Zsebébe süllyesztette bal kezét. Az oszlopnak dőlt. Másik kezével a csikket fogta. Kifújta a füstöt. Az égre meredt. Az járdán ahol állt,nem volt forgalom. Úgy tűnt ez a városrész,nyugodt,csendes..,talán ezért is szerette. Az égen halványan mosódtak szét a felhők. Egy repülőgép is köztük feszített. Fehér,hosszú csíkot maga után húzva. A Nap nyugodni kezdett. Az ég kékes színe, narancsvörösre festődött. Milyen szép. Akár egy festő. Amíg napközepe van kékkel tölti meg az eget,és néhány kosza fehér felhővel. Ha pihenni tér átfesti mindezt narancsos vörösre. Hajnalban meg az esti sötétkék fényekkel kel fel. Természet adta művészet. Nyár vége volt. Késő délután. Most már hamarabb közeledett az este.
A fiú csak unottan támaszkodott tovább. Igen,úgy tűnt,mintha unná, bár örült ennek a nyugalomnak. Amely ha nem is mindig,de élete részébe költözött. Nem sok,de ez is megteszi. Gondolta mindig. Aztán lépteket hallott. Mintha egyre lassabbak lettek volna,ahogy közeledettek. A fiú oldalra nézett. Egy lány állt tőle pár méterrel. Kissé meglepődött. A lány ziháltnak tűnt, kissé gyorsabban vette a levegőt,látszott ahogy a mellkasa emelkedik fel-le. Zöld szemeiben néma csillogás tükröződött. Hosszú szőkés barna haja kissé meglengedezett a gyenge szellőtől. Iskolai egyenruhájában volt.
-Úgy tűnik,most én vártam rád. - mondta a fiú.
-Bocsáss meg! Nem szokásom késni.
-Tudom...,de ne kérj bocsánatot. Nem érdekes.- dobta el a csikket..és eltaposta. Lesütötte szemeit.
-Mondd...- lépkedett a fiúhoz közelebb-..jól vagy?
-Megvagyok.
-Mindig ezt mondod.- hajolt le,hogy lássa a fiú tekintetét.- Ugye nem gondolod,hogy ezzel lerázol?- biccentett.
-Hajjj..-sóhajtott bele a levegőbe.- Nem kell aggódnod! Meg aztán...
-Igen? - pislogott a lány.
-Nem is tudom,hogy kezdjem...,elég bonyolult.
-Megszoktam. Te mindig bonyolult dolgokon rágod magad. - vállára emelte kezét.- Főleg,ha én túlbonyolítom!- mosolyodott el.
-Ööö...- nézett rá,szinte már kétségbeesetten,hogy is mondhatná el neki a dolgot.
-Ó! Mi az? - aztán leengedte a kezét.- Most sem mondod el...- nézett félre.
-Tudod ...,egy ideig...nem leszek..- nyögte ki..,de nagyon a torkában volt,az hogy hogy fog rá reagálni.
-Nem leszel?- nézett fel újból, üvegesek lettek szemei.- Mennyi ideig? Talán most túlórázol? Megint...-aztán biccentett egyet.- Én tudod,hogy várlak! Levelezgethetünk tovább. ^^
-Nem várhatsz rám örökké.
-Hogy...- most esett le neki...Ajkába harapott,hogy feltegye a kérdést.- El-mész?
-Jobb lesz...így.- nézett félre.
-Miért nem nézel rám? Miért? Félsz szembekerülni azzal,hogy én mit reagálok? De...miért lesz jobb? Hiszen mi...- csuklott meg a hangja.
-Hahh?...- tágultak ki szemei, és összeszorította fogait.- Nem érted! - emelte rá tekintetét a lányra,s mintha a szavaival megtámadni akarná.- Téged akarlak megvédeni! Magamtól!
-Magadtól?- a mellkasához húzta kezét...kissé tétován egyet hátralépett.- Miért csinálsz úgy,mintha köztünk semmi fontos nem lenne?
-Éppen ezért,...te buta!
-Hah?- lepődött meg.
-Fontos vagy!
-És azzal leszek fontos,hogy te...te elmész?
-Öhm...
-Azt akarod mondani..,hogy megoldod magad? Azt? Hogy eddig,eddig a pillanatig, nem volt senki aki folyton aggódott érted? Nem? És számodra az szánalmas,hogyha elbuktál, vagy bajod van,akkor ne ahhoz menj,akiben bízol,aki szerinted enyhítené?Hogy..hogyan...-nyelt egyet, de akkor már lecsordultak a könnyei.- Szerinted én mi a francnak vagyok?!!- kiabált rá, a szemébe nézve. Bár sokat nem látott a könnyfátyol mögött.- A barátok arra valók,hogy elváljanak egymástól? Csak azért mert abban hiszel...,abban,hogy csak a szerelem köthet össze mindenkit? Egy lányt és egy fiút? Honnan veszed ezt?...- remegett az ajka, és a kezei.
A fiú alig mert szembenézni azzal amit mondott neki a lány. Összehúzta szemöldökét.
-Ajj, ne sírj már miattam..- nyúlt volna hozzá,de a lány eltolta.
-Miért ne? Mert ki sír miattad? Van még valaki?
-Nincs...- nézett félre.
-Barátok vagyunk. Nekem is neked is fontos köztünk a kötelék. Most,hogy már mindent magadra veszel, ezt a köteléket el akarod szakítani? Azt hiszed könnyebb lesz nekem....,mert nem..,éppen hogy nehezebb..., és nem veszed figyelembe... nem érted,hogy van időd még? Én itt vagyok. Azért vagyok neked,hogy segíthessek...,nem élhetsz azzal,hogy te megoldod. Azért fordultál ehhez a dologhoz,mert eddig nem volt senki...,vagy talán..., én sem vagyok...olyan,aki figyelembe veszi, mi van veled...?- húzta félre száját.
Kissé ledöbbent a fiú.
-Dehogy nem...
-Nem is hiányoznék..,valld be...
-Dehogy nem!...csak elnyomom..., a hiányod...- az utóbbiakat egyre halkabban mondta.
-Az olyan,mintha nem lennék fontos. De ha nem mész el,hiány sincs...., nem kell megterhelni azzal is magad,hogy elnyomod...És én érzéseim? Azokkal mi van? Azt hiszed,egy idő után eltűnik minden, a nyomok,amiket hagytál bennem? Azt hiszed?- szorította ökölbe gyenge kezeit,a könnyei már arcára száradtak...
Már kezdett homályosodni. Majd halk cseppek koppanását lehetett hallani. Végül zuhogni kezdett.
Mindkettejük bőrig ázott. Némán egymással szemben álltak. Mintha nem vennék észre,hogy eláznak.
-Nem tudod..,mit követsz el...- motyogta az orra alatt a lány.- És mégis mennyi időre?..
-Nem tudom..
-Nem tudod?!- csattant fel.- Akkor miért mondasz nekem képtelenségeket,és felizgatsz? Nem is veszed észre,hogy ezzel milyen hegeket szakítasz fel bennem,hogy ezeket mondod...képtelen vagy megérteni...Hazudni..bűn...- újból megremegett az ajka... és hátrálni kezdett.
-Nem hazudtam...
-Hmph. - állt meg.- Az egészet...- majd szájába harapott.- Holnap itt találkozzunk...
Ennyit hallott és mire felnézett,csak a néma esőfüggönyt látta maga előtt.
-Rendben. Itt leszek!- kiáltotta a semmibe.~Én ostoba...
*đ*
Késő délutánra járt az idő. A lány ott állt az oszlop mellett. Remélte hogy ma nem esik. Milyen ironikus,hogy pont akkor esett,azon a keserű napon. Eddig sosem esett. És itt találkozgattak. Még régebben a fiúnak mutatta meg ezt a helyet. Nyugalom, csend. És leírhatatlanul szép környezet. Mivel a házak mellett nem volt kerítés, látni lehetett a szebbnél szebb kerteket. Olyan nosztalgikus és szabad érzés fogta el.
Olykor karórájára pillantott. Nem sokára homályosodott. Várt. De a fiú nem jött. Pedig hallotta mikor azt kiáltotta neki,hogy itt lesz. Számára ígéretnek hangzott,ahhoz képest,hogy lassan elválnak útjaik. De éppen ezt nem akarja. Ezért vár rá,hogy kijózanítsa,hogy ráébressze, miért kell maradnia...,hogyha annyira fontos,akkor ne kiszakítsa belőle a létet,hanem értékelje a barátságát. Hogy mit is jelent az,ha van valaki aki bízik benned,és megismert.
De...mindhiába. Eltelt a szürkület ideje. A csillagok is felcsillanni kezdtek. A lány átkarolta karját. Fázni kezdett. A torkában mintha tüskék lettek volna. Sokat nyelt. El akarta fojtani a sírást. Még ha nem is jár erre senki,nehogy meglássák,főleg a fiú. Még vár...,még mindig. Várt, és várt. Talán egy hazugért vár ennyit? Nem. Nem hiszi annak. Akkor miért...? Miért tűnik annak? Elárulták az érzései? Vagy...elment? A tudta nélkül?...Lehetetlen!
Akkor aztán nem bírta. És lerogyott az oszlop tövébe. Hangos zokogásba kezdett. Bőgött,ahogy a torkán kifért. Fázott. És remegett. A könnyei pedig az aszfaltra csöppentek. Azt kérdezte: Miért nem mond el soha semmit? Miért kell a kisujjamból kiszopnom,hogy mi van vele? Szép gesztus..,hah? Ez egyenesen a velem való hátba szúrás!...Nem tudtam vele megértetni időben..., nem... elbuktam. Egy rohadt nagyot. Milyen ostoba, hülye liba lehetek...Naivság? Mi az nekem...?
És félig kinevette magát, félig meg a könnyei folytak egyfolytában. Kegyetlen játékok...Tört angyalszív, és egy hiú várakozás....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Véleményre, kritikára adok, nem kötekedésre, és nyelvtani kötözködésekre. ^^