Yukata

Ezüstös esőfüggöny zúdult le aznap. Olyan mértékűen,hogy alig lehetett átlátni rajta.
Hosszú, végtelen út volt,amelyen épp akkor rohantam. Átázott kék-fehér egyenruhámból csöpögött az esővíz. Hosszú fekete hajam rátapadt nyakamra. Éreztem bőrömön, ahogy az esőcseppek nagy erővel csapkodják a testem, és közben a hideggel végigsiklik a nyakamon, a mellkasomnál, a hátamon, le a combomon, egészen a cipőmbe, ami csak tocsogott a nedvességtől, miközben fehér térd feletti zoknim már-már a sár lepte el, és a lábujjaim közt nedves homokot éreztem.
Olykor nehezen tudtam kikerülni a nagy, álló vizeket, így szinte belecsobbantam bokáig, de nem érdeket, siettem,ahogy tudtam, pedig már úgy éreztem fáradok, és a hideg is álmosított, pedig szinte vakon haladtam az úton.
Nyár eleje volt, június. Ritka,hogy nagy eső jön errefelé, csak néha-néha záporok. Ebben az évszakban nagyon sokat sütött itt a Nap, ami szinte már elvakított,ha kiléptem a házunk ajtaján, akkor mindig felhúztam kedvenc nyári kalapomat. Tiszta fehérsége valamiért mindig elvarázsolt, és a mélykék színű masni amivel át volt kötve, kiemelte az én világoskék szemem, legalábbis úgy éreztem.
Még mindig az úton rohantam egyre csak előre s előre. Ebben a nagy zuhogásban végtelennek tűnik, mint mikor jó az idő, pedig akkor csak nyugodtan sétálok végig rajta, és szemlélem a magam körül elterülő zöld füves mezőt, és a helyenként kimagasló cseresznyefákat.
Egyszer aztán elcsendesedett, végre megállhattam pihenni. Bár most már látszott az út előttem, még így is végeláthatatlannak tűnt, úgy éreztem,mintha eltévedtem volna, pedig tudom,hogy csak akkor érek haza,ha magam előtt látom a hosszú lépcsősort, és a szentélyt, ahol a nagyszüleim laknak, és édesanyám.
A rossz idő ellenére még is jó érzéssel töltött el,hogy hazafelé tartok ilyen elázottan, mert anyám ma lett készen az Éves Nyári Fesztiválra, a "yukatámmal". Beszívtam mélyen az eső áztatta környék illatát, majd már gyalog haladtam tovább.
                               ~
Ma volt az utolsó nap,az iskolából. Nem éppen valami jó kedvvel léptem ki az iskola kapuján. Minap ugyanúgy,mint máskor elfoglaltam magam az osztályteremben, miközben a többiek lementek az udvarra, vagy a folyosón hülyéskedtek. Olvastam éppen. A kedvenc könyvemet, melyet még legjobb barátnőm adott nekem,amikor elváltak útjaink középiskola kezdéskor. Csak ezt vittem magammal akkor, semmi mást, hiszen nem volt szükségem túl sok mindenre amúgy sem, az év folyamán, a tankönyvek, a füzetek, és a tízóraimon kívül.
Hallottam lépteket bejönni, de túlságosan belemélyedtem a könyvbe, így csak akkor eszméltem fel,amikor kikapták a kezemből.
Az osztálytársaim voltak: Airi Nakamoto, Akae Chikage, Eimi Shizuki,és Fumi Ryouko. Nem azok a jó tanulók, inkább az "azt csinálok,amit akarok" fajtából valók. Sosem kedveltem őket, ha kellett belekötöttek bárkibe. Négyen álltak előttem, vigyorral a képükön, közben szemeiket a tekintetembe fúrták és várták a reakciómat,de az egyik megtörte a pillanatot.
-Most is sírni fogsz? - kérdezte gúnnyal a hangjában Eimi, és becsukta a könyvet a kezében.
-Úgy sem érdekel, akkor minek kérdezed? - mondtam neki,miközben a szemem egész végig a könyvön volt.
-Azt akarod? - nyomta képét Akae a fejembe. Ekkor nyeltem egyet. Mindig is tudtam, bármilyen választ adok, folyton odajutok,hogy megkötöznek, és felhasználják ellenem minden kiejtett szavamat.
-Inkább ti mit akartok tőlem? - éreztem ahogy megcsuklott a hangom kissé, és végigdermed rajtam az ideg, s megfeszíti a testem.
