Yukata 4

-Gyertek vissza,mert kihűl az obento!-kiáltott anya a konyhából.
-Ööö.., egy pillanat és ott leszünk..-álltunk fel zavarunkban,azt hittük ott volt az ajtóban. Én az ágyam felé indultam, csodálkozva.
-Takeru-kun, majd megyek én is, addig menj előre...
-Jó..-tétován mondta majd becsukta az ajtót.
Mintha visszaköszönt volna a múlt előttem. Ágyamon, kihajtva volt leterítve a yukatám, a mintája pont ugyanolyan volt,mint a tíz évvel ezelőttinek;világoskék alapon, cseresznyevirágmintákkal.  Pontos mása az első yukatámnak, csak nagyobb méretben. Azóta csak most lenne másodszorra,hogy fesztiválra megyek. Kissé elérzékenyülten könnybe lábadt a szemem, és az ágyam szélére ültem, végig simítottam az anyagon. Takeru úgy sem emlékszik arra a fesztiválra, és a ruhámra, és arra a csókra sem...,különben sem számít, most új kezdetként mérhetem fel az egészet, legyen számomra is az első fesztivál.
Biztattam magam gondolatban,amikor anya újra szólt, az ajtón nyitott be.
-Kicsim, gyere te is! -aztán észrevette,hogy rátaláltam a yukatára - Ohh, megtaláltad? Tetszik?
-Ühüm..-biccentettem.
-Biztos? Tudod, nagyon sajnálom,hogy pont olyan lett,mint amit nagymamád készített, de csak ez az anyag volt, és azt is tudom,hogy milyen emlékek fűznek ahhoz,amire Takeru-kun sajnos nem emlékszik...- nézett rám aggódon.
-Ugyan, már nem számít. Egy új kezdetet nyitok...
-Jaj el is felejtettem...
-Mit anya?-pislogtam rá.
-Találkoztam Makiko-channal.-mosolyodott el, azonban rajtam kiült a kétségbeesés, főleg amivel folytatta anyám- Azt mondta lehet a hétvégén eljön, meglátogatni téged, a fesztiválra sajnos már nem tud elkísérni, de reméli nem haragszol ezért..
-Neki kéne rám...-halkítottam el a hangom,ahogy lesütöttem a szemem.
-Ó, mi történt, összevesztettek? Makiko-chanon ez nem látszott...-gondolt vissza a ma estére,ahogy hazafelé jött.
Éppen befordult volna a hosszú útra, egy nagy víztócsát került ki,miközben szorosan a fehér esernyőjét fogta,nehogy elfújja a hirtelen áramló szél,miközben másik kezében lóbálta az obentós dobozkát. Aztán szembe vele egy lány jött,látszólag ismerős arccal. Keret nélküli lencséjű szemüvegben volt, barna, két oldalt befont, haja kicsit meglengette a szél, enyhén szomorú arcot vágott, iskolatáskáját szorosan fogta egyik kezével, a sötétzöld esernyőjét majdnem az arcába tolta,hogy ne is lássák. A szomszédváros iskolájának egyenruhája volt rajta, sötétkék blézerrel, alatta fehér blúzzal, és kék szalaggal a nyakában, fehér rakott szoknyában, ugyanolyan színű térdzokniban, és barna cipőben. 
-Makiko-chan, téged is látni?-üdvözölte Atsuko.
-Hahh?-lepődött meg, majd elmosolyodott-Chitose-san tetszik lenni?
-Hagyjuk már személyeskedést,szólíts nyugodtan Atsuko-sannak.-biccentett. 
-Rendben,...Atsuko-san.
-És,hogy vagy? Ritkán látlak, de errefelé nem is szoktalak látni ilyenkor...
-Megvagyok. Nos, késett a buszom,ami a szomszédvárosba megy oda, majd vissza...-zavart arcot vágott.
-De ilyen sokáig? Már vagy hét óra is elmúlhatott, mondjuk az én Kaori-chanom is meglepően jött haza, ő meg előbb,mint kellett volna, zaklatott volt, és szegény teljesen elázott, remélem elmondja mi baja lehetett..
-Értem. Kaori-san erős lány, biztos jobban van már..
