Yukata

Ezüstös esőfüggöny zúdult le aznap. Olyan mértékűen,hogy alig lehetett átlátni rajta.
Hosszú, végtelen út volt,amelyen épp akkor rohantam. Átázott kék-fehér egyenruhámból csöpögött az esővíz. Hosszú fekete hajam rátapadt nyakamra. Éreztem bőrömön, ahogy az esőcseppek nagy erővel csapkodják a testem, és közben a hideggel végigsiklik a nyakamon, a mellkasomnál, a hátamon, le a combomon, egészen a cipőmbe, ami csak tocsogott a nedvességtől, miközben fehér térd feletti zoknim már-már a sár lepte el, és a lábujjaim közt nedves homokot éreztem.
Olykor nehezen tudtam kikerülni a nagy, álló vizeket, így szinte belecsobbantam bokáig, de nem érdeket, siettem,ahogy tudtam, pedig már úgy éreztem fáradok, és a hideg is álmosított, pedig szinte vakon haladtam az úton.
Nyár eleje volt, június. Ritka,hogy nagy eső jön errefelé, csak néha-néha záporok. Ebben az évszakban nagyon sokat sütött itt a Nap, ami szinte már elvakított,ha kiléptem a házunk ajtaján, akkor mindig felhúztam kedvenc nyári kalapomat. Tiszta fehérsége valamiért mindig elvarázsolt, és a mélykék színű masni amivel át volt kötve, kiemelte az én világoskék szemem, legalábbis úgy éreztem.
Még mindig az úton rohantam egyre csak előre s előre. Ebben a nagy zuhogásban végtelennek tűnik, mint mikor jó az idő, pedig akkor csak nyugodtan sétálok végig rajta, és szemlélem a magam körül elterülő zöld füves mezőt, és a helyenként kimagasló cseresznyefákat.
Egyszer aztán elcsendesedett, végre megállhattam pihenni. Bár most már látszott az út előttem, még így is végeláthatatlannak tűnt, úgy éreztem,mintha eltévedtem volna, pedig tudom,hogy csak akkor érek haza,ha magam előtt látom a hosszú lépcsősort, és a szentélyt, ahol a nagyszüleim laknak, és édesanyám.
A rossz idő ellenére még is jó érzéssel töltött el,hogy hazafelé tartok ilyen elázottan, mert anyám ma lett készen az Éves Nyári Fesztiválra, a "yukatámmal". Beszívtam mélyen az eső áztatta környék illatát, majd már gyalog haladtam tovább.
                               ~
Ma volt az utolsó nap,az iskolából. Nem éppen valami jó kedvvel léptem ki az iskola kapuján. Minap ugyanúgy,mint máskor elfoglaltam magam az osztályteremben, miközben a többiek lementek az udvarra, vagy a folyosón hülyéskedtek. Olvastam éppen. A kedvenc könyvemet, melyet még legjobb barátnőm adott nekem,amikor elváltak útjaink középiskola kezdéskor. Csak ezt vittem magammal akkor, semmi mást, hiszen nem volt szükségem túl sok mindenre amúgy sem, az év folyamán, a tankönyvek, a füzetek, és a tízóraimon kívül.
Hallottam lépteket bejönni, de túlságosan belemélyedtem a könyvbe, így csak akkor eszméltem fel,amikor kikapták a kezemből.
Az osztálytársaim voltak: Airi Nakamoto, Akae Chikage, Eimi Shizuki,és Fumi Ryouko. Nem azok a jó tanulók, inkább az "azt csinálok,amit akarok" fajtából valók. Sosem kedveltem őket, ha kellett belekötöttek bárkibe. Négyen álltak előttem, vigyorral a képükön, közben szemeiket a tekintetembe fúrták és várták a reakciómat,de az egyik megtörte a pillanatot.
-Most is sírni fogsz? - kérdezte gúnnyal a hangjában Eimi, és becsukta a könyvet a kezében.