-Ezt...- szólalt fel Eimi, és kettészakította a kis könyvet, majd elvágta a fal felé, ahol az ablakok nyitva voltak. A szél könnyen belekapott, és elrepítette őket az iskola minden területére. Lassan táncoltak piszkosfehér lapjai a levegőben,mint valami madarak.
Ettől az egésztől ledöbbentem. Magam elé néztem, közben éreztem,ahogy az arcomat átjárja a forróság, és könnyes kezd lenni a szemem. Bizonyos mértékig úgy kizártam őket, hogy visszhangossá vált minden, és amikor megszólaltak röhögve, lehet tisztán hallottam, de mégis tompa hangzással érződött.
-Nézd már, lefagyott!
-De egy bamba lány, nem is számított neki a könyv..
-Várjatok mindjárt sír, és kiszalad a mosdóba!! - hallatszódott egy visszhangos kacagás.
-Alig várom, de akkor nem hagyjuk elfutni, megyünk utána, hogy emlékezetessé tegyük az utolsó napját!
Nem volt erőm felkelni, mintha odaszegeztek volna, úgy éreztem,mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, és azt gúnyolódva felém mutogatták volna,hogy lássam mit vesztettem,hogy érezzem a fájdalmat, a földbe taposást, a nyomást, mely napokig a sötétségbe hívhat. Még mindig ott álltak felettem, s rólam beszéltek, időközben meglökdöstek,hogy miért nem reagálok, de nem hallották,hogy már egy ideje valamit motyogtam az orrom alatt.
-Várj, mintha valamit mondana...-tolta el Eimi, Airit- Mondd hangosabban! Nem tudsz beszélni?? Vagy talán segítsek emlékeztetni rá? - röhögött a képembe.
-Kussoljatok...- mondtam halkan.
-Mi?
Ekkor felálltam, és a képükbe ordítottam:
-Kussoljatok!! - léptem el a padomtól,de megszorította a karomat egy kéz.
-Hogy mondtad, kislány? - szólt vészjóslóan Fumi, aki nagyon jól ismert volt abban,hogy ha akibe belekötöttek, és nem engedték elmenekülni, megverte. Kapott is érte mindig pár intőt, de sosem csaphatták ki,ugyan is a szülei mindig lefizették az igazgatót.
Ekkor hirtelen végigszaladt rajtam a hideg, az egész testem elfehéredett, és nyeltem egyet.
-Héé! Fumi..., engedd el, jobb ha nem ártasz neki fizikailag, mert a vallásos családban ez nem tesz neki jót...- szólalt meg Akae,amin szinte ledöbbentem.
-És ugyan te mit aggódsz érte?? - engedte el a karom, és Akaét meglökte úgy,hogy a paddal találkozott.
-Nagyon jól tudom mi van egy vallásos családban, hiszen én is onnan való vagyok!- kiabálta Fumi arcába a földről.
Közben a másik kettő az orra alatt kuncogott, én pedig kihasználtam a helyzetet és elsietettem onnan. Lesiettem a lépcsőkön, és szinte örömmel estem ki az iskolakapun. De nem lassítottam, futottam még egy darabig, amikor pár esőcsepp megérintette a bőrömet, de alig hogy felnéztem a szürke felhőkkel tarkított égre, elkezdett zuhogni.
                                    ~

Már nem voltam messze a lépcsős szentélytől, akkor már nem is esett,csak a szürkés felhők pihentek meg az égen, mint valami kisgyermek, mely a sok sírás után, kimerült, és elálmosodott.
Most már sosem tudom meg a könyv végét. Arra viszont még mindig emlékszem, és emlékezni fogok, hogy mi volt az utolsó mondat,amit a főhős mondott: " Lehetsz bárki, vagy bármi, lehetsz ember, vagy állat, lehetsz tűz, vagy víz, akkor is megtalálod az ellentétét a világban, ami ismeretlenbe hajt, aztán vagy kezet fogsz vele, vagy örök ellenségeddé válik. Ezzel nem azt akarom mondani,hogy az embernek,az állat az ellentéte, hanem,hogy az ember bármit, vagy bárkit ellenségének lát, lehet az akár a saját fajtája. Ezt ne feledd, és nézz mindig előre, mert sosem késő feladni,s változtatni!".
                                  ~
Chitose Kaori vagyok. Tizenhat éves. Vércsoportom "B". Kisgyermekkorom óta vagyok a szentély lakója. Apám születésem napján meghalt, egy tűzesetben, de többet nem mondtak el róla. Anyámat ritkán látom, így a nagyszüleimmel élek javarészt, és még is egyedül, mert ők a szentélyben,mindennap szertartást tartottak a vendégeikkel, így én a szentélytől nem messze lévő házban voltam legtöbbet. Nem vonzott a vallás, de ez nem zavarta őket, tiszteletben tartották, és én is az ő tevékenységeiket. Igaz párszor részt vettem egy-két szertartáson.
