Lillie 2

[huhh...nm tudom sikerül e folytatni.. ^^""]

-Tom..
~Mondd csak..
-Az igazgató, tudott rólad?
~Hmm...-gondolkozott el, és ő is a könyv fényét bámulta-...valószínűleg igen. Ő zárhatott a könyvbe..
-Bezárt a könyvbe??-csodálkozva ráemelte tekintetét Tomra.
~Hát ez hosszú történet.., majd megérted...-nyúlt tarkójához zavartan.
-Itt az egész éjszaka..., mesélhetsz.
~De aludnod is kéne, nem gondolod?
-Igaz, - sóhajtott egyet- Anne...azaz, anyu nem örülne neki,ha  másnap fáradtan ébrednék...
~Nehéz megszoknod őket, igaz?
-Nem egészen, csak lehet,hogy ők is...-harapott ajkába- kétszínűek...,lehet, ők sem tudják,hogy szegényes mivoltja van a családomnak, és akkor kidobnak, és akkor tényleg utcára kerülök...
~Azt nem hiszem...
-Hogyan?
~Amikor az igazgató beszélt velük az irodájában, mindent elmondott rólad, és megértették a helyzeted...,hallottam.-nézett a lányra.
-De...-akadt el a szava és a fiú tekintetébe fúrta szemeit.
~ Mi az?
-Csak...szánalomból hoztak el onnan...- hajtotta le arcát.
~De még is csak jobb itt, nem?
-Én nem is tudom...,még egy ideig...-motyogta az orra alatt, majd szipogott egyet. Ekkor Tom felemelte az arcát az állánál fogva, és könnyes szemeibe nézett.
~Ne aggódj! Itt vagyok melletted, és közben a mágiát is tanulhatod...,és nekem elhiheted, nem kerülsz az utcára.., nem engedem meg..,még egyszer nem...-halkította le a hangját az utóbbi szavain.
-Még egyszer?- buggyantak ki a könnyei, majd eltolta a fiú kezét és könnyeit törölgette.
~Talán az igazgató,azért zárt be,mert nagy baklövést követtem el,az előző "tanítványom" idejében...-pillantott félre.
-Ezek szerint..,az igazgató is mágus?
~Nem igazán tudom, de hatalmas erővel bír...
-Tom...
~Igen?- zökkent ki a rideg hangulatból.
-Hány éves vagy?
~Öhm...tizennyolc vagyok. De én sem kezdtem másképpen,mint te. Ugyanúgy halandó embergyermek voltam, aztán egy nap bekopogtattak, de csak egy poros, kis könyvet találtam a házunk bejárata előtt, utána minden egycsapásra megváltozott. - mosolyodott el furán,visszaemlékezve - ...de sajnos ennyi maradt meg emlékeimben, mivel akit én kaptam "mester"-nek az kesztyűs kézzel bánt velem, s még az emlékeim nagy részét törölte. Ezért,ha mágus leszel, s követed a szabályokat, nem veszik el az emlékeid..., és emellett tizennyolc éves korodig felnősz, utána akármennyi év is eltelhet, sem külsőd, sem korod nem változik.
Lillie nagy figyelmet tekintett a hallottakra, kicsit tartott is az egésztől, hogy belekeveredett, nem is értette,hogy ez miért pont vele történt meg. Pislogva nézte Tomot.
-Akkor te már lehet,hogy száz éves is vagy??
-Hogy??- kételkedőn nézett a lányra,hogy gondolhat ilyet róla.- Neem, azért annyi még nem lennék, de fogalmam sincs, elvesztettem az időérzékem magamról, csak a jelen pillanatnak élek,s a "tanítványomnak",azaz Neked. Másrészről vegyük úgy,hogy nálam megállt az idő, s tizennyolc vagyok, értve?-kacsintott egyet mosolyogva.
-Öhm...-pislogott még mindig, majd eszébe jutott más is, közben felállt-...tudod, ha az emlékeim törölnék, nem vesztenék sokat...,az csak mind valami rossz vicc képei, melyek csak fájdalommal, s hegekkel tarkítják a lelkem..- és a könyvet felvette,majd becsukta.
A szobát hirtelen betöltötte a sötétség, a nagy ablak sötétkék, bársony függönyét átvilágította halványan a holdfény. Lillie-ben megszorult a levegő. Meghökkent, mintha valami időutazáson lett volna, s most visszatért, de kifulladt. Hátrapillantott lassan. Az ágy szegletében senki sem ült.
~Álmodtam talán..., szóval még is csak egy álom volt? De akkor,hogy kerültem az ágyból ide? - tétova gondolatai sok kérdést vetettek fel, de úgy döntött lefekszik most már tényleg, mert már ilyenkor rég aludt. Éppen a kis asztalára helyezte a könyvet,amikor nagy kongás zengte be a földszintet. Csak a nappaliban álló ingaóra volt az, éjfélt ütötte. Egy pillanatra nagyon megijedt, aztán nyugovóra tért.
