Lillie 3

[és íme, remélem most már a befejezés :D mintha Sara emlékét írnák :D folyton tovább írtam egy fejezettel, s még akkor is pluszba hozzáírtam 10 epilógust, és 4 OVAt :DD ] [frissítve van: 2011. június 27. hétfő, a lényeget kihagytam,ahogy az árvaházhoz visszamegy :D de remélem most már jó :D ]


Tom tudta,hogy nem kell sok hozzá, Lillie majd rákérdez. Félrenézett, gondolkozott. Zöld szemeiben megcsillant valami, mai napig magát hibáztatja a történtekért. Folyton felvisszhangzik benne a sok sikoly, majd egy gyűlölettel teli " Hazug!" szó.
~Hmm...-hunyta le szemeit..- erről nem szeretnék beszélni..., attól tartok,ha elmondom, megrémisztelek, és még jobban veszítek a bizalmadból, vagy csak egyszerűen beleviszlek abba,ami akkoriban is megtörtént...
-Rendben..-csuklott meg a hangja,aztán felkelt mellőle, és a ruhásszekrényéhez lépkedett.
~Most..meg mit csinálsz? -pislogott a fiú utána nézve.
-Átöltözöm..., ugye nem zavar téged? - nyitotta ki a két ajtós, kétszer akkora szekrényt,mint ő. Tele volt sötét ruhákkal, és mind hideg színű volt. Azonban középütt egy fehér, selyem egész ruha, egy fekete nagy masnival a derekán átkötve kivirított. Le is emelte a fogasról.
Tom nyelt egyet, kissé elpirult. Nem hitt a fülének, Lillie átöltözik előtte? Azt is tudta,hogy a kiválasztottaknak gyorsabb a hormonműködése, így Lillie-nek a kislányos külső mellett, mellei is voltak már,mint egy tizennégy évesnek.
-Mi a baj? - pillantott a fiúra, aki döbbenten ült az ágy szélén, miközben ő a szekrény egyik ajtajának belsejében lévő tükör előtt méregette magára a ruhát.
~Igazából.. csak annyi,ami nem baj, csak érdekes,hogy csak úgy átöltözöl előttem,mindent levetve? Ez nem hozz zavarba, vagy a csók után a hiányos öltözetet is elviseled mások előtt?...
-Öhhmm..- bámulta magát a tükörben pár másodpercig.., mert ő is észrevette magán az előnyösebb, nőiesebb kinézetett, még ha látszólag kislány volt részben. Aztán ahogy visszapörgette magában azt,amit Tom elmondott, lassan végigfutott rajta az elpirulás. - Perverz! - vágta hozzá a ruhát.
Tom bamba képet vágott, majd lehunyta szemeit, s elmosolyodott.
~ Kikérem magamnak, azért kérdeztem meg,mert látszik,hogy az a zavarba jövő hölgyemény vagy! - pillantott fel.
Lillie becsukta a szekrényt. Majd felsóhajtott, és az ágyhoz ment vissza,hogy a ruhát magához vegye.
-Igaz..., bocsáss meg...- sütötte le szemeit zavarában.
~Semmi baj.
Közben Lillie-nek eszébe jutott valami, még a történtek előtt, csak úgy megjelent Tom, a semmiből, még is hogyan? Nem értette, a könyvre pillantott, mely ki volt nyitva.
-Tom, te hogyan kerültél ide? És ha magadtól ki tudsz jönni a könyvből, miért tűntél el?
~Úgy látszik nem vetted észre...- állt fel vele szemben..- Ha becsukják a könyvet eltűnök, ha kinyitják, akár természeti külső hatás, megjelenek. Magamtól nem tudok megjelenni. Amikor eltűntem,akkor becsuktad a könyvet, s mivel majdnem két hétig hozzá sem nyúltál, nem is jelentem meg, azonban a huzat,amit a nyitott ajtó okozott, fellapozta a könyvet,amitől végre megjelenhettem. Részben a börtönöm a könyv, részben pedig otthon, mivel volt már rá eset,hogy rosszkor voltam rossz helyen, amikor megjelentem.
-Értem. Akkor...- a földre emelte gondolkodón a tekintetét..-..mi lenne ha..- de nem tudta befejezni,mert a fiú a szájára nyomta a tenyerét.
~Eszedbe ne jusson,hogy engem megszabadíts a könyvtől. Ez nem átok, csak így rendeltetett. Szabadulásom ára,hogy tíz kiválasztott emberi lényt, mágussá tanítok. Meg aztán...- emelte el a kezét, és az ablakhoz közel lépett, a messzibe nyúló zöld udvart nézve,ahogy a füvet a gyenge szellő lengeti, és egy fekete, kis pillangó táncol a levegőben -..jobb is,hogy így van. Nem nézne ki jól,ha a szüleid betoppannának,s meglátnának velem, különben is...-ekkor kicsit felnevetett-..hova rejtenél, még másik ágy sincs,ahol pihenhetnék, lehet mágus vagyok, de emberi szükségleteim vannak, csak erővel rendelkezem, tárgyakat nem tudok létrehozni, magam javára, s nem is tehetem...- egyik kezét nadrágzsebébe süllyesztette...- ..mivel lefokozták az erőm.
Lillie szótlanul nézte a fiút. Megsajnálta, de tudta,hogy úgy lesz a jobb,ha nem cselekszik meggondolatlanul. Lassan Tom mögé lépkedett, és hátulról átölelte.