-Nem akarsz vele találkozni? Még is csak legjobb barátnők vagytok, és már mióta nem láttad...-jutott eszébe Atsuko-nak.
-Éppen azt akartam kérdezni,hogy hétvégén ugye otthon lesz? 
-Tudtommal igen,ha csak nem megy Takeru-kunnal valahova.., de ha akkor nem, a fesztiválon még találkozhatsz vele,biztos ott lesz.-tette a vállára kezét.
-A fesztiválra sajnos nem tudok menni...-nézett félre-.., azért akartam volna a hétvégén elmenni hozzá.
-Rendben. Még nincs késő, úgy is mondom neki. 
-De én sietek,már otthon biztos aggódnak értem. Viszlát!-integetett, és elszaladt sietve Atsuko mellett.
~Hmm, milyen gondterheltnek tűnik...-nézett utána Atsuko szomorkásan, majd lehunyta szemeit sóhajtva- Jobb lesz ha sietek én is, elég volt mára az esőből. 
-Majd fogunk...,amiért elvesztettem a könyvet amit nekem adott..
-Szóval,ezért jöttél haza olyan szomorúan...-lépett oda hozzám,és lejjebb hajolt, vállamra emelve a kezét-Makiko-chan nem hiszem,hogy egy könyv miatt feladná a barátságotokat.
-Lehet..,végül is nem én téptem szét...
-Hogyan? Ki volt az?
-Az egyik osztálytársam,Eimi...-haraptam az ajkamba.
-Hahj, annak a lánynak nem igaz,hogy nincs jobb dolga.., ezt hamarabb is mondhattad volna.., szólok az osztályfőnöknek,hogy széttépték a könyved. A más tulajdonának rongálása tilos! -határozta el magát anya, én meghúztam a kimonója ujját.
-Nem éri meg, lefizetik az igazgatót..,egy beírástól meg nem fognak megrettenni, főleg így év végén nem is számít nekik...
-Öhm,...kár,hogy nem tudok ebben segíteni..-simított végig a karomon, aggódóan.
-Makikonál ez nehezebb lesz..., érzem.

Általános iskola. Utolsó évek. B osztály, nyolcadik évfolyam. Mindig is magányos voltam. Egyedül, a többiek között. Már megszoktam,..lassan. Hiszen, Takeru mellettem volt,igaz elkezdte már a középiskolát, és vizsgáira kellett készülnie, így már ritkábban láttam. 
Aztán egy nap, október elején,amikor juharfák hullajtották a leveleiket az iskola udvarában, sietve rohantam az első órámra, éppen késésben voltam. Mikor eltoltam a tanterem ajtaját, még mindenki beszélgetett, és néhányan mások padján ülve nevetgéltek. Megnyugodtam. Nem késtem, pedig már nyolc óra elmúlt, és az osztályfőnök bent szokott lenni, előtte öt perccel. Leültem az ablak melletti sorban, a padomhoz. Lágy szellő lengedezett be a nyitott ablakon. Szerettem ott ülni, úgy éreztem mindig közelebb vagyok az éghez, és a felhők közt. Az ég kéksége mindig vonzott, számomra elérhetetlen volt, de a képzeteim enyhítettek rajta. 
Kipillantottam az ablakon,miközben az egyik kezemre támasztottam az állam, és a lágy szellő végigsiklott az arcomon, és a hajtincseim közt. A nagy juharfa narancsvörös színei valamitől szebbnek tűntek,mint mikor még zöld volt. Emlékszem gyermekkorom egyik érdekes álma,amikor egy zöldellő dombon ülök, és a távolból nézem a házakat, miközben mögöttem egy juharfa erdő sorakozott, a szél kissé felkerekedett, és szerteszórt pár levelet a fa ágairól,miközben mintha az égre festette őket. 
-Kaori-chaaan!-szóltak a fülem mellett, ettől kicsit megijedtem.
-Hah? Öhm, bocsánat.., mit szeretnél?-néztem fel az osztálytársamra, Mana Shibuki-ra. Egészen sötétbarna, egyenes,vállig érő haja volt, mellesleg az osztályelnök. Tőlem egy fejjel magasabb volt, és vékony. Piros keretű szemüveget hordott, és egy ugyanolyan színű piros karkötőt, melyet a bátyjától kapott még óvodáskorában, ez volt az utolsó emléke,ami maradt róla,mikor meghalt. Mana nagyon jól nevelt lány volt, talán az egyetlen akivel jól kijöttem, de mivel sok dolga volt,nem igazán tudtam vele beszélgetni, azonban kedveltem. 
