Yukata 3

Ez az egész váratlanul ért. Azután nem állt szándékomban a fesztiválra menni,mintha egy szakadékba estem volna. Hogy miért,s mi történt?

Július volt. Aznap kicsit hűvösebb volt az idő. Aztán beborult. Takeru jött volna hozzánk. Úgy döntöttem elé megyek. A születésnapom alkalmából hívtam meg őt, igaz már június végén betöltöttem a hetet, de akkor nem ért rá, és erre a hétre terveztünk, egy kis partit,még a szüleit is meghívtuk, csak ők sajnos elfoglaltak voltak, azonban kárpótlásul azt mondták elküldik az ajándékot Takeruvel, és egy kis édességet,ami nagyon kedves volt tőlük.
Éppen kiléptem a hosszan elnyúló útra, mely Takeruék felé is vezetett. Akkor elkezdett kicsit esni, felhajtottam anya nagy, fehér esernyőjét, és tovább sietettem.
Fekete csatos, kis szandálom kocogott az aszfalton, és éreztem,ahogy fehér, egész ruhám alá fúj a hűvös szél, majd belekap hosszú, fekete, copfba kötött hajamba. Gyorsabbra vettem lépteim, már-már szaladtam, amikor a hosszú út közepén valamit megláttam a távolba. Mikor közelebb értem, láttam,hogy egy szürke kis személy autó áll egy helyben, keresztben az úton, betört szélvédővel. Az autó mögött, a földön egy kart láttam elnyúlni. Nagyon megijedtem, akkor az autós hirtelen elindult felém, és elviharzott mellettem, de alig hogy utánanéztem már nem láttam sehol.
Visszapillantottam az elütött személyre. Lesokkolt a látvány. Takeru volt az, fejéből vér ömlött, és biciklije tőle nem messze roncsban volt, a csomag amit magával vitt kiborulva volt az úton. Odarohantam hozzá, de a lábaim nem bírták a remegést, így lerogytam, az esernyő kiesett a kezemből.
-Ta..Ta...Ta-keru...-kun..- ujjaimat remegve feléje nyújtottam. Nem akartam elhinni,hogy ez történt, nem akartam ezt látni, nem akartam,hogy meghaljon, nem akartam,hogy...egyedül maradjak, nem akartam..
Ajkamba haraptam erősen,hogy visszafojtsam a sírást, de a könnyeim minduntalan kibuktak, elhomályosítva a képet. Hirtelen az eső megerősödött, kitöröltem a szemeiből a könnyeket, de szinte semmit nem láttam,az esőfüggöny mögül. Végeláthatatlan volt az út, a környék, s minden. Mintha bezárt volna az eső magába.
Testemet erősen ütötték az esőcseppek, hamar átáztam, és közben Takeru vérét is lassan elmosta az aszfaltról.
Onnantól már csak arra emlékszem,hogy egy ágyban ébredtem.Vak fehérség sikított a szemembe, és arra kényszerített,hogy újra összecsukjam a szemem. Majd egy meleg kéz érintette meg az enyémet, felemelve, akkor oldalra döntöttem a fejem, és anya arcát láttam, könnyekkel.
-Anya...-mondtam alig hallhatóan.
-Igen, kicsim, én vagyok az! Én vagyok az, az anyukád. Most már minden rendben lesz. -folytak a könnyei továbbra is. Sosem láttam még sírni így, talán akkor amikor apa meghalt, de azt akkor még nem tudtam,hogy azért sír.
Kiderült,hogy egy másik autós arra járva talált rám,s Takerure, ájultan. De nem értettem mindent, aztán eszembe jutott,ahogy Takeru vérét elmossa az eső.
-Hol van?! Anya,hol van? Hol van Takeru-kun? Hol van??- ugrottam fel az ágyból, s ki akartam menni az ajtón, anya közben visszahúzott.
-Nyugodj meg.., ő is itt van, egy másik szobában.
-Nem halt meg? Ugye nem halt meg??- fordultam vele szemben, kétségekkel az arcomon.
-Nem tudom..-simított végig az arcomon.- De megkérdezhetjük az orvosokat,hogy mi van vele..
Ekkor kiszaladtam a folyosóra mezítláb.
-Takeru!- kiabáltam a folyosón végig.- Takeru! Takeru-kun! - szólítgattam, miközben haladtam előre lassú léptekkel. Anyám csak kikukkantott a szobámból,s elsírta magát.
Visszarohantam anyámhoz,amikor meghallottam,hogy sír.
-Anya...-húztam meg a ruhaujjának szélét- Ne sírj! Nekem semmi bajom. Én csak.. rátaláltam..., utána nem emlékszem sokra, csak,hogy esik az eső,..nem is, szakad,mintha ömlene. -majd összehúztam résnyire a szemem - Takeru sérült meg..., és ...-ekkor átölelt anya szorosan.
-Tudom, kicsim, tudom.
-Akkor miért sírsz ennyire?
Nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, s elvezetett egy másik kórszobához,egy hosszú folyosón keresztül. Benyitott, és ott feküdt az ágyon Takeru. Bekötözött fejjel. Ez a szoba valamiért szürkének látszott, és némának, mintha semmi élet nem lett volna benne. Odarohantam hozzá, s megfogtam a kezét. Tudtam,hogy nem fog felébredni,valahogy megéreztem.
-Takeru-kun, kómában van. Túlélte, de részleges agykárosodást szenvedett, amitől kómába került, ki tudja mennyi időre. Még ha felébredne,akkor sem fog emlékezni semmire, s senkire..., még.. rád sem, Kaori-chan.-mondta anya szomorúan, szerintem tudta mit érzek, s azért sírt, mert arra emlékeztette mikor ő meg apát vesztette el.
Ledöbbentem. Takeru nem emlékezne rám? Hiszen én voltam az egyelten barátja, mert ő sem jött ki az osztálytársaival, és sokat jelentettem neki..., és most minden emlék, minden együtt töltött perc, a találkozás..., semmivé válik?
A semmibe bámulva néztem az arcát, és a kötözött sebét. Kicsit elmosolyodtam. Úgy gondoltam, túlélem. Az a lényeg,hogy él, és mellette leszek addig,amíg fel nem ébred, nem érdekelt, hogy mennyi idő lesz az.

Ősszel elkezdtem az iskolát. Visszafogottabb lettem,mint bármikor. És minden délután bementem hozzá a kórházba. Elmeséltem neki,hogy mi történt aznap, s közben szorosan fogtam a kezét. De csak teltek az évek, harmadikos voltam, tíz éves. Már-már abban a hitben voltam,hogy minden egyes nap,amikor meglátogattam, és meséltem neki, megismert, és mikor felébred, örül,hogy lát, s megköszöni,hogy mellette voltam az idő alatt is. Annyira beleéltem magam,hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy mit mondott anya,mikor elsőnek láttam,hogy itt fekszik kómásan.
Ősz vége volt. Akkor már néha kicsit szállingózott a hó, itt-ott, de másnapra mindig elolvadt. Aznap is Takeruhoz mentem. Felhúztam a térdig érő, mályva színű kabátom. Megigazítottam a kapucniját. Vastag, fehér harisnyám szélét beletűrtem a barna bokacsizmámba, és fejemre húztam, a kabátom színéhez hasonló, kötött sapkát. Kiengedett hajamat megigazítottam alatta.
-Elmentem!- léptem ki a tolósajtón.
Mindig izgatottan siettem a kórházba, azt remélve, lehet,hogy ő már ébren vár engem, vagy amikor ott vagyok, hirtelen kinyitja a szemeit.
Benyitottam a szobába,ahol feküdt. Azóta másik szobába helyezték át,amióta levették a kötést, valamivel ez a szoba fehérebb, s életbelibb volt.
Leültem az ágya mellett álló, krémszínű székre. Közben rápillantottam az éjjeli szekrényre, ahol új virágcsokor volt, és egy kis kártya, felirattal: " Nagyon várjuk az ébredésed, Takeru. Szerettünk Téged: Anya és Apa.".
Mindig is tudtam,hogy a szüleinek sokkal nagyobb fájdalom,hiszen az autós,aki elütötte mai napig nem lelték nyomát, s sajnos az eső is elmosta a nyomokat, de mindennél rosszabb volt nekik az,hogy így kell látniuk a fiukat, és még ha felébred még rájuk sem emlékezne. Bár ahogy Takerut megismertem, biztos hisz nekik,hogy ők a szülei, hiszen nagyon szeretetteljes szülei vannak neki.
-Szia..nem is tudom, mit mondjak. -sóhajtottam egyet - Ma elég átlagos napom volt a suliban. Szokásosan csúfolnak,hogy "megyek a hercegemhez, és várom,hogy felébredjen". Hmm. Nem is tudják,hogy milyen fájdalmas is az,hogy várniuk kell valakire, akit szívből szeretnek, s közben ...-hunytam le a szemeim erősen, és a számba haraptam, nem akartam arra gondolni,hogy Takeru nem emlékszik rám, hiszen már mióta mellette vagyok...
Aztán hallottam,hogy felült. Kipattantak a szemeim. Elakadt a lélegzetem. A fejét fogta, és a kezére támaszkodott, majd rám pillantott.
- Szia...úgy fáj a fejem.., nem tudod,hogy kerültem ide? - nézett rám úgy,mint akkoriban,amikor elsőnek találkoztunk, kicsit fel is lélegeztem. Takeru ezek szerint emlékszik rám.
-Baleseted volt, én találtam rád..., lassan három egész éve,az egésznek...-kicsit elpirultam.
-Három évig itt aludtam?
-Kómában voltál...-pislogtam rá.
-Értem. -majd megint a fejéhez nyúlt.
-Feküdj vissza..-döntöttem le a párnájára...- jobb,ha pihensz. Szólok egy nővérnek,hogy végre felébredtél, s hozzon valami fájdalomcsillapítót. - takartam be.
Ő csak mosolygott bágyadtan, aztán rákérdezett, arra a kérdésre,amit soha nem akartam hallani.
-Te, ki vagy?- ez a három szó egy pár pillanatig visszhangzott bennem, képtelen voltam felfogni,hogy valóban nem emlékszik rám. Lerogytam a székre, szemeim pedig kitágultak, a semmibe bámultam, és úgy éreztem üres a világ, üres a tér, és üres vagyok én is.
-Ööö..- ült fel, és a vállamnál fogva rázogatott- Hé! Jól vagy? Ismernem kéne téged? ...-mikor látta,hogy nem reagálok, abbahagyta, és kitakarózott, szembeült velem - Mondj valamit...- ekkor mintha lándzsát szúrtak volna a fejébe,olyan éles fájdalom hasított a fejébe, kezeivel a fejéhez kapott...- nem.., nem bírom..mi ez az elviselhetetlen fájdalom? Mi ez?? -aztán néma csönd úszott sokáig. Képeket látott maga előtt, egy lánnyal volt, de az arcát nem látta, csak érezte,hogy ő volt az egyetlen aki a barátja, és fontos neki.
-Kaori...-suttogta.
Ekkor kitisztult a szemem. Ráemeltem a tekintetem, és átöleltem.
-Igen, én vagyok az, Takeru-kun...én vagyok, Kaori..
-Sajnálom,hogy nem emlékeztem rád...-ölelt át ő is.
-Nem számít, már tényleg nem...- örömkönnyek csordultak le arcomon.

Még pár hétig bent tartották őt, de szépen visszanyerte az emlékeit,amin az orvosok is nagyon csodálkoztak. Igaz, arra a fesztiválra sosem emlékezett hiába említettem neki,bár nem is bántam, számomra az volt a fontos,hogy végre felébredt, és egészséges, és a szülei örülhetnek az ébredésének.
Évek elteltével,ahogy elkezdtem a középiskolát ritkábban találkoztunk,mivel ő már befejezte, és dolgozni járt egy étterembe, pincérkedni.

                                                 ~

Kiléptem a zuhany alól, magamra kötöttem, hófehér, nyári köntösömet, és a hajszárítóhoz nyúltam, a tükör elé lépve. A meleg fuvallat megcsapott, és kicsit dideregni kezdtem tőle.
Majd már készen, az esti kimonómba felöltözve léptem a konyhába, ahol Takeru éppen az asztalra tette le a teáskannát.
-Pont jókor, éppen kész van.- mosolygott rám.
-Ühm.-bólintottam, s levetettem a papucsom, és elhelyezkedtem a kispárnán, ráülve a lábaimra.
-Már csak a teás poharak kellenek...-indult el a polcokhoz.
-Várj!- keltem fel- Anya,azóta máshova rakta őket..- indultam feléje, de valami gömbölyű a talpam alá csúszott, és elvesztettem az egyensúlyom. Takeru éppen,hogy elkapta a csuklóm, de magammal rántottam a földre.
A pillanat hevében teljesen zavarba jöttem, látszott is az arcomon,mert elpirultam. Már rég nem éreztem iránta szerelmet, nem is akartam, mivel a fejembe rögződött,hogy azután volt a balesete, és mi csak barátok vagyunk, de nagyon fontosak egymásnak.
Takeru négykézláb feltámaszkodott, aztán rám pillantott. Hosszú,fekete hajam,akár egy sötét folyó terült el hullámosan a padlón. Jobb vállamról kissé lecsúszott a kimonó egyik fele, arcom pedig egyre jobban elpirult ahogy a fiú szemeibe olvadtam. Ő még csak el sem pirult, csak csodálkozva nézett engem, majd elkezdett közelebb hajolni. Akkor oldalra döntöttem az arcom.
-Nem lehet köztünk...semmi, te is tudod...
-Hmm..-mosolyodott el- tudom..,hogy így érzel.
-Hahh?- fordítottam vissza rá a tekintetem pislogva.
-Nem akartalak zavarba hozni..-kelt fel, majd a kezét nyújtotta, én megfogtam, elfogadva a segítségét.
-De..- tétován néztem a padlót keresve valamit.
-Mi az?
-Mi az amin eleshettem?
-Azt hiszem ez lesz az...-kapta fel a markába, egy üveggolyó volt az. Sosem láttam még olyat, nagyon szép volt. Egy színű,még is mintha szivárvány játszott volna benne.
-De,hogy kerülhetett ide?
-Az enyém..- nadrágzsebébe süllyesztette.
-Értem..
-Sajnálom, biztos akkor ejtettem el,amikor csináltam a teát.
-Semmi baj!- ráztam a kezeim magam előtt- Nem történt semmi, különben is nagyon szép üveggolyó az, sosem láttam még olyat.-pislogtam rá.
-Még akkor vettem, mikor kikerültem a kórházból. Neked is vettem egyet, de azt mondtad cseréljünk..-nevette el magát.
-Hmm...tényleg, majdnem elfelejtettem..-biccentettem.
-Azóta mindig magamnál tartom...,hogy nehogy elfelejtselek.., mert nem akarom,hogy fájdalmat okozzak neked...-nézte a padlót lesütött szemmel.
-Ne aggódj, abból már kinőttem..., nekem az a fontos,hogy élj, még ha nem is velem, vagy mellettem...,de élj..,hogy tudjam,hogy létezel...-simítottam végig a vállán,ahogy a szekrényes polchoz léptem a teás poharakért. Kettőt vettem ki, ég kék színűek voltak, fehér virágmintával.
Aztán leültünk az asztalhoz, és megtöltöttük a poharakat. Az illata az egész konyhában terjengett. Majd belépett anya.
-Halihó! Megjöttem! - tette le az ernyőt az előszobába, lépteit errefelé vette- Hmm..micsoda illatok vannak itt..-majd előkapott egy kendőbe csomagolt dobozkát- Ha nem bánjátok hoztam obentót! -biccentett.
-Ühüm. -tettem le a poharat.
-Jöjjön Chitose-san, melegedjen át, most készült el nemrég a tea.-hozott egy harmadik poharat is Takeru.
-Nem hagyhatom ki..-ült le mellém, közben kicsomózta a kis dobozt, majd felnyitotta a fedelét, friss illata megcsapott, még szemmel láthatóan meleg volt.
Közben Takeru neki is töltött a teából, és leült.
-Köszönöm..-fogta meg a poharat, látszólag fázós kezeivel- Mellesleg,Takeru...
-Igen?
-Már elég jó ideje ismersz, nyugodtan szólíthatsz a keresztnevemen..,Atsuko-sannak, hm?- biccentett anya.
-Öhm...,rendben..-zavartan nevetett a fiú, amitől elkezdtem kuncogni- Te meg mit nevetsz?
-Én nem is!-tettem a kezem a szám elé,közben tovább kuncogtam.
-Perszeee...-tudtam mire készül,ezért felálltam gyorsan, és elsiettem a folyosón a szobám felé..
-Nem kapsz el úgy sem!-nevetésem visszhangzott végig.
Közben anya sóhajtva lehunyta szemeit, és belekortyolt a teába.
-Gyerekek...
Beestem a szobámba szinte, majd hirtelen két kar a derekamnál megfogott, és ledöntött a földre..
-Akkor sem kapsz el!-nevettem Takeru arcába.
-De már elkaptalak..-pislogott, a meglepetett tettetve.
-Nem,mert...- de nem tudtam folytatni, ajkait az enyémhez érintette,amitől nem tudtam szabadulni. Minél inkább ellenkeztem magamban az érzéssel,hogy nem érezhetek azután a baleset után többet a barátságnál, annál jobban tudatosult bennem akkor,hogy mindvégig szerelmes voltam belé,azonban meglepett,hogy ő is így érzett.
Lehet nem tudnám leírni,azt a felfoghatatlan érzést,ami szikrákból tűzzé vált. Csak bizsergett a testem,amitől úgy éreztem nem akarok többé szabadulni.
-De igen, elkaptalak...- szólalt meg Takeru, s mélyen a szemeibe nézett.

(folytatása következik...)