.

- Dr. Robert vagyok, a vadász. Más néven...hmm... - tarkójához nyúlt és szemeit forgatta. - Talán más néven nem is ismernek.

- Doktor? - pislogott Lia megszeppenve. - Nem vagyok beteg.

- Haha...- nevette el magát. - Ugyan, ezt csak mondtam - mosolygott rá.

- Szép... a mosolya - bökte ki zavarában.

- Ööö..- lepődött meg Robert. - Ilyet sem hallottam még. De köszönöm.

- Zavarban..van? - húzta fel orráig a takarót elpirulva.

- Hmph. Te beszélsz kislány. A tekintetedre van írva, hogy tőlem százszor jobban zavarban vagy - vigyorgott. Aztán komolyabb arcra váltva folytatta. – Szeretnék bocsánatot kérni, hogy most bukkantam fel az életben, mint a megmentőd.

- Megmentőm?

- Igen. Amikor lezuhantál...vagy legalábbis egy nagy köd kíséretében, a semmiből a földön heverve találtam rád, akkor én hoztalak ide Sebastianhoz.

- Értem - biccentett.- Köszönöm. Igazából...most már eszembe jutott, hogy mesélt nekem Sebastian-sama a rejtélyes megmentőmről.

Kopogás zavarta meg kettejük beszélgetését.

- Lia kisasszony, Rika vagyok. Bejöhetek?

- Igen.

- Remélem, nem zavartam meg önöket. Csak Sebastian-san már várja önt, ezért hoztam is a ruháját, hogy felöltözhessen.

- Akkor én megyek is - indult el Robert, de Lia meghúzta a kabátja ujját.

- Itt maradhatna. Nem zavar, legalább a mai nap. Mint a megmentőm, ennyit igazán megérdemel - biccentett a lány.

- Nem hiszem, hogy tudnék maradni. A ház ura úgysem bírja a cigaretta füstöt, én meg nem bírom...

- De kérem! - nézett rá gyöngyszemekkel.

- Öhm...

- Mellesleg, honnan ismerik egymást?

- Ez hosszú történet, kislány - húzta meg száját egy félmosolyra.

- Ha itt maradna, elmesélhetné.

- Fontosabb dolgom van most, hogy vendégül lássanak - érezte, hogy kevésbé szorítja a kabátujját, így pár lépéssel az ajtón kívülre került. Integetett. - Viszlát, Lia-chan.

*

A pavilon leghátsó részénél egy hatalmas könyvtár szoba húzódott. Tele volt régi, vaskos, poros könyvekkel, könyvespolcokkal. Mivel már hónapok óta nem használták, eléggé kísérteties látványt nyújtott. Néhány sarokban homály és árnyék lapult. Mennyezete kupolás üvegből volt, már ellepte a hó. Robert épp az alatt sétált el. Cigaretta füstje vékony csíkként szállt hullámosan a levegőben. Vadászpuskáját vállára vette és elindult a központba kelet felé. Alighogy elhagyta az utat, egy hatalmas robbanásszerű hang zavarta meg nyugalmát. Hátranézett. Elvigyorodott kellemesen.

~ Talán egy újabb vendég? Hmph - fordult vissza a város irányába és folytatta magányos útját.~London! Milyen egy cinkes város - gondolta. - ~ Szép vagy, de nem felejtem el, hogy mit rejtegetsz..."- csikkjét kivette szájából és leszórta a hamut a végéről. - Haahj...- sóhajtott bele a levegőbe, lehelete meglátszott a hidegben...

Nem sokkal később megérkezett „otthonába”. Egy kis téglaházszerű építmény felé indult. Régen portának használták, hogy átengedjék a külföldről átutazókat. Mivel már rég nem járnak arra bevándorlók, elfoglalta magának, hiszen kellett, hogy legyen fedél a feje felett.

Megállt bejáratánál. Elnyomta a csikket. Benyitott, a ház faajtaja tiltakozva nyikorgott. A juharpadlóra koppant fekete, havas bakancsa. Homályos volt. Becsukta az ajtót, majd lehunyt szemmel elindult egy íróasztal felé. Feloltotta az asztali lámpát. Fénye otthoniasabbá tette ezt a kis irodafészket. Puskáját felakasztotta a falifogasra. Piszkos, barna kalapját leemelte a másik kiálló fogasról, fejére nyomta, és az asztal előtti székbe dőlt. Hátrabillentette magát és az asztal szélére rakva keresztbe fektette a lábait. Lehunyta szemeit.

„ A kisgyerek odarohant a magas, vaskos férfihoz. Ráncigálta felsője ujját, de az egy pofonnal elcsapta tőle a gyereket a falba.

- Nem tanultál eleget?

- Mester-bácsi...tanítson meg...kérem... - zokogott a fiú.

- Túl fiatal vagy! Nem értesz a szóból... - lépett hozzá közelebb.

- Apa...anya...a testvérem...

-Most már késő őket emlegetned - villant a fickó szeme.

Mikor felpillantott rá a gyerek összerogyva, könnyek között, valahogy azok a szemek azt tükrözték, hogy nem adja fel a harcot egykönnyen.

- Azt mondta apa, hogy magához kell jöjjek. Azt mondta, ön embert farag belőlem. És...elmeséli nekem...a rejtélyt, ami ebben a városban fog történni.

- Hehh... - zsebre dugta kezeit. - Látom, még mindig nem tántorodsz el. Elég öreg vagyok én már az efféle kiképzéshez. De amíg élek, addig mutatok pár dolgot neked.

- Tényleg?- lelkesült fel a kisfiú.

- Ne kérdezz vissza, mert meggondolom magam!

- Hahh...?

- Szóval a családodat kivégezték? - emelte fel a grabancánál fogva a gyereket.

- Igen... - motyogta az orra alatt. Még most is hallotta, ahogy anyja sikoltott, majd a tűz elnyelt mindent. Szemeiben ezt felidézve olyan gyűlölet szikrázott, amit még nem látott a fickó.

- Nah... - bökte meg az orrát. - Ne búsulj, fiam. De...ez nem egy szokásos kiképzés. Ez az életebe kerül. Ha meghalsz, nem az én felelősségem, magad vállaltad. Értve?

- Rendben - pislogott.

- Egyébként... Hány éves vagy?

- Nyolc leszek ebben a hónapban...

- Fiatal létedre elég vakmerő vagy. Nah de sebaj, csak maradjon így, és ne hunyjon ki az a szikra, amit az előbb láttam a szemedben.

- Szikra?

- Igen - tette le a gyereket, talpra állítva.

- Ühm - bólintott komolyan. ”

- Idióta...öreg… - mormogta Robert magában. - Fogalmad sem volt, hogy az miért volt a szememben. Hehh... - pillantott fel vigyorogva.- De jól játszottad a mindentudót...

folytatása: Második fejezet..