Onnantól kezdve egy egész héten át nem mert a könyvhöz nyúlni, és bár elkönyvelte magában,hogy álom volt az egész,s néha már alig emlékezett rá, akkor sem merte felnyitni a könyvet. Inkább kiment játszani az udvarba Ami nevű kutyusával,amit nemrég kapott az apjától ajándékba.
Egy reggeli alkalmával hirtelen eszébe jutott az az este,amit álomnak vélt,hogy a fiú hallotta,ahogy az igazgató mesélt nekik róla. Teás bögréjének fülét piszkálta az ujjával tétlenül, elmerengve. Az asztal pompásan volt megterítve, mintha nem is reggeliznének,hanem valami nagy lakoma közepén lennének, pedig csak egyszerű készítésű reggelit tálaltak fel nekik, azonban még abból is a legjobbat,ahogy az apja elvárja, és megteheti. Anne most ült le lánya mellé, fehér fodros ruhájában, melyet kis halvány rózsaszín szalagok díszítettek az ujján,s a ruha szegélyén. Aranybarna haját, oldalt lófarokban viselte,egy ugyanolyan halvány rózsaszín szalaggal. Fehér bőre akár a porcelánbabáé, ég kék szeme színe pedig csak fokozott azon,hogy egy porcelánbabára hasonlított. Claus az asztal végében ült, Anne és Lillie közelében, mivel nem volt hosszú asztal. Sötétbarna, rövid, hátrafésült haja fiatalabbnak mutatta arcát, pedig csak huszonéves házasok voltak Anne-el. Szemei színe, akár Lillie-é, mélykék, akár a tenger, és még is abban a sötét kék szemekben ott volt az amit talán a lány keresett, a gondoskodást, és az őszinteséget. Angol stílusú sötétszürke öltönyt viselt, díszes fehér inggel alatta. Szerette a britek stílusát, hiszen ő is onnan való, csak amikor megismerkedett Anne-el, ideköltöztek,hogy új életet kezdjenek,együtt. Milyen meghittnek és barátságosnak tűnik. Végül is az, amikor aztán...
-Apu! -tette le a bögréjét Lillie egy korty után.
-Hallgatlak, Lillie.
-Ti ugye tudjátok,hogy én milyen családból származom? Hogy én..szegény sorsú családból volnék,de mivel a szüleim elhaláloztak, és a rokonokról nem tudok, sem arról, milyen körülmények között haltak meg a szüleim, így az árvaházba kerültem,ahol azért voltak velem olyan véleménnyel,mert szegény család sarja vagyok...-nézett maga elé, míg ezt mind elmondta.
Anne és Claus kicsit meglepődtek lányuk őszinteségén, már ha nevezhetjük így. Egy pillanatra egymásra néztek,aztán elmosolyodtak. Anne Lillie vállára emelte kezét.
-Nyugodj meg, mi nagyon jól ismertük a szüleid. Mi lettünk volna a kereszt szüleid, de mire ebben megegyezhettünk volna, ők eltűntek. Tudtuk,hogy te túlélted, s nagyon reménykedtünk,hogy valahol, megtalálunk.
-Akkor nem dobtok ki az utcára?- nézett fel anyjára üveges szemmel.
-Hmm...,Lillie-re hasonlítsz. Anyád is ilyen volt,amióta csak ismertem őket. Talán még külsőre is pont így nézett ki, csak neki világoskék szemei voltak. - szólalt meg az apja- És ne gondolj ilyen badarságokat, ha minden áron kerestünk,miért akarnák eldobni téged?
-Ühüm..- részben megnyugodott, majd felállt. - Megyek, átöltözöm.
-Vedd fel azt a szép fehér ruhát,amit tegnap vettünk neked!- kiáltott utána Claus,amikor Lillie szinte villámgyorsan a lépcső tetejére ért.
Berontott a szobájába, és hassal az ágyra terült, kicsit összekuporodott, és sírásba kezdett. A nyitott ajtó huzatot kavart a szobában,amitől a könyv, az asztalon fellapozódott. Fénye most tompább volt, mivel a nagy ablak fénye erősebb volt. Az ajtó meglepően halkan becsukódott, aztán egy kéz simogatta Lillie fejét.
~Ne sírj..,meghatódtál igaz? Én mondtam,hogy tudnak rólad,s nem csak amit az igazgató elmondott nekik, bár a szüleidről még ők sem tudnak semmit...-szólalt meg egy hang nyugtatva. Lillie felismerte a hangot, kicsit feltartotta a fejét, és megpillantotta a homályos könnyfátyol mögül az ágy szélén üllő alakot, mely ránéz aggódva. Arca elpirult, kezeivel küszködött,hogy letörölje a könnyeit, majd felült térdre, és a lábaira ült, kezeit pedig ölébe tette. Fekete,hosszú hajtincsei a szemeibe hulltak.