-Úgy sem érdekel, akkor minek kérdezed? - mondtam neki,miközben a szemem egész végig a könyvön volt.
-Azt akarod? - nyomta képét Akae a fejembe. Ekkor nyeltem egyet. Mindig is tudtam, bármilyen választ adok, folyton odajutok,hogy megkötöznek, és felhasználják ellenem minden kiejtett szavamat.
-Inkább ti mit akartok tőlem? - éreztem ahogy megcsuklott a hangom kissé, és végigdermed rajtam az ideg, s megfeszíti a testem.
-Ezt...- szólalt fel Eimi, és kettészakította a kis könyvet, majd elvágta a fal felé, ahol az ablakok nyitva voltak. A szél könnyen belekapott, és elrepítette őket az iskola minden területére. Lassan táncoltak piszkosfehér lapjai a levegőben,mint valami madarak.
Ettől az egésztől ledöbbentem. Magam elé néztem, közben éreztem,ahogy az arcomat átjárja a forróság, és könnyes kezd lenni a szemem. Bizonyos mértékig úgy kizártam őket, hogy visszhangossá vált minden, és amikor megszólaltak röhögve, lehet tisztán hallottam, de mégis tompa hangzással érződött.
-Nézd már, lefagyott!
-De egy bamba lány, nem is számított neki a könyv..
-Várjatok mindjárt sír, és kiszalad a mosdóba!! - hallatszódott egy visszhangos kacagás.
-Alig várom, de akkor nem hagyjuk elfutni, megyünk utána, hogy emlékezetessé tegyük az utolsó napját!
Nem volt erőm felkelni, mintha odaszegeztek volna, úgy éreztem,mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, és azt gúnyolódva felém mutogatták volna,hogy lássam mit vesztettem,hogy érezzem a fájdalmat, a földbe taposást, a nyomást, mely napokig a sötétségbe hívhat. Még mindig ott álltak felettem, s rólam beszéltek, időközben meglökdöstek,hogy miért nem reagálok, de nem hallották,hogy már egy ideje valamit motyogtam az orrom alatt.
-Várj, mintha valamit mondana...-tolta el Eimi, Airit- Mondd hangosabban! Nem tudsz beszélni?? Vagy talán segítsek emlékeztetni rá? - röhögött a képembe.
-Kussoljatok...- mondtam halkan.
-Mi?
Ekkor felálltam, és a képükbe ordítottam:
-Kussoljatok!! - léptem el a padomtól,de megszorította a karomat egy kéz.
-Hogy mondtad, kislány? - szólt vészjóslóan Fumi, aki nagyon jól ismert volt abban,hogy ha akibe belekötöttek, és nem engedték elmenekülni, megverte. Kapott is érte mindig pár intőt, de sosem csaphatták ki,ugyan is a szülei mindig lefizették az igazgatót.
Ekkor hirtelen végigszaladt rajtam a hideg, az egész testem elfehéredett, és nyeltem egyet.
-Héé! Fumi..., engedd el, jobb ha nem ártasz neki fizikailag, mert a vallásos családban ez nem tesz neki jót...- szólalt meg Akae,amin szinte ledöbbentem.
-És ugyan te mit aggódsz érte?? - engedte el a karom, és Akaét meglökte úgy,hogy a paddal találkozott.
-Nagyon jól tudom mi van egy vallásos családban, hiszen én is onnan való vagyok!- kiabálta Fumi arcába a földről.
Közben a másik kettő az orra alatt kuncogott, én pedig kihasználtam a helyzetet és elsietettem onnan. Lesiettem a lépcsőkön, és szinte örömmel estem ki az iskolakapun. De nem lassítottam, futottam még egy darabig, amikor pár esőcsepp megérintette a bőrömet, de alig hogy felnéztem a szürke felhőkkel tarkított égre, elkezdett zuhogni.