Lassan egy hónapja,hogy Diedrich családdal lakik. Nagyon megszerette Annet, és Claust,akit most már felszabadultabban szólíthatott anyjának, és apjának. Eközben Tommal, már rég begyakorolták az alapigéket, és már kettő legfontosabb varázslatot is elsajátított, azonban a harmadik nem éppen volt egyszerű, még is meg kellett tanulni, ha tetszett,ha nem. Ebbe a háromba tartozik: a Fény varázslat, olyan lelkek felismerése,melyben nincs rossz indulat, a második a Szenvedés, vagy más néven Sötétség varázslat, pedig a negatív lelkek felismerése, és végül a harmadik, a Pusztulás, amit a legvégső esetben kell használni, de az elsajátítása is veszélyes, ha valamit nem az adott dolgok szerint cselekszik a "tanítvány", vagy a "mester", hamar negatív élmény vár rájuk.
Szép őszi este volt, a hűvös,gyenge szél kicsit meglengette, az aranybarna, vagy sárgás leveleket a fák lomjain. Lillie a szobájába lépett. A nagy ablak az est színei festette le a lány elé. Ma is kedvenc ruhájában volt. Igaz,hogy a sötét színeket kedvelte, de ez az egy számára értékes volt, mert ő választotta, amit új családjától kapott elsőnek. A többi sötét ruhát még az árvaház idején kapta az igazgatótól, még azokat is megtartotta melyeket már nem tudott felhúzni, még is valamiféle jó emléket őrzött magában,hogy az övéi lehettek.
Leült az asztala elé sóhajtva. Rátámaszkodott egyik kezére, haja lassan leomlott válláról. Másik kezét a könyvre helyezte, kinyitotta a fedelét, és az első lapon végigsiklott az ujja. Azóta már pár oldal megtelt betűvel, pontosabban igékkel, és afféle naplószerű vezetéssel is,amit néha beleírt Lillie.
~ Biztos most akarod? Nem inkább később...?- jelent meg a szoba falának dőlve a félhomályban, karbatett kézzel, s lehunyt szemmel a fiú.
-Jobb túlesni rajta,mint a várakozásba megbolondulni,hogy egyszer meg kell tanulnom ezt is...
Tom csak félrehúzta száját. Olyan dejavu-je lett hirtelen, s nem véletlen, pont így kezdődött az előző tanítványakor is...
" Michelle foteljába ült, hátradőlt benne, ölében a könyvvel. Fedelén már számára ismert szóval: Mágia. Hullámos, szőkés barna hajtincsei közül, párat az egyik füle mögé tűrt. Tizenhét éves volt, sokszor betegeskedett,ezért Tom nem tudta mindig időben megtanítani. Londonban élt, egy kisebb házban, nagyszüleivel, s testvérével: a négyéves, Susannal. Szülei elköltöztek távolra, de sosem mondták meg hova mentek,s miért, akkor még Michelle még alig múlt el négy éves, és a húga,akkor még meg sem született. Nagyszüleihez költöztették, aztán tizenegy évvel később meglátogatták őket,akkor is titokban. Michelle csak a résre nyitott ajtón látta őket utoljára, ahogyan egy kisgyereket adnak át nagyanyja ölébe. Akkor már Tom vele volt, és az alapigéket megtanulta, azonban a három legfontosabb varázslatról nem igazán akart hallani. Sokat betegeskedett, sokszor belázasodott. 
Michelle kinyitotta a könyvet. Szürkés szemeiben egybeolvadtak az aranysárga színek,melyet a könyv ontott magából. Azonban ez a könyv kisebb volt.
-Sajnálom,hogy eddig halogattam, hiba volt...
~De hát beteg is voltál, nem a te hibád..- lépett a lány elé Tom. 
-Nem érdekes. - nézett félre,majd felpillantott Tomra - Kezdhetjük!
A fiú mindig is úgy vélte, talán sosem szabadulhat. Hiszen Michelle elég gyengének bizonyult, hiába volt ő a tizedik "tanítványa", de nem akart magára gondolni, már csak a lányra,hogy túléli e ezt az egészet. 
~Rendben. Lapozz a könyv végére. Ott találsz egy vérvörös talizmánhoz hasonló követ. A kőben kígyóméreg van. Ezt le kell nyelned, és a kígyóméreg feloldódik a testedben. Ha elég erős mágia tulajdonosa vagy, akkor a tested tudd uralkodni a mérgen, ami elhatalmasodna rajta ha viszont nem...,- sóhajtott fel ekkor, és mélyen a lány tekintetébe nézett-... vagy meghalsz, vagy szenvedés vár életed során, bármely területén, de már akkor elkezdődik,amikor a méreg a testedet marcangolja, és rémképeket, látomásokat, hallucinációkat mutat a szemed előtt,amibe beleőrülhetsz, vagy egyszerűen meghalsz...- nyelt egyet.
A lány lehunyta szemeit, elmosolyodott. Ellapozott az utolsó laphoz, amibe bele volt ültetve a kő. Nem sokat tétovázott, szájába kapta, és lenyelte. Tomnak még ideje sem volt arra,hogy megszólaljon, amitől döbbenten lerogyott elé. 
Onnantól felfordult a világ számára is. Már csak arra eszmélt fel, a földön fekve,hogy az egykor álló ház, a tűz martalékává lesz. Forró gerendák szakadtak le mellé, és izzott a levegő. Kábultan feltápászkodott,miközben kezét a szája elé rakta,hogy a füstbe nehogy megfulladjon. 
~Michelle! Michelle! - kiáltott érte, kétségbe esve, közben a legrosszabbra számított, főleg,hogyha a ház ilyen állapotban volt- Michelle, merre vagy!?
Kijutott a a lányszobájából, többször is ismételve a lány nevét, azonban válasz nem érkezett. Az egykor a ház folyója tövében, látta meg Michelle nagyanyját, gyerekkel az ölében, azonban halottan, és vérbe fagyva. Később a nagyapját is ugyanígy találta. Végül kiért a házból. A háztól olyan harminc méterre a távolban, egy lányt alakot látott, piszkos fehér, szakadt ruhában. Lassú döcögős léptekkel sétált mezítláb. Fejét oldalra hajtotta. Tom azonnal a közelébe futott, de amikor a lány megállt vele szemben, valahogy nem mert több lépést tenni. Érezte a mélyről jövő gyűlöletet, a negatív energiát, és a magányt. 
-Hazug!"