-Tűnj el! Te csak egy képzelet vagy, egy álom része...-sütötte le szemeit eközben.
~Megértem a kétségeid. -sóhajtott Tom - De hinned kell nekem..,kiválasztott vagy, afféle önzetlen mágus, aki szeretett hozz maga körül,s az emberekben, ha megtanulja a három legfontosabb varázslatot, de mielőbb az alapfigurákat is el kell sajátítanod..- majd elhallgatott pár pillanatra, várta Lillie reakcióját,azonban ő nem mozdult, s meg sem szólalt, csak érezte a köztük felhalmozódott feszültséget,melyet a lány árasztott magából, hiszen tudta,hogy hirtelen érintették az eddig történtek,mind a múltbéli évek maradványai, s mind az,hogy nevelőszülőkhöz került, akik valójában nagyon is közel álltak a valódi szüleihez.
-Tom...-szólalt meg percek múlva, és az ölében az ujjait ki-be hajtogatta zavarában.
~Igen, Lillie?
-Csókolj meg!- pillantott fel vörös arccal, miközben ajkába harapott, és Tom szemeibe nézett. A fiú teljesen ledöbbent, nem értette,hogy jutott ide a helyzet,ha az előbb még álomnak vélte a létezését. Volt egy sejtése miszerint talán bebizonyosodást akar Lillie, azonban...nem tudta mitévő legyen. Akárhogy nézzük, még ha a lány is kérte tőle, akkor is sokkalta idősebb, ő nem pedofil,hogy nála sokkal fiatalabb lányokkal csókolódzon, de már belezavarodott a gondolataiba.
~Ehh..ehhm...miért jutottál erre a hirtelen ötletre?
-Hogy...- nézett félre,de még mindig nagyon piros volt- ..megtudjam, igazi vagy.., ha érzem,azt az érintést, amit egy valódi személy adhat egy másiknak,akkor ...meg kell csókolnod...-motyogta az utolsó szavait, látszott rajta,hogy nem gondolkozott,mielőtt ezt hangoztatta. Testében,mint valami gyors pumpa, hevesen vert szíve. Érezte,ahogy testén végigfut a forróság, főleg az arcán,amihez lassan mindkét kezével hozzáért.
~Ühüm..-a fiú sejtése beigazolódott, és ahogy elnézte, igaza is volt a lánynak. Talán az a legőszintébb érintés, és a legritkább,melyet valódi személytől kaphat az ember, fiú és lány közt. Kicsit elmosolyodott, arra gondolva,hogy jól választott, s nem azért,mert milyen szép a lány, az volt, az igaz, de mind emellett jól értett az érzelmekhez a korához képest, tudta,hogy jó mágus válik belőle, és ha csak egy csókon múlik,hogy ez megtörténjen, akkor rendben van, megteszi.
-De ha...-kezdett volna bele Lillie,hogy visszaszívja ezt a félreérthető és zavart helyzetet, Tom már magához húzta. Akkor beigazolódott,hogy az az érintés nem képzelet, és még csak nem is álom. Mélyen úgy érezte,mintha pillangók repültek volna, és nem érezte már magát olyan zavarban,mint az előbb. Talán abban a pillanatban többet is érzet Tom iránt, nem csak egy ismeretlent,aki valamiféle csoda folytán máris felbolygatta a szabadságát. Nem bánta most már az egészet. Még azt sem bánná,ha nem lesz mágikus ereje, csak Tom maradjon vele, aztán valahogy felrémlett az az este, amikor arról beszéltek,hogy hibát követett el a fiú, talán végzetes hibát...,ekkor újra könnyezni kezdett,és eltolta magától a fiút.
-Sajnálom...
~Még is mit?- értetlenkedett Tom.
-Hogy nem hittem benned. - pillantott rá, s biccentett egyet.
~Nem hiszem,hogy ezt sajnálod...
-Valóban...-hajtotta le fejét. - Eszembe jutott a találkozásunk estéje, és mondtad,hogy az előző "tanítványod" esetében hibát követtél el.., -majd kicsit elpirult- tudod..az előző pillanatban úgy éreztem szárnyalok, hogy pillangók röpködnek belül, s veled akarok maradni, még akkor is, ha nem leszek mágus.., csak felrémlett az a kép,ahogy beszéltél arról a hibáról...- majd újból felnézett...- Mi volt az? -csorogtak le könnyei.

[óhh, ez is elég sok, de írom tovább, még ma :D addig olvassa mindenki ezt :D mindenképpen be kel fejeznem, nem szánom fejezetes regénynek O.O abból semmi jó nem sül ki... /. ___ .\ ... ]