                                    ~

Már nem voltam messze a lépcsős szentélytől, akkor már nem is esett,csak a szürkés felhők pihentek meg az égen, mint valami kisgyermek, mely a sok sírás után, kimerült, és elálmosodott.
Most már sosem tudom meg a könyv végét. Arra viszont még mindig emlékszem, és emlékezni fogok, hogy mi volt az utolsó mondat,amit a főhős mondott: " Lehetsz bárki, vagy bármi, lehetsz ember, vagy állat, lehetsz tűz, vagy víz, akkor is megtalálod az ellentétét a világban, ami ismeretlenbe hajt, aztán vagy kezet fogsz vele, vagy örök ellenségeddé válik. Ezzel nem azt akarom mondani,hogy az embernek,az állat az ellentéte, hanem,hogy az ember bármit, vagy bárkit ellenségének lát, lehet az akár a saját fajtája. Ezt ne feledd, és nézz mindig előre, mert sosem késő feladni,s változtatni!".
                                  ~
Chitose Kaori vagyok. Tizenhat éves. Vércsoportom "B". Kisgyermekkorom óta vagyok a szentély lakója. Apám születésem napján meghalt, egy tűzesetben, de többet nem mondtak el róla. Anyámat ritkán látom, így a nagyszüleimmel élek javarészt, és még is egyedül, mert ők a szentélyben,mindennap szertartást tartottak a vendégeikkel, így én a szentélytől nem messze lévő házban voltam legtöbbet. Nem vonzott a vallás, de ez nem zavarta őket, tiszteletben tartották, és én is az ő tevékenységeiket. Igaz párszor részt vettem egy-két szertartáson.
                                  ~
Fellibbentem az első lépcsőfokra, és majdnem megcsúsztam, de valaki hátulról megfogta a derekam.
-Vigyázz, még elesel...- a hang ismerős volt, és kellemes, érezhető volt belőle a mélyről jövő kedvesség, a jóindulat, amit mintha valahogy már rég hiányoltam volna. El is érzékenyültem, szembe fordultam vele, és belebújtam arccal elől kigombolt kabátjába, és előbuggyant könnyeim hatására zokogás tört ki belőlem.
-Oh, - meglepődöttségében kicsit megbillent az egyensúlya,ahogy megöleltem- Héé, Kaori-chan...- simított végig nedves hajamon, le a vállamon- Történt valami? - aztán megfogott mindkét vállamon, és kissé eltolt magától,hogy lásson, de nem látott mást, csak pirosló,könnyes kék szemeket, vörös arccal,ami ránéz, szinte kérkedőn, hogy adjon neki valamit.
- Ne sírj...- törölte le ujjával az arcomon lefolyó könnyeket. - Valaki megint bántott, igaz? Még ezen az utolsó napon is?... -aztán lehalkította a hangját- ..néha annyira elfog az érzés,hogy utálnom kell az embereket...- nézett oldalra, majd újra rám.
-Takeru...Takeru-senpai...- akadoztak a szavaim..- örökre elvesztettem...
-Mit?..- kétségbe esett túrt bele rövid, kicsit kócos sötétszürke hajába.
-Amit Makiko-tól kaptam...- sütöttem le szemeim zavartan, majd mintha valamiféle gyűlölet hasított volna végig az elmémen, kikeltem magamból - Azok az ostobák, ők vették el tőlem...Azok a mocskos piócák, még utolsó nap sem hagynak nyugodton!! - rángattam meg piszkosfehér kabátját Takerunek, és halvány lila szemeibe meredtem dühömben, ami kissé nyugalmat hozott..- Sajnálom..- engedtem el a kabátját a szorításból, és leszegtem a fejem.
-Megértelek..- emelte kezét a vállamra, majd végigpillantott rajtam - Siessünk haza, a végén még jobban megfázol így nedves ruhában. Főzök neked forró gyógyteát, és közben mindent elmondhatsz nekem, addig is megnyugszik a lelked egy kicsit.Nem akarom,hogy lebetegedj, szeretnélek látni a yukatádban,amit anyukád készített, a fesztiválra.  - majd a földön eldobott kék esernyőjéért hajolt le,amit akkor dobott el,amikor megfogott,hogy ne esek el.