~Nem akartam azt,hogy most tudd meg, de.. féltelek...- aggódon nézett a lányra, aki a követ fogta markában, és mintha mindent abban a kőben látott volna, a hallottak alapján.
-Értem. De...én erősebb vagyok,mint Michelle...-szorította össze a követ. Majd kinyitotta a száját, ajkaihoz emelte, és végül lenyelte. Első pillanatra nem történt semmi, látszólag. Aztán érezte,ahogy testében felizzik a vér, és szíve hevesebben ver. Ajkai remegni kezdtek. Próbált felállni a székből,de előre esett. Tom odarohant hozzá.
~ Nem igaz,hogy nem tehetek semmit! -marcangolta magát- Hogy más szenved,azért,hogy én szabad legyek...-segítette fel a lányt, aki alig bírt megállni a lábain.
-Ne hibáztasd magad, én belementem a mágiába, én választottam ezt a kört. Én vagyok akkor a tizedik, igaz? Akkor minden tudásommal, s erőmmel azon leszek,hogy érted ezt megtegyem. -biccentett Lillie, miközben a fájdalom végigfutott a testén, és a lábaiba lázhoz hasonló bénulást hozott,amitől újra összerogyott.
Tom úgy döntött ölbe veszi, az ágy szegletébe ült, és ölébe ültette a lányt.
~Mást nem tehetek, csak,hogy melletted maradok...-szorította össze fogait.
-Az pont elég..- válaszolta gyengén Lillie, miközben apró kezével megfogta a fiúét.

Másnap reggel hamar kipattantak szemei az ágyban, még hét óra is alig múlt el. Nem érezte a testét nehéznek, sem gyengének. Pislogott párat, majd felült. Reménykedve nézett körbe a szobáján, azonban üres volt.
~Az,hogy lehet...?- gondolta.- ..hiszen,ha túléltem, akkor Tomnak szabadnak kéne lennie...-kétkedett, és kibújt a takaró alól. Az asztalra pillantva a könyvet sem látta. Gondolta a könyv megszűnésével, még is csak Tom valahol a házban lehet. Mezítláb lesietett a lépcsőn. Mintha a házat örök némaság ölelte volna körül. Pedig ilyenkor már az apja a nappali székében olvasta az újságot, ma azonban nem. Valami nagyon nem stimmel. Kétségbeesett,amitől remegni kezdtek a végtagjai. Tétovázás nélkül elindult a szüleik felé vezető lépcsőn. A szobájukba nyitott lassan. Homályos volt kissé, alig láthatóan, de az ágyukban aludtak. Közelebb lépett lassan. Halk koppanásra lett figyelmes, amikor belelépett valami nedvesbe. Majdnem összeesett a rémülettől, ugyanis vér volt. Visszanézett a szüleire, és látta,hogy a torkuknál elvágta valaki a nyakukat. Nem hitt a szemeinek, főleg amikor valami rémkép játszódott le a szemei előtt.
"Ugyanilyen néma reggel volt. Kis, faház volt, hangulatos belsővel. A kis Lillie a szülei szobájához rohant. Halkan belopózott. Az ágy magasabb volt tőle, és anyja lelógó karjához ért, de valami sötét folyadék csepegett le róla. A szoba homálya még jobban nem fedte fel mi lehet az, szinte fel sem fogta, csak amikor a tenyerébe nézett.
-Vér?...- döbbent el, és lerogyott a földre, majd hangos sírásba kezdett."
Lillie most is lerogyott térdre. Tátogott valamit, de mintha megnémult volna, hang nem jött ki rajta. Szemei elüresedtek, mintha a mélykék befeketedett volna.
- M...Mi...Mi..Mi..ért?- szinte alig hallhatóan mondta. Végül hirtelen fejéhez kapott, és elsikoltotta magát, miközben a földre dőlt az oldalára. Belezavarodott. Nem tudta eldönteni mi a valóság, s mi a rémálom. Nem tudta,hogy most van a jelenben,amikor a szülei meghaltak, vagy tényleg Anne, és Claus holtteste fekszik az ágyban. És egyáltalán Tom létezik e, vagy csak az egész egy nagyon hosszú rémálom része? Úgy érezte,mintha a testét valami belül felfalná, és a sikoltozással próbálna ellent állni neki. Azonban ez csak olaj volt a tűzre,amitől teljesen belebolondult. Végül abbamaradt. Kitágult szemmel, remegve felállt a szobából, és úgy érezte valamit tennie kell, bármi is az.
Döcögős léptekkel hagyta el a lépcsőt, és kifelé indult. A végtelen lépcsőn, mely a házhoz vezetett, s vissza. Egy dolgon járt az esze, ha még is van valamiféle mágikus ereje, felhasználja..., nem érdekli Tom, sem az,hogy mennyi szenvedés éri még, de most kihasználja az összes erejét,amire csak tudja. Azt az erőt le akarja vezetni, mindenképpen,ami a lelkét szaggatja. Elárulva, és kihasználva érezte magát. Főképpen elhagyatottnak. Tom inkább elmenekült, hogy nehogy áldozata legyen, s lássa,mi lesz megint,ha a "tanítványa" ereje nem bírja a kő erejét?
-Hazug...-suttogta méreggel a hangjában. Közben lassan tette a léptei a hosszú lépcsősoron. Egy célpontja volt: az árvaház. Hogy miért? A szenvedése forrása volt, minden itt kezdődött, minden miattuk volt. Egy kést hozott létre a markában, melyet megszorított a fekete nyelénél. Fehér, combig érő, pamut hálóingjét meglengette a reggeli szellő, ahogy fekete haját is.
Nem számított neki milyen távol van az árvaház, akkor is elmegy oda, hiszen tudta,hogy még ott vannak mind azok akik bántották őt. Nemsokára az árvaház felé vezető útra tért,ahol látni lehetett az öt emeletes épületet,sok ablakkal, mályva színű cseréppel, és kis tornáccal a földszint előtt, kint. Jól ismerte,hogy az árvaházban nyolckor ébresztenek minden gyereket, így még ha valaki ébren is van, nem bánja,hogy a szenvedő sikoltására felébred a többi,ahhoz túlzottan tombol benne az erő, és a mágia, az őrület, mely felszabadította benne a gyilkolási vágyat.

Belépett az árvaház főkapuján. Érezte talpa alatt a hideg követ,ami hirtelen végigszaladt a bőrén, s libabőrös lett tőle. Csend volt és nyugalom,mint mindig,mielőtt felébresztették őket. Ilyenkor még csak az igazgató van az irodájában, a gondozó, csak nyolckor jön. Érdekes,nem? Árvaház,amiben csak keléskor érkezik gondozó,és csak lefekvésig van ott. Mi van,ha éjjel valamelyik rosszul lesz, vagy hasonló? Nos,ezért volt könnyű bántaniuk Lillie-ét, mert hét előtt már a gondozó elment, és akkor még ébren voltak a gyerek,még ha a szobájukban is, akkor is át tudtak menni a másik szobájába. Mikor azonban Lillie-ét elkülönítették, csak napközben érte lelki csapás, estére némelyest fel tudta dolgozni,hiszen azt a szobát elzárva tartották a többiektől, legalább is az igazgató így tudta megvédeni részben a lányt.

Az első szobájához vette a célt,ahol Amy és Zack-kel lakott. Azt sosem felejti el,amit tettek vele, és éreztetni akarták vele,hogy ő neki nincs helye itt. Maga előtt volt a kép,ahogy a kisszobában két emeletes ágy volt, a jobb, és a baloldali falnak téve. És egy hosszúkás, széles, két ajtós ablaka szembe. Ő mindig a baloldali ágynak a tetején aludt. Amy és Zack pedig a másikban. Vele szemben,mindig Zack volt. Mindig rémes történetek mesélt neki, szellemekről, szörnyekről, amitől a kis Lillie nem tudott elaludni, és Zack jót nevetett a markában.

Amy és Zack, ikertestvérek voltak. Olyanok voltak,mint a két kisördög, még is Miss Elliebell, szinte úgy bánt velük,mintha ők nem lennének hibásak sosem semmiben, hiszen gyerekek. Külsőre csak arcvonásaikban hasonlítottak, meg a hajuk színében. Mindkettőnek barna volt a haja, Amy vállig hordta, Zack pedig hátrafésülve, röviden. Szemeik különböztek egyedül, a lánynak aranybarnás színű volt, a fiúnak olyan zöld, mint a méreg. Elvált szülőktől kerültek ide. Az apjukkal éltek, az anyjukat talán nem is ismerték, az apjuk pedig hiába élt gazdagságban, és jólétben, két gyermekével, sajnos a rák elvitte a halálba tőlük.

Benyitott, a 27-es szobába. Hallotta,ahogy szuszognak álmukban. De az ajtócsukódásra Zack szemét dörgölve felült kicsit.

- Ki az? Te nem Elliebell néni vagy? – pislogott félálmában, amikor húga is kezdett ébredezni.

- Tényleg nem Miss Elliebell vagyok, s még nem is a Jó Tündér..- halovány gúnyban úszó mosolyt húzott ajkaira.

- Te Zack..- ült fel Amy, - ez nem Lillie, a kis síróbaba? Eljött,hogy..- kezdte volna kifigurázni a Lillie-t, de mire többet is mondott volna, a kés a torkán végig szaladt,amibőla falra fröccsent a vére, és még Lillie arcára is került, oldalra döntve fejét, elmosolyodott rajta,ahogy látta,hogy Amy kifordulva, kitágult szemmel hanyatt eset az ágyon. Zack szinte lefagyott, teljesen elfehéredett, és méregzöld szemeiben csak úgy játszott a rettegés, s a félelem. A falnak nyomta magát háttal, közben kezeit maga elé nyújtotta remegve.

- Lillie..- csuklott meg a hangja, és nyelt egyet, de torkában érezte,hogy száraz minden - ..légy észnél, megígérem,hogy többet nem bántalak! Barátok leszünk, megkapsz mindent tőlem, megvédelek, csak...hagyd meg legalább az én életemet...- remegett,mint a nyárfa levél.

Lillie csak érzéketlenül nézett fel rá, fejét még mindig oldalra döntve.

-Hm? ..Mondtál valamit? –aztán egy röpke gúnyos kacagás hagyta el torkát – Hahahh!- aztán szinte leszögelő tekintettel rápillantott - A húgodat meg sem bosszulnád, csak a te nyomorult életedért könyörögsz? Akkor pusztulj! – pörgette el a kést a fiú felé, akinek az előre tartott kezeit sebészi pontossággal levágta, majd a torkába állt, egészen a falig. Majd visszapördült a kés a lány kezébe, amitől Zack teste oldalra dőlve vágódott az ágyon. Lillie lassú léptekkel eltávozott a szobából,halkan rácsukva az ajtót.

Elindult a többi szobákba,amiről tudta,hogy vannak gyerekek. Zackék mellett lévő szobában könnyű dolga volt, álmukban hozta rájuk a halált. A többi gyereket ébren érte,azon a szinten. Sikoltásuk csak még jobban erőt adott nekik, volt amelyik próbált menekülni, de a pördülő kés, nem engedte a folyosóig eljutást.

Úgy tervezte,hogy senki ne vegye észre,hogy történt bármi is,csak,ha szobákba benyitnak.

Gondolta lemossa magukról a vérüket, nem akarta magát mocskosnak látni,  pont ezeknek a vérével..A mosdóba ment. A hosszan elnyúló tükör a csapok felett semmit nem változott. Hálóingjét szinte alig érte a vér, így csak a végtagjait, és az arcát ért vért kellett lemosnia. Már csak két hely maradt a múltjából,amit megszeretett volna látogatni, az árvaházban.

A mosdóból a negyvennégyes szobához tette meg lépteit. Az ajtaja előtt állt, rajta a többitől különböző formájú számmal: 44. Benyitott. Üres volt,de talán a legnagyobb szoba. Csak egy ágy pihent a sarokban, az ablak mellett. Az ajtó melletti sarokban pedig egy kopott,de erős szekrény látszott a homályban. Ez volt az árvaházban töltött múltjának szobája,amit kedvelt is. Becsukta az ajtót. Fadeszkás padlózata most is úgy nyikorgott,mint akkor..Úgy érezte évek teltek el azóta,hogy eljött innen, igaz sokat töltötte itt az utóbbi éveit,amikor elkülönítették. Az ágyhoz lépkedett, és leült. Végigsimított a fehér lepedőn. Felgyűltek hirtelen az emlékek.., de nem akart sokáig itt maradni.

Végül az igazgató irodája maradt. Sokszor volt ott, mivel lelket öntött bele az igazgató, ha sírva belebotlott a folyosón, és elhívta magához. Idős volt már akkor is, de amikor odakerült, és amikor eljött nem vett rajta túlzott változást, hiába telt el annyi idő.

A kilincsre emelte kezét, nem is tudta mit kezdjen azzal,ha ott találja az igazgatót, mit mond majd neki? Majd lehajtotta a kilincset, s benyílt az ajtó..,azonban a széke üres volt. Beljebb lépett, de az iroda hátsó részében lévő olvasó teremben sem találta. Azon töprengett,hogy lehet meghallotta a sikoltásokat, és valahol az árvaházban van, de akkor más megoldása nincs, meg kell ölnie őt is.

Kissé sietősre vette léptei, és körüljárta az épületet. Nem talált senkit, sem élőt, sem mozgót...

Nem talált rá nyomós okot,hogy tovább keresse,ezért elment onnan, és újra kezébe varázsolta egy kést.
Egy személyt keresett egyedül,amikor visszafelé indult a Diedrich birokra. Megállt egy füves mező közepén,mely alig volt távol a birtoktól. Ekkor már eléggé felkerekedett a szél, és a ruháját,haját erősen meglobogtatta. Felnézett,az égre. A kést elengedte a kezéből,és a fűbe hullt, amitől szinte elveszett.
-Tom!! - visszhangzott a levegőben,ahogy elkiáltotta magát. De mindhiába se válasz, még egy alak sem tűnt fel. Amikor a szél, egy papírlapot vitt feléje. Csodálkozott, ismerős volt az a lap számára,hiszen a könyv egyik lapja volt az. Kezébe kapta, egy neki szánt üzenet volt rajta:
"Lillie...
Nem is tudom,hogy mondjam el neked ezt. Talán addigra már öngyilkos lettél, vagy valami egészen szörnyű dolgot műveltél. Valószínűsítem,hogy a maradék méreganyag is az oka lehet,ami a benned lévő haragot, és minden negatív érzést felhasznál,hogy szinte megőrjítsen. Tudom,azt hiszed gyáva voltam, s elfutottam, nem csodálkozom, hiszen úgy tűntem el,mintha ott sem lettem volna. Amikor tegnap éjjel az ölemben ültél, gyengén, már előre tudtam,hogy nem fogod megérni a másnapot. Úgy döntöttem,hogy kiveszem a testedből a követ, igaz az összeset úgy sem sikerül, hiszen feloldódott a véredben. Éjféltájt elájultál. Tested nagyobb lázban volt,mint eleinte, cselekednem kellett. A földre fektettelek, és megszabadítottalak minden ruhaneműdtől, hogy semmi tárgyi külső hatás ne akadályozzon a kő kivételében. Majd egy "visszafordító igével" elkezdtem összegyűjteni kővé a méreganyagot. Végül sikerült is, és a tested kilökte magából, a szádon keresztül. Felöltöztettelek egy hálóingbe, majd az ágyba helyeztem a tested. Azt tudtam,hogy már nem halhatsz meg, és úgy gondoltam szenvedés sem érhet téged,hiszen talán csak egy cseppnyi mennyiségű méreganyag maradt benned,ami nem lehet ártalmas. Úgy döntöttem, elpusztítom magam, s mindehhez a kő is kellett. Lenyeltem én is,csakhogy csökkent mágusenergiámmal két dolog történhet, a jó, hogy sikerül önmagam maradnom,hogy a Pusztító igét magamra olvassam, a rossz,hogy elborítja az elmém, felhasználja a legapróbb negatív energiát, és olyan szinten többszörösíti,hogy abban a pillanatban,mint valami éhes vérfarkas lakomára vágyik, ezért három lelket fel kell falnom, mielőbb, hogy túléljem. Még a te látványodra ellent tudtam állni,akkor a könyvet magammal vittem, azonban a házban tovább kutakodva, a szüleidre támadtam, és elbirtokoltam a lelküket. Nem jutottam messzire. Bár a testem vissza akart hozzád menni,hogy,mint harmadik lélekként biztosítsam magam,az elmém valamivel erősebb volt, és erre a tisztásra érve dőltem a földnek. Vettem annyi erőt magamon,hogy ezt megírjam Neked. Kitéptem a lapot, és szélnek eresztettem,hogy eljuttassa majd hozzád, aztán lehunytam a szemem. Porrá lett a könyv, porrá lett a testem is. Sajnálom ezt az egészet. Az igazgatónak nem kellett volna odaadnia a könyvet. De ha keresnéd is, ő már szerintem rég eltűnt, nem vonhatnád kérdőre...
Búcsúzom, ...nem is bánom,hogy megvetsz mindezekért, végül is megérdemlem..."
Aztán porrá hullt ez a lap is. Lillie szemében visszatért a kék szín, és a döbbenettől képtelen volt felfogni ezt az egészet. Az élete, értelmét veszítette. Elfehéredett, és visszafelé döcögött a birtokra.

                                                          *

-Minden fény kihuny...-suttogta még mindig ott ülve, a szoba sarkában. -Én sosem voltam fény, csak egy fényből eldeformálódott lélek, melyet a sorsa mézesmadzagon vezetett el a reménytelenségből a szerelembe, a szerelemből az őrületbe. -újra elővarázsolt egy kis fénygömböt, de most csak egyet hagyott forogni a keze előtt. Elvigyorodott,közben az egyik szeméből egy könnycsepp gördült le arcán. - Hmph. Az őrültek is tudnak sírni?...-majd marokba vette a kis fénygömböt, és markában eltüntette. Aztán bal kezét tenyérrel fel felé tartotta. Csuklójánál mutató ujjával végigsimított, akkor kicsit felsziszentett. Mikor elvette az ujját, egy piros csík jelent meg, mely egyre jobban lökte ki magából a vért. Szédülni kezdett, kába lett, amitől a földre zuhant hassal. Lábait kinyújtotta kicsit, közben az arca mellett lévő kezét bámulta, melyből távozott a vér, és a szőnyeget beszínezte vele. Bágyadt szemmel nézte, ami lassan becsukódott...

[nos...,azt hiszem vége...., tudom happy endet vár mindenki tőlem, de ennek így kellett lennie :D és bár néhány részlet nem egészen azonos, az előtte lévőknek, ilyenkor főleg nem o.o már elgémberedtek az ujjaim, és a szemeim is fáj :DD.. ha jól nézem, kicsivel több is lett,mint az előző két rész...,hmm... ha tehetném felraknám Merengőre, de ahhoz jobban ki kéne dolgozni, s szerintem a karakterek száma sem lett volna elég.... o.O ..na mindegy :) ]...