Szívdobbanás...

Mindig is hitte,hogy elmúlik,mint minden más. Ezt hitte. Volt hite, de csak...volt. Emlékszem velem mindig így beszélt. Nekem sosem volt hitem a holnapra, hozzám képest optimistább volt. Valami még is hiányzott belőle..., a mástól való kérés. Félt,hogy sokat kér, szánalmasságnak érezte, pedig közel sem volt az.
Én mellette állok,mai napig...,habár szakadnak a szálak, eljönnek olyan idők,mikor nem tudok róla.., ez fáj.
Most könnyezem. Szakít, tör, vág, zúz a belső fájdalom. Könnyeim forróak, lecsorognak arcomon. Ruhámra cseppennek. A szoba közepén ülök, egymagam. Már mióta. Mivel céltalanul nem vittem semmire az életem, csodával határos módon a ház még a fejem fölött áll. Azonban, csupasz, üres..és poros..El kellett szinte mindent adnom,hogy legalább valahol lakjak. Fázom, reszketek. Nincs fűtés. Gyomrom korog. Éhezem. Szerencsére a szomszédhölgy olykor átjön hozni valamit. Már ajánlotta,hogy éljek velük, de elutasítottam. Nem akarok potyautas lenni, hogy egyszer a képembe vágják,hogy a semmi ellenére is itt élősködöm a hátukon. Nem, azt már nem. Inkább maradok.
Ez volt börtönöm, az is marad. Áram még van..bár csak homályosan pislákol az előttem pillogó lámpa. Felhúzott lábaim vékonyak, fehérek. Ruhám nincs sok, valamelyik nem is meleg, valamelyik már szakadt.
Szerencsére fürdéskor átmelegszem, de nem sokat használhatom, nem tudom kifizetni.
A szobám. Most már tényleg az. Nincs benne semmi, csak üresség, én és a lámpa. Hunyorgatom szemem. Előttem fénypontok cikáznak. Félő,hogy hallucinálok. Vannak rohamaim is. Azonban gyógyszerre sincs pénzem, így csak a szomszédokra hagyatkozhatok..bár ritkán fordul elő szerencsére.
Szerencse? Annak nevezem? Végül is...,már mit veszthetek? Vagyis... kimondtam megint egy olyan kérdést, amit nem kéne. Az ilyen kérdések mindig bebizonyítják,hogy még is van veszteni valóm.
A sírásom egyre hangosabb. Nem bánom. Most már kiadhatom magamból,senkit nem zavar, senkinek nem kell magyarázkodnom, azonban örülnék ha valamelyikük itt lenne, s hagyná,hogy kisírjam magam mellette. De sem ő, sem ők nincsenek, senki...hol vagyok?
Nem emlékszem. Már megint. A memóriazavaraim erősödtek az évek során, ezért még nehezebben fogadtak el, és váltak meg tőlem. Csalódtak bennem.
De elmúlik ez is. Mint minden, mint minden élet, mint minden időszak. Elmúlnak a könnyek, a hangok, a gondolatok, az emlékezet, a fájdalom.., az élet. Elmúlnak. Ő azt mondta megvárja a végét. Sosem tudtam meg mi lett vele. Talán ő boldog. Hmph.
Valakik eljutottak valahova, de nincs hír, nincs cél, nincs szó. Egyszerűen őket is felejtem. Szánalmas ez a memóriazavar. Gondolkoztam leírom a napjaim, de nincs papír sem ceruza. Minden eltűnt körülöttem. Ekkor megremegett a vállam, libabőrös lettem. Összehúztam magam. Összeszorítottam szemeim és beleordítottam az ölembe. Majd hátrarántottam a fejem. Majd a vállam felett néztem ki a homályos, poros ablakon. Kint szél tombolt, cibálta a fák ágait. Lassan november vége van. Tél közeleg. Félek. Ugyanakkor valami nosztalgikus érzés párosul ehhez. Valami nyomasztó és nyugtató is. A végsőkig.
Hátradobtam a hátam a hajópadlón. A térdemet néztem. Tiszta kék,zöld. Sokat összeestem. Hmph. Mit panaszkodom, nincs értelme. Megsajnálni senki nem fog,csak beszélnek rólam, hogy miket nem csinálok, és csak várom a végét. Én is? Lehet.
Halk kopogás az ajtófélfán. Lehunyt szememet résnyire nyitom. A könnyeim homályosítják a képet. Nem látok, nem emlékszem, lehet csak hallucináltam megint. Mint mindig amióta csak megbetegedtem. Sokszor látomások gyötörnek és képzelgések. De az az egy tudatosul bennem,hogy az nem a valóság.
Koppant egyet a fejem ahogy visszahajtottam a padlóra. Léptek zaját hallottam. Valódi lehet? Ki tudja, ha hozzámér az illető,akkor tudom,hogy valódi. Voltak ilyen képzelődéseim de ha hozzámért az illető nem éreztem.
Letörölte a könnyeim. Ekkor felpattantak szemeim és újra elhomályosították a könnyeim az alakot. Ki lehet? Félő,hogy valami ismeretlen. Bár nem tett volna ilyen kedves gesztust. És érzetem is, szóval most nem képzelődöm.
Nem látok...sosem fogom megismerni a valóságot? Igazából minek is,...csak álarcok sorozata, sok szánalmas, selejt emberrel. Legalább is így gondoltam, de csak részben vallom igaznak...
És ahogy elnehezedett testem...álomba merült tudatom. Fel akartam ébredni, látni végre valakit,aki lehet segít nekem. Lehet,hogy ismer, és még nem is csalódhatok sem magamban, sem ő bennem. De nem megy...erőtlennek érzem magam ahhoz,hogy felébredjek. Csak annyit éreztem,hogy megfogta a jéghideg ujjaim, gyengén megszorította. Aztán lassan,mintha felemelte volna testem...hová visz? Hirtelen belém vágott a félelem...Sírni akartam...sírni, ordítva, újra s újra. Mindig s mindig. majd vállába ölelkeztem és torkom szakadtából sírtam...Az alak átölelt egyik karjával...A fázásom enyhült...csak egyfolytában azt kiabáltam : "Sajnálom" "Sajnálom" ...
És innentől nem emlékszem semmire...onnantól csak a fehér szobára...orvosokra, kórházi szagra...a kórszoba függönyének hullámzására...szellőre..és az utolsó szívdobbanásomra...