Én pislogva meredtem rá, majd oldalra döntöttem fejem, és kicsit elmosolyodtam.
-Rendben...- és elindultunk fel felé a lépcsőn.
Yuushirou Takeru gyermekkori barátom, mindig mellettem volt, de nagyon ritkán láttam az utóbbi időben. Azt hiszem most pont a legjobbkor találkoztunk.
Benyitottam a kiskapun, anyám éppen akkor lépett ki a lakóház ajtaján. Piros- fehér kimonóban, sötétbarna, oldalra fonott haja kicsit meglibbent,ahogy lelépett a kis lépcsőről. Integetett nekünk, és odasietett, látva,hogy eláztam.
-Jaj, kincsem, hogy ázhattál el így, talán előbb hazaengedtek, s elkapott az eső hazafele jövet?
-Majd elmesélem...-mondtam halkan.
-Történt valami?- pillantott ijedten Takerura.
-Csak lelkileg fájdalmasan érintették a ma történtek, Chitose-san.- nézett rám a fiú.
-Értem. Majd este beszámolsz, nekem el kell mennem, Takerura bízlak, de öltözz át gyorsan, és szárítsd meg a hajad. - majd elmosolyodott a szomorú arcomat látva- A szobádban meglepetés vár. - érintette meg a vállam egy pillanatra, és elindult lefelé a lépcsőn.
Reménykedtem,hogy az amire gondolok, a szép "yukata", a fesztiválra,amit anyám sajátkezüleg készített.


[hmm...egy újabb 3 részes sztori talán?? lehet...szeretném folytatni, ha már így történt...]

(itt a második része: Yukata 2 )

Lillie 3

[és íme, remélem most már a befejezés :D mintha Sara emlékét írnák :D folyton tovább írtam egy fejezettel, s még akkor is pluszba hozzáírtam 10 epilógust, és 4 OVAt :DD ] [frissítve van: 2011. június 27. hétfő, a lényeget kihagytam,ahogy az árvaházhoz visszamegy :D de remélem most már jó :D ]


Tom tudta,hogy nem kell sok hozzá, Lillie majd rákérdez. Félrenézett, gondolkozott. Zöld szemeiben megcsillant valami, mai napig magát hibáztatja a történtekért. Folyton felvisszhangzik benne a sok sikoly, majd egy gyűlölettel teli " Hazug!" szó.
~Hmm...-hunyta le szemeit..- erről nem szeretnék beszélni..., attól tartok,ha elmondom, megrémisztelek, és még jobban veszítek a bizalmadból, vagy csak egyszerűen beleviszlek abba,ami akkoriban is megtörtént...
-Rendben..-csuklott meg a hangja,aztán felkelt mellőle, és a ruhásszekrényéhez lépkedett.
~Most..meg mit csinálsz? -pislogott a fiú utána nézve.
-Átöltözöm..., ugye nem zavar téged? - nyitotta ki a két ajtós, kétszer akkora szekrényt,mint ő. Tele volt sötét ruhákkal, és mind hideg színű volt. Azonban középütt egy fehér, selyem egész ruha, egy fekete nagy masnival a derekán átkötve kivirított. Le is emelte a fogasról.
Tom nyelt egyet, kissé elpirult. Nem hitt a fülének, Lillie átöltözik előtte? Azt is tudta,hogy a kiválasztottaknak gyorsabb a hormonműködése, így Lillie-nek a kislányos külső mellett, mellei is voltak már,mint egy tizennégy évesnek.
-Mi a baj? - pillantott a fiúra, aki döbbenten ült az ágy szélén, miközben ő a szekrény egyik ajtajának belsejében lévő tükör előtt méregette magára a ruhát.