-Kaori-chan, mondanom kell valamit.
-Igen? Mi lenne az?
-Új osztálytársunk lesz, azért késik az osztályfőnök, mert még beszél a szüleivel, a tanáriban. Gondoltam szólok,hogy tudj te is róla. 
-Ühm.-bólintottam.
-Mellesleg, máskor ne késs..-hajolt oda a fülemhez, suttogva.- De nyugi!-tette a vállamra kezét-Nem mondom el senkinek...-kacsintott egyet.
-Ühüm. -ekkor belépett az osztályfőnök, és egy kis,alacsony lány, barna hajjal, két oldalt befonva, szemüveget hordott. Iskolatáskáját erősen szorította, és a padlóra nézett zavarában.
-Üdv gyerekek! Bejelenteni valóm van, de ez gondolom eléggé szembetűnő,hogy mi.-ült az asztalhoz a férfi. Rövid, barna hajába tűrt. Szokása szerint öltönyt viselt, és mindig szürkét, vérvörös nyakkendővel. Nem úgy hordta,mint a hasonlóan öltözött tanáraink, inkább kicsit kibontva, lezseren, lazán, hiszen fiatal huszonéves tanár volt. És bár jó kivágású, jóképű férfi volt,még sem találta meg magának a szerelmet, habár lehet neki így volt jó, azt sosem tudtam megállapítani, pedig sokat beszélgettem vele a különóráimon,amiket ő tartott. 
-Az a lány lesz az osztálytársunk?! - kérdezte felpattanva egy fiú. 
-Igen.-bólintott lehunyt szemmel Tousei-sensei,majd felállt, és a lányhoz sétált, a vállára tette kezét - Mutatkozz be nyugodtan, majd segítek ha zavarban vagy.-mosolygott rá.
-Ü-Ühm..-pirult el a lány,és tekintetét az osztályra emelte- Sziaztok! Youshiya Makiko vagyok. Tizennégy éves. Tokióban születtem, eddig magántanárnál tanultam, azonban bizonyos okból kifolyólag nem tudott tanítani tovább, így az általános iskolai évemet, itt töltöm, veletek. Remélem örömmel fogadtok, ha kell valami segítek, például angolban, abból levizsgáztam a másodfokút is..ööhm..-kicsit megriadt,gondolom azt hitte túl sokat mondott-..Sajnálom,kicsit sokat beszélek..
-Nem, Youshiya, nagyon jó.- szólalt meg Tousei-sensei - Foglalj helyett, Chitose Kaori-san előtt, ott az ablaknál. Ha bármi kérdésed van, azt Shibuki Mana-santól kérdezd, ő az osztályelnök. -majd leült, sóhajtva- Nos, akkor névsorolvasás!- nyitotta ki a naplót.
Nem hittem volna,hogy valaha Makiko-val jobban megismerkedem. Eléggé határozatlan, és antiszociális lánynak tűnt. Hmph, én beszélek, nem vagyok tőle különb, talán lehet belőle valami, gondoltam. 
Az első pár hétben a fiúosztálytársak körülrajongták, amiért olyan aranyos, és szerény. Azonban a többi lány nagyon megelégelte ezt,nem mintha féltékenykedni valójuk lett volna,hiszen legtöbbnek volt fiúbarátja, de számukra nem volt elég, kellett a népszerűség az osztályon belül is,hogy csodálják őket. Név szerint: Chie Azusa, Hagino Honomi, Kaoruko Kimie. 
Bár nekik nem kellett ok,vagy ürügy, az új osztálytársakkal mind így csinálták, "megleckéztették", mondták ők. Persze mai napig elővesznek engem is, de most Makiko volt a fő célpont. Ilyenkor mindig eszembe jut,amit Takeru mondott egyszer, és nagyon ledöbbentem: " Sokat gondolkoztam,hogy gyűlöljem az embereket,amiért ilyenek"...gondolom tudta,hogy van köztük kivétel, de éreztem mindig benne, a hangjában, a haragot, mely lángként,hmm...nem is, tűzként marja a lelkét, és a szívét. De nem tudtam rajta segíteni, sosem beszélt a múltjáról, vagy a kapcsolatairól, egyedül a szüleit érezte normálisnak, és végül engem, meg az én családomat. 
Én is olykor elgondolkoztam ezeken. Az emberek,olyan önzők. Mindenki csak rohan, eltaposva másokat, lehet az a barátja, a családja, vagy talán az ellensége. Hogy miért mondom,hogy "talán az ellensége"? Hiszen az embernek nincsenek ellenségei,magán kívül. Csak ad rá egy okot, keres egy másik személyt, azt hibáztatva, és rányomja a bélyeget: ellenség. Természetesen megértem,hogy vannak olyan emberek, melyek úgy születtek,hogy ellenségesek a társaikkal, és ettől kialakul a konfliktus, amit vagy normálisan, vagy durvábban próbálnak kezelni, sajnos az utóbbi a legtöbb. 
Visszatérve, Makikot sokat bántották, lelkileg. Volt,hogy iskolából hazafele menet, sírva láttam elrohanni. De mivel az osztály normális tagjai tudták ezt, meg voltak kötve, nem szólhattak tanárnak,vagy az osztályfőnöknek, ebbe beleszámítva én sem. Pedig annyi különórám volt Tousei-sensei-jel, és bármikor szólhattam róla, sajnos nem tehettem. Mana, az osztályelnök nem is tudott mindezekről, hiszen ő közel állt az osztályfőnökhöz, vagy a tanárikarhoz,hogy elmondhassa,mi folyik az osztályon belül. A legviccesebb az egészben,hogy legtöbbször mindig mi voltunk az osztályok közt a legjobbaknak kitüntetve, és én ezt cseppet sem éreztem, undorodtam a gondolattól. 
Lassan tél közeledett, Makiko pedig ugyanaz maradt,mint mikor jött, egy új osztálytárs, aki nem szól semmit, egyedül tanul, és csendes. 
Tousei-sensei,mindig a hónap végén,délután tartott különórákat nekem. Javarészt korrepetált más tantárgyakból, és közben amikor kicsit szünetet tartottunk, beszélgetett velem. Számára én jelentettem a diákot,aki az osztály legjobbja, és bár büszke volt az osztályára, valahol mindig megjegyezte : 
"~Kaori-chan..., büszke vagyok rád. Úgy érzem mi jó társak vagyunk,a legjobbak. Emellett büszke vagyok erre a remek osztályra, hiszen jó társaság, mindenki mindenkivel kijön, és ez nagyon jó, de...-ilyenkor kicsit lehajtotta a tekintetét-...valamiért úgy érzem, nem bízom az osztályban.
~Komolyan?-kérdeztem meglepve.
~Ehhm, félre ne értsd!-rázta kezét, kicsit zavartan elnevette magát- ..Igazából tudom semmi okom rá, hiszen fantasztikus osztályom van."
Ilyenkor mindig megszorult a torkomban valami, és az ajkamba haraptam. Annyira jó lett volna,ha tudná mi van ebben az osztályban, és azokat elsöpörné közülünk, de..., nem tehettem semmit, nem mondhattam semmit, a tétlenség tehetetlenné tett.
-Tousei-sensei!-kopogtam be a terem ajtón,ami nyitva volt.
-Óh, Kaori-chan...,örülök,hogy itt vagy ma is.-mosolygott rám,mikor elővett egy könyvkupacot.
-Ühm.-bólintottam, majd beléptem, és betoltam az ajtót.
-Ma nem tanulunk...-nézte mereven a könyveit, miközben felállt a székéből.
-Eh? Miért? Akkor beszélgetünk?-lepődtem meg.
-Mondhatnánk így is..-húzta össze szemeit,majd felpillantott, de a szemeiben sosem láttam még olyat,mint akkor, könnyek voltak, és fájdalom. 
-Tousei-sensei...?
-Kérlek ülj le a helyedre..,mindjárt odaülök én is. 
-Értem.-vetettem le a szürke, térdig érő kabátom, és a székkarfára hajtottam, meghúztam a hajamban a kék masnit, majd helyet foglaltam, a táskám pedig a pad lábához támasztottam. Tousei-sensei az egyik széket a padomhoz tette, és leült, velem szemben. Mosolygott,mint mindig, de valahol látszott,hogy az egy fájdalmas mosoly volt.
-Kaori-chan...-nézett a szemembe- Emlékszel,amikor ugyanígy beszélgettünk párszor, és megemlítettem,hogy nekem nem volt szerencsém még a párkapcsolatra..?
-Öhm...igen..-válaszoltam tétován, valamiért szorongó érzés keringett a gyomromban...,ezért nem bírtam visszatartani- Ugye nem velem akar összejönni, Sensei?-vágtam a tekintetébe, de ő csak pislogott.
-Kaori...? Ugyan..-hunyta le szemeit- Azért tudom mit szabad,s mit nem..,bár szó mi szó, a halott kedvesemre hasonlítasz...-pillantott fel, ettől döbbenten kitágultak a szemeim, és a számhoz kaptam a kezem.
-Sajnálom..,Sensei...,sajnálom.
-Kérlek, ne...-hirtelen megfogta a kezem, éreztem,hogy az ujjvégei hidegek voltak, és mintha remegett volna kissé. 
-Hah?
-Szeretnék még többször is látni, a különórákon.., nem akarom,hogy azt hidd,hogy ki akarok veled kezdeni. Igaz..., -ekkor félrenézett szemeivel, és megcsillant a könnycsepp bennük, mely lecsorgott az arcán...
-Tousei-sensei...,miben segíthetnék..?-nyeltem egyet.
-Hm?-pillantott rám, majd másik kezével törölte a könnyeit- Óh, hát mik ezek? Úgy látszik elragadtak az emlékek...-halványan elnevette magát,majd a másik kezével megfogta az enyémet- Azt szeretném,hogy maradj ugyanilyen jó diák,mint most...,Kaori-chan...-majd felállt, és az arcomhoz közel hajolt, homlokon csókolt..,amitől rendesen elpirultam, bár tényleg azt hittem,hogy szájon fog csókolni, de azt hiszem, azért nem tette,mert nem akart elrémiszteni magától..-Légy jó..-biccentett, majd a széket a helyére tette, és a tanári asztalához lépett.
-Tousei-sensei...-suttogtam...-Miért...miért?-pirulva oldalra néztem.
-Sajnálom, megértem,hogy ezek után nem bízol bennem..-vette elő a táskáját.
-Nem erről van szó!- pattantam fel a székből.
-Öö..akkor miről?
-Miért nem beszélt erről korábban? Miért nem mondta,hogy meghalt egy fontos személy az életében? Én ...én...-csuklott meg a hangom-..segítettem volna,feldolgozni...
Az osztályfőnök, csak pislogott, majd odasietett hozzám, és a vállaimra emelte kezeit.
-Tudod,van amit az ember nem hangoztat,azt remélve,hogy egyedül képes lesz elnyelni a fájdalmat...-nézett a szemembe.
-De..ez, nem helyes..-csordultak le a könnyeim forrón.
-Hé, Kaori-chan...ne sírj..,úgy is nem sokáig leszek már itt..-törölte le a könnyeimet egy piros kendővel,melyet a zakójából kapott elő.
-Nem sokáig?
-Igen..-nyújtotta át a kendőt- Tessék,ezt neked adom.
-De..-nyúltam volna hozzá.
-Vedd csak el.-biccentett.
-Ühm...-fogtam meg a selymes tapintású kendőt, melyet kissé átáztattak a könnyeim.
-Még korrepetálok valakit az osztályból,-fordult meg, és elindult a táskájába pakolni a könyveit.
-Kit?
-Makikot.
-Értem.
-Szeretném ha könnyebben beilleszkedne, az én óráimon is nagyon csendes, és mindig olyan a tekintete,mint aki sírni készül...,legalább addig segítek neki,amíg el nem megyek,végleg..-csatolta be a táskáját, és előremeredt.
-Végleg?..-kérdeztem halkan.
-Kérdeztél valamit?
-Öhm, nem.
-Mellesleg, rád szeretném bízni Makikot, tudom,hogy jól kijöttök majd.
-Ühm, rendben. Bízhat bennem.-mosolyodtam el, bár éreztem,hogy az a mosoly nagyon erőltetett volt, mivel a kérdés még mindig fent maradt bennem: Miért megy el Tousei-sensei?
-Bocsáss meg...-lépett le a katedráról, felém.
-Miért?
-Hiszen el sem mondtam,hogy miért megyek el...
-Öhm...-hajtottam le az arcom.
-Hmm...-sóhajtott fel, és kipillantott az ablakon, éppen naplemente színezte be az eget, és a fátyol felhőket, melyekből talán hó eshet estére- Rákos vagyok..-hangoztatta,és lehunyta szemeit.
-Rákos?-döbbentem le, és szinte észre sem vettem,hogy lerogytam a székbe.
-Igen...-folytatta- Még van három évem,mivel a szívemet érte a daganat, és műtétes beavatkozást nem merek felvállalni,akkor inkább élek,amíg lehet, és nem kockáztatom az életem a műtét alatt. Év végéig szeretnék még itt tanítani, titeket, remélem...-de nem tudta folytatni, mert sírva átöleltem- Ugyan, Kaori-chan...,nyugodj meg..-simított végig a hajamon. 
-De...Tousei-sensei..,meg-fog-halni...-zokogtam.
-Hát...-nézett el a távolba, az ablakon keresztül - van,hogy az embernek váratlanul megrövidül az élete..
-Kérem,ne mondjon ilyeneket..!
-Öhm...
-Én nem akarom ezt...én...nem..
-Légy erős, Kaori-chan..-fogott meg a vállamnál, és a tekintetembe nézett bátorítva.
-Rend-ben..-mondtam tétován.
-Legalább te..ne tedd azt,mint akkoriban, Yukine..-halkította el a hangját.
-Hogyan?...csak nem...öngyilkos lett?
-De.., már akkor is szívrákos voltam, a műtét még mindig kétesélyes. Ezért össze is vesztünk,hogy miért nem megyek műteni magam,hogy akkor nem csak pár évem lenne hátra...Nem hibáztattam, hiszen velem akarta leélni az életét, és családot nemzeni..,azonban,mikor egy este munka után hazaértem, ő holtan ült a székében. Azt hittem csak alszik, de mikor megláttam a gyógyszeres üveget, majd a búcsúlevelét,amiben...-ekkor megremegett a keze-..azt írta:"Drágám! Tudom,hogy ez hatalmas szakadék lesz számodra, valóban bűnösnek érzem emiatt magam. De nélküled nem tudnék tovább élni,hogy majd a gyerekemnek azt mondjam,nincsen apja. Meggondolatlan voltam, és ostoba, de...jó ez így. Sajnálom. Nagyon szeretlek, örökké..szeretni foglak."...
-Tousei-sensei...
Elengedte a vállam, és elindult a kifelé..
-Induljunk, Kaori-chan...
-Ér-tem..-kaptam a kabátomhoz,amikor ennyit mondott még,mielőtt kilépett..
-Szerintem eléggé jó ideje ismerjük egymást, ha különórára jössz, szólíthatsz ..,Takeru-senseinek..,ha gondolod...
Mire megfordultam nem volt ott. Lesokkoltam valamiért...Nem tudom miért. Hiszen,akit én ismertem Takerut, semmi köze nem volt hozzá, csak a neve, de...ezek után valamiért olyan érzés fogott el,hogy Takeru elé másképp fogok viszonyulni még jobban..
Hmm...persze, ebből kinőttem év vége felé. És próbáltam nem arra gondolni,hogy az osztályfőnöknek nincs sok ideje hátra...,azonban tudtam,hogy csak én tudok róla, senki más,az osztályból..

(huhh,ööö..félre ne értsen senki, remélem nem azt hoztam ki belőle,hogy a tanár bármit is akarna Kaoritól,egyszerűen szeretné,ha erős maradna,és mivel eléggé közel áll Yukine-hez,úgy gondolta meg kell vele osztania, mert a gondoltai nem hagyták békén...bár, sztem eléggé zavaros...,öhm, folytatása következik ^^)