Yukata 2

Beléptem a zuhany alá. A szinte majdnem forró víz hirtelen érintett,amitől kissé libabőrös lettem. Éreztem ahogy a végigsiklik a fejbőrömön, és a hajamon keresztül. A felszálló pára kissé elkábított. A lélektelen gőz, szellemként úszkált a fürdőszoba levegőjében. Elmosolyodtam, kicsit feltörtek a régmúlt emlékei bennem.

                                  ~

Hatéves lehettem. Az óvodát éppen befejeztem, azon a héten. Kicsit szomorkásan, de még is izgatottan búcsúztam el az óvodatársaimtól. Ott sem voltam az az izgő-mozgó, jobban szerettem egyedül játszani, azonban ott legalább voltak barátaim.
Ahogy hazaértünk,mintha kicseréltek volna, rugóként pattantam a szobám felé, felkötött,copfos hajam lobogott, mint a benne lévő sötét kék szalag is. Gyorsan eltoltam, a tolósajtót, és az éppen a szobámban ténykedő nagymamámhoz rohantam, meghúztam a ruhájának szélét.
-Nagyi! Nagyi! Megnézhetem most már!? -pislogtam rá, nagy szemekkel kíváncsian.
-Majd holnap igen.-mosolygott nagyanyám, arcán halványan megrezdültek ráncai a mosolytól, de korához képest, nagyon is szép asszony volt. Mindig kimonót viselt, azonban már nem a festett mintásakat, mint régen, mivel azokat a szentély belső falára akasztotta ki, és szinte a gésákhoz hasonlóan kötötte kontyba, kicsit már őszes haját, amiben még az aranyszőke hajszálak néha felcsillantak a fényben.
-Komolyan?- pattogtam előtte még mindig.
-Igen.-nyugtatva a fejemre emelte kezét.
-Köszönöm!- öleltem át szorosan a lábainál, mert alig értem fel. Mindenkihez képest kisebb voltam, még az óvodatársaimhoz is. Anyám épp ekkor lépett be, én pedig hozzárohantam.
-Mi az Kaori-chan?- hajolt le elém, és elmosolyodott. Valamiért mindig elpirultam a mosolya láttán,mert a zöldeskék szemeiben elbűvölő fényt láttam.
-Nagyi azt mondta holnap megkapom az első yukatám! - mondtam izgatottan.
-Ühüm. -biccentett- Reméljük majd Takeru-kunnak is tetszeni fog.
Ekkor még jobban elpirultam, és kék, farmer anyagú, pántos szoknyám szélét szorongattam. Takerunek, már a neve hallatán is zavarba jöttem, akkoriban ugyanis fülig "szerelmes" voltam belé. Négy évvel volt tőlem idősebb, és apa halála után sokáig a szomszédomnak mondhattam, ahol sűrűbb volt a lakott terület, csak egy éve,hogy idejöttünk a nagyszüleimhez.
Emlékszem a két ház közt, csak egy kisebb kerítés volt. Én az udvarban voltam, a hintán ültem, lehajtott fejjel, csak a szél lengette meg az akkoriban még vállig érő hajam. Aztán valamit hallottam..
-Kaori-chan!
Oldalra néztem, a kerítésen túlra, de senkit nem láttam, pedig onnan jött a hang. Aztán azt hittem csak képzelődtem, és újra a földet néztem. A fekete, kis csatos cipőm orrát kocogtattam egymásnak. Láttam,hogy a fehér harisnyám meg volt gyűrődve. Lehajoltam,hogy megigazítsam, közben fekete-szürkés egész ruhám, kissé leomlott. Akkoriban tudtam, meg,hogy apa, azért nincs már, mert meghalt. 
-Kaori-chan!- hallottam újra, most már felálltam a hintából, pislogva néztem a kerítést. Majd közelebb lépkedtem. Majdnem egy fejjel magasabb volt tőlem, a szürke kerítés, az óvodatársaim már biztos át tudtak volna nézni rajta. 
Úgy döntöttem megnézem a túloldalt. Vékony ujjaimmal megfogtam a kerítés szélét, s próbáltam magam felemelni, hogy legalább egy kicsit át lássak a kerítésen. Amikor aztán egy fiú bukott elő a kerítés mögül, én pedig hátrafelé estem. 
Sokáig nem szólaltam meg, csak néztük egymást.
-Te meg..-kezdtem bele.
-Nem...-közben ő is.- Nem esett bajod? - nézett rám aggódón.
-Nem..- keltem fel, és leporoltam a szoknyám. - Te ki vagy? 
-A szomszéd fiú, Yuushirou Takeru...- majd átmászott, s leugrott mellém. - Te pedig Kaori-chan.- hajolt az arcomhoz közel,amitől elpirultam.
-És..és..mit..akarsz? Honnan tudod a nevem?
-Hallottam,amikor Chitose nagymamád mindig hangosan szól utánad, ha evésidő van, s te kint vagy. 
-Értem.- néztem félre.
-Mi a baj?
-Semmi.-motyogtam az orrom alatt.
-Hmm...-nézett végig rajtam, látva,hogy szinte feketébe vagyok.- Csak nem gyászoltok valakit?
Ekkor rápillantottam nagy szemmel, pár pillanatig bámultam rá, sötétszürke tincseit kicsit fújta a szél, és halványlila szemeibe olvadtam, mert olyat még életemben nem láttam, egyszerű otthoni ruhát viselt, egy fehér pólót, és egy kék nadrágot. Majd hirtelen könnyek csordultak le az arcomon, úgy,hogy észre sem vettem.
Takeru elcsodálkozott, majd letörölte a könnyeket.
-Ne sírj..
-Mik azok,amiket letöröltél?- fogtam meg szorosan az egyik ujját.
-A könnyeid.
-Könnyeim?
-Amikor szomorú az ember, sírni szokott, és a szemeiből könnyeik buknak elő...-próbálta érthetően elmagyarázni nekem. Majd látta,ahogy meredten magam elé néztem.- Kit vesztettél el?
-Aput.-húztam össze a szemeim.
-És szeretetted őt?
-Igen.
-Mikor halt meg?
-A születésem után.
-Tényleg? S ma van a napja,hogy meghalt azóta?
-Nem...
-Hát akkor?
-Tegnap tudtam meg,hogy apu miért nem jön haza még mindig...
-Értem.-sóhajtott a levegőbe, majd a hónom alatt megfogva, odavitt a hintához, s beleültetett. Mögém állt, majd kicsit meghajtotta, és lassan előre-hátra hajtotta a hintát. 
-Miért csináltad ezt?- kérdeztem tőle, közben az ölembe tett kezeimet néztem.
-Szeretném ha megnyugodnál. És bocsáss meg az előbbiért...
-Nem baj..-hunytam le a szemeim.
Azóta a nap óta mindig átjött hozzám, és hintát hajtotta nekem. Akkor mindig úgy éreztem, minden egyes nappal közelebb kerültem hozzá, és kialakult bennem a szerelem, gyereknéven, mert még is csak nem az az igazi szerelem volt, ennyi évesen. 
Anyám,s a nagyszüleim megbíztak Takeruban, és ha ők elmentek valahova, mindig rábíztak. Mikor a szentélyhez költöztünk, nem sokkal később Takeruék is a környékre költöztek, így legalább el tudott hozzám jönni könnyen. 


Nyeltem egyet:
-Ő is eljön?
-Igen,kincsem, csak nem baj?- csodálkozott el anyám.
-Nem.
A jövőhét elején már lecsitultak bennem a kedélyek, a tükör előtt méregettem magamon a halványkék, rózsaszín cseresznyevirágos yukatám, amit egy fehér széles övvel volt összekötve, rajta egy kisebb díszesebbel, masnival megkötve az elején.
-Ennyire tetszik?- kukkantott be nagyanyám.
-Ühüm.-bólogattam hevesen.
-Megértelek, elsőnek jössz a nyári fesztiválra, és ráadásul Takeru-kun is ott lesz, és mindenképpen tetszeni akarsz neki.
-Én?- pislogtam, ahogy lassan elpirultam,mint a rák- Nem...nem, én nem...-habogtam.
-Haha.-kacagott nagyanyám,és kisétált.
A fesztivál helyszíne nem volt messze a szentélytől, hiszen anyám, és nagyszüleim voltak most a főszervezői.
Sietve előreszaladtam papucsomban, a hosszan elnyúló aszfalton. Aztán megálltam hirtelen mikor megláttam a magam előtt elterülő standokat, embereket, és fényeket. A szememben csak úgy játszottak mindezek, káprázatos volt számomra az összejövetel látványa.
Sok színes lampion lámpás lógott a standosok sátrainak szélén. Kicsit érezni lehetett az ételstandtól a kaja illatot, talán yakitorit készítettek, mindig is meg akartam kóstolni. Aztán megpillantottam a legyezős standot. Oda akartam rohanni,amikor hallottam egy hangot mögöttem jönni.
-Kaori-chan!!- Takeru volt az, halvány lila árnyalatú yukatában volt, fekete kis csíkozott mintákkal, fekete széles övvel kötve a derekán. Lihegve kapkodta a levegőt.- Máskor ne rohanj így előre, nem tudlak utolérni. Anyukád, és a nagyszüleid rám bíztak, nem akarom,hogy bajod essen.- egyenesedett ki és a fejemre nyomta kezét, közben végigszemlélt. Két copfba, hosszan elnyúlt fekete hajam,melyet kékes-fekete szalag fogott össze, a cseresznyevirág mintás, világos kék yukatám bő ujjait szorongattam, és felnézve rá pirultan pislogtam.
-Mi..az?-csuklott meg a hangom, ettől pedig a számra tapasztottam a kezem zavaromban.
-Semmi. Szép vagy!-biccentett.
-Komolyan?-csodálkoztam.-Tetszem neked?- szerintem ez a kérdés meglepte,mert kikerekedtek a szemei.
-Igen.-tarkójához nyúlt zavartan, majd megfogta a kezem- Mondd, mit szeretnél venni?
-Olyat!-mutattam a legyezős standhoz.
-Uchiwát szeretnél?
-Ühüm.
Egy hasonló színűt vettünk,mint a ruhám, és egy cseresznyefa ágat mintázott rajta,ahogy a rózsaszín szirmok elszállnak.
-Köszönöm!-karoltam Takerube.
-Szívesen, máskor is.
Életem legszebb nyári fesztiválja volt, tele színekkel, emlékkel, és mindezt Takeruvel tölthettem.
A tűzijátékot már a szentély lépcsőjének tetején akartam megnézni,úgy gondoltam ott szebb látvány lesz, és Takeru nem bánta, tetszett neki az ötletem.
Leültünk a legelső fokhoz. És elmélyedtem a sok ezer csillag fényében,ahogy az éjszaka körülölelte őket.
-Takeru-kun..
-Igen? - de alighogy rákérdezett, én közel hajoltam az arcához és szájon csókoltam. A tűzijáték fényei akkor telítették be az eget. Életem első csókja volt, már ha mondhatom így, és azt hiszem Takerunak is, de egyedül csak én emlékezhettem erre a napra.

(folytatása következik...)