~Igazából.. csak annyi,ami nem baj, csak érdekes,hogy csak úgy átöltözöl előttem,mindent levetve? Ez nem hozz zavarba, vagy a csók után a hiányos öltözetet is elviseled mások előtt?...
-Öhhmm..- bámulta magát a tükörben pár másodpercig.., mert ő is észrevette magán az előnyösebb, nőiesebb kinézetett, még ha látszólag kislány volt részben. Aztán ahogy visszapörgette magában azt,amit Tom elmondott, lassan végigfutott rajta az elpirulás. - Perverz! - vágta hozzá a ruhát.
Tom bamba képet vágott, majd lehunyta szemeit, s elmosolyodott.
~ Kikérem magamnak, azért kérdeztem meg,mert látszik,hogy az a zavarba jövő hölgyemény vagy! - pillantott fel.
Lillie becsukta a szekrényt. Majd felsóhajtott, és az ágyhoz ment vissza,hogy a ruhát magához vegye.
-Igaz..., bocsáss meg...- sütötte le szemeit zavarában.
~Semmi baj.
Közben Lillie-nek eszébe jutott valami, még a történtek előtt, csak úgy megjelent Tom, a semmiből, még is hogyan? Nem értette, a könyvre pillantott, mely ki volt nyitva.
-Tom, te hogyan kerültél ide? És ha magadtól ki tudsz jönni a könyvből, miért tűntél el?
~Úgy látszik nem vetted észre...- állt fel vele szemben..- Ha becsukják a könyvet eltűnök, ha kinyitják, akár természeti külső hatás, megjelenek. Magamtól nem tudok megjelenni. Amikor eltűntem,akkor becsuktad a könyvet, s mivel majdnem két hétig hozzá sem nyúltál, nem is jelentem meg, azonban a huzat,amit a nyitott ajtó okozott, fellapozta a könyvet,amitől végre megjelenhettem. Részben a börtönöm a könyv, részben pedig otthon, mivel volt már rá eset,hogy rosszkor voltam rossz helyen, amikor megjelentem.
-Értem. Akkor...- a földre emelte gondolkodón a tekintetét..-..mi lenne ha..- de nem tudta befejezni,mert a fiú a szájára nyomta a tenyerét.
~Eszedbe ne jusson,hogy engem megszabadíts a könyvtől. Ez nem átok, csak így rendeltetett. Szabadulásom ára,hogy tíz kiválasztott emberi lényt, mágussá tanítok. Meg aztán...- emelte el a kezét, és az ablakhoz közel lépett, a messzibe nyúló zöld udvart nézve,ahogy a füvet a gyenge szellő lengeti, és egy fekete, kis pillangó táncol a levegőben -..jobb is,hogy így van. Nem nézne ki jól,ha a szüleid betoppannának,s meglátnának velem, különben is...-ekkor kicsit felnevetett-..hova rejtenél, még másik ágy sincs,ahol pihenhetnék, lehet mágus vagyok, de emberi szükségleteim vannak, csak erővel rendelkezem, tárgyakat nem tudok létrehozni, magam javára, s nem is tehetem...- egyik kezét nadrágzsebébe süllyesztette...- ..mivel lefokozták az erőm.
Lillie szótlanul nézte a fiút. Megsajnálta, de tudta,hogy úgy lesz a jobb,ha nem cselekszik meggondolatlanul. Lassan Tom mögé lépkedett, és hátulról átölelte.