                                  ~
Fellibbentem az első lépcsőfokra, és majdnem megcsúsztam, de valaki hátulról megfogta a derekam.
-Vigyázz, még elesel...- a hang ismerős volt, és kellemes, érezhető volt belőle a mélyről jövő kedvesség, a jóindulat, amit mintha valahogy már rég hiányoltam volna. El is érzékenyültem, szembe fordultam vele, és belebújtam arccal elől kigombolt kabátjába, és előbuggyant könnyeim hatására zokogás tört ki belőlem.
-Oh, - meglepődöttségében kicsit megbillent az egyensúlya,ahogy megöleltem- Héé, Kaori-chan...- simított végig nedves hajamon, le a vállamon- Történt valami? - aztán megfogott mindkét vállamon, és kissé eltolt magától,hogy lásson, de nem látott mást, csak pirosló,könnyes kék szemeket, vörös arccal,ami ránéz, szinte kérkedőn, hogy adjon neki valamit.
- Ne sírj...- törölte le ujjával az arcomon lefolyó könnyeket. - Valaki megint bántott, igaz? Még ezen az utolsó napon is?... -aztán lehalkította a hangját- ..néha annyira elfog az érzés,hogy utálnom kell az embereket...- nézett oldalra, majd újra rám.
-Takeru...Takeru-senpai...- akadoztak a szavaim..- örökre elvesztettem...
-Mit?..- kétségbe esett túrt bele rövid, kicsit kócos sötétszürke hajába.
-Amit Makiko-tól kaptam...- sütöttem le szemeim zavartan, majd mintha valamiféle gyűlölet hasított volna végig az elmémen, kikeltem magamból - Azok az ostobák, ők vették el tőlem...Azok a mocskos piócák, még utolsó nap sem hagynak nyugodton!! - rángattam meg piszkosfehér kabátját Takerunek, és halvány lila szemeibe meredtem dühömben, ami kissé nyugalmat hozott..- Sajnálom..- engedtem el a kabátját a szorításból, és leszegtem a fejem.
-Megértelek..- emelte kezét a vállamra, majd végigpillantott rajtam - Siessünk haza, a végén még jobban megfázol így nedves ruhában. Főzök neked forró gyógyteát, és közben mindent elmondhatsz nekem, addig is megnyugszik a lelked egy kicsit.Nem akarom,hogy lebetegedj, szeretnélek látni a yukatádban,amit anyukád készített, a fesztiválra.  - majd a földön eldobott kék esernyőjéért hajolt le,amit akkor dobott el,amikor megfogott,hogy ne esek el.
Én pislogva meredtem rá, majd oldalra döntöttem fejem, és kicsit elmosolyodtam.
-Rendben...- és elindultunk fel felé a lépcsőn.
Yuushirou Takeru gyermekkori barátom, mindig mellettem volt, de nagyon ritkán láttam az utóbbi időben. Azt hiszem most pont a legjobbkor találkoztunk.
Benyitottam a kiskapun, anyám éppen akkor lépett ki a lakóház ajtaján. Piros- fehér kimonóban, sötétbarna, oldalra fonott haja kicsit meglibbent,ahogy lelépett a kis lépcsőről. Integetett nekünk, és odasietett, látva,hogy eláztam.
-Jaj, kincsem, hogy ázhattál el így, talán előbb hazaengedtek, s elkapott az eső hazafele jövet?
-Majd elmesélem...-mondtam halkan.
-Történt valami?- pillantott ijedten Takerura.
-Csak lelkileg fájdalmasan érintették a ma történtek, Chitose-san.- nézett rám a fiú.
-Értem. Majd este beszámolsz, nekem el kell mennem, Takerura bízlak, de öltözz át gyorsan, és szárítsd meg a hajad. - majd elmosolyodott a szomorú arcomat látva- A szobádban meglepetés vár. - érintette meg a vállam egy pillanatra, és elindult lefelé a lépcsőn.
Reménykedtem,hogy az amire gondolok, a szép "yukata", a fesztiválra,amit anyám sajátkezüleg készített.


[hmm...egy újabb 3 részes sztori talán?? lehet...szeretném folytatni, ha már így történt...]

(itt a második része: Yukata 2 )