Lassan egy hónapja,hogy Diedrich családdal lakik. Nagyon megszerette Annet, és Claust,akit most már felszabadultabban szólíthatott anyjának, és apjának. Eközben Tommal, már rég begyakorolták az alapigéket, és már kettő legfontosabb varázslatot is elsajátított, azonban a harmadik nem éppen volt egyszerű, még is meg kellett tanulni, ha tetszett,ha nem. Ebbe a háromba tartozik: a Fény varázslat, olyan lelkek felismerése,melyben nincs rossz indulat, a második a Szenvedés, vagy más néven Sötétség varázslat, pedig a negatív lelkek felismerése, és végül a harmadik, a Pusztulás, amit a legvégső esetben kell használni, de az elsajátítása is veszélyes, ha valamit nem az adott dolgok szerint cselekszik a "tanítvány", vagy a "mester", hamar negatív élmény vár rájuk.
Szép őszi este volt, a hűvös,gyenge szél kicsit meglengette, az aranybarna, vagy sárgás leveleket a fák lomjain. Lillie a szobájába lépett. A nagy ablak az est színei festette le a lány elé. Ma is kedvenc ruhájában volt. Igaz,hogy a sötét színeket kedvelte, de ez az egy számára értékes volt, mert ő választotta, amit új családjától kapott elsőnek. A többi sötét ruhát még az árvaház idején kapta az igazgatótól, még azokat is megtartotta melyeket már nem tudott felhúzni, még is valamiféle jó emléket őrzött magában,hogy az övéi lehettek.
Leült az asztala elé sóhajtva. Rátámaszkodott egyik kezére, haja lassan leomlott válláról. Másik kezét a könyvre helyezte, kinyitotta a fedelét, és az első lapon végigsiklott az ujja. Azóta már pár oldal megtelt betűvel, pontosabban igékkel, és afféle naplószerű vezetéssel is,amit néha beleírt Lillie.
~ Biztos most akarod? Nem inkább később...?- jelent meg a szoba falának dőlve a félhomályban, karbatett kézzel, s lehunyt szemmel a fiú.
-Jobb túlesni rajta,mint a várakozásba megbolondulni,hogy egyszer meg kell tanulnom ezt is...
Tom csak félrehúzta száját. Olyan dejavu-je lett hirtelen, s nem véletlen, pont így kezdődött az előző tanítványakor is...
" Michelle foteljába ült, hátradőlt benne, ölében a könyvvel. Fedelén már számára ismert szóval: Mágia. Hullámos, szőkés barna hajtincsei közül, párat az egyik füle mögé tűrt. Tizenhét éves volt, sokszor betegeskedett,ezért Tom nem tudta mindig időben megtanítani. Londonban élt, egy kisebb házban, nagyszüleivel, s testvérével: a négyéves, Susannal. Szülei elköltöztek távolra, de sosem mondták meg hova mentek,s miért, akkor még Michelle még alig múlt el négy éves, és a húga,akkor még meg sem született. Nagyszüleihez költöztették, aztán tizenegy évvel később meglátogatták őket,akkor is titokban. Michelle csak a résre nyitott ajtón látta őket utoljára, ahogyan egy kisgyereket adnak át nagyanyja ölébe. Akkor már Tom vele volt, és az alapigéket megtanulta, azonban a három legfontosabb varázslatról nem igazán akart hallani. Sokat betegeskedett, sokszor belázasodott. 
Michelle kinyitotta a könyvet. Szürkés szemeiben egybeolvadtak az aranysárga színek,melyet a könyv ontott magából. Azonban ez a könyv kisebb volt.
-Sajnálom,hogy eddig halogattam, hiba volt...
~De hát beteg is voltál, nem a te hibád..- lépett a lány elé Tom. 
-Nem érdekes. - nézett félre,majd felpillantott Tomra - Kezdhetjük!
A fiú mindig is úgy vélte, talán sosem szabadulhat. Hiszen Michelle elég gyengének bizonyult, hiába volt ő a tizedik "tanítványa", de nem akart magára gondolni, már csak a lányra,hogy túléli e ezt az egészet. 
~Rendben. Lapozz a könyv végére. Ott találsz egy vérvörös talizmánhoz hasonló követ. A kőben kígyóméreg van. Ezt le kell nyelned, és a kígyóméreg feloldódik a testedben. Ha elég erős mágia tulajdonosa vagy, akkor a tested tudd uralkodni a mérgen, ami elhatalmasodna rajta ha viszont nem...,- sóhajtott fel ekkor, és mélyen a lány tekintetébe nézett-... vagy meghalsz, vagy szenvedés vár életed során, bármely területén, de már akkor elkezdődik,amikor a méreg a testedet marcangolja, és rémképeket, látomásokat, hallucinációkat mutat a szemed előtt,amibe beleőrülhetsz, vagy egyszerűen meghalsz...- nyelt egyet.
A lány lehunyta szemeit, elmosolyodott. Ellapozott az utolsó laphoz, amibe bele volt ültetve a kő. Nem sokat tétovázott, szájába kapta, és lenyelte. Tomnak még ideje sem volt arra,hogy megszólaljon, amitől döbbenten lerogyott elé. 
Onnantól felfordult a világ számára is. Már csak arra eszmélt fel, a földön fekve,hogy az egykor álló ház, a tűz martalékává lesz. Forró gerendák szakadtak le mellé, és izzott a levegő. Kábultan feltápászkodott,miközben kezét a szája elé rakta,hogy a füstbe nehogy megfulladjon. 
~Michelle! Michelle! - kiáltott érte, kétségbe esve, közben a legrosszabbra számított, főleg,hogyha a ház ilyen állapotban volt- Michelle, merre vagy!?
Kijutott a a lányszobájából, többször is ismételve a lány nevét, azonban válasz nem érkezett. Az egykor a ház folyója tövében, látta meg Michelle nagyanyját, gyerekkel az ölében, azonban halottan, és vérbe fagyva. Később a nagyapját is ugyanígy találta. Végül kiért a házból. A háztól olyan harminc méterre a távolban, egy lányt alakot látott, piszkos fehér, szakadt ruhában. Lassú döcögős léptekkel sétált mezítláb. Fejét oldalra hajtotta. Tom azonnal a közelébe futott, de amikor a lány megállt vele szemben, valahogy nem mert több lépést tenni. Érezte a mélyről jövő gyűlöletet, a negatív energiát, és a magányt. 
-Hazug!"

~Nem akartam azt,hogy most tudd meg, de.. féltelek...- aggódon nézett a lányra, aki a követ fogta markában, és mintha mindent abban a kőben látott volna, a hallottak alapján.
-Értem. De...én erősebb vagyok,mint Michelle...-szorította össze a követ. Majd kinyitotta a száját, ajkaihoz emelte, és végül lenyelte. Első pillanatra nem történt semmi, látszólag. Aztán érezte,ahogy testében felizzik a vér, és szíve hevesebben ver. Ajkai remegni kezdtek. Próbált felállni a székből,de előre esett. Tom odarohant hozzá.
~ Nem igaz,hogy nem tehetek semmit! -marcangolta magát- Hogy más szenved,azért,hogy én szabad legyek...-segítette fel a lányt, aki alig bírt megállni a lábain.
-Ne hibáztasd magad, én belementem a mágiába, én választottam ezt a kört. Én vagyok akkor a tizedik, igaz? Akkor minden tudásommal, s erőmmel azon leszek,hogy érted ezt megtegyem. -biccentett Lillie, miközben a fájdalom végigfutott a testén, és a lábaiba lázhoz hasonló bénulást hozott,amitől újra összerogyott.
Tom úgy döntött ölbe veszi, az ágy szegletébe ült, és ölébe ültette a lányt.
~Mást nem tehetek, csak,hogy melletted maradok...-szorította össze fogait.
-Az pont elég..- válaszolta gyengén Lillie, miközben apró kezével megfogta a fiúét.

Másnap reggel hamar kipattantak szemei az ágyban, még hét óra is alig múlt el. Nem érezte a testét nehéznek, sem gyengének. Pislogott párat, majd felült. Reménykedve nézett körbe a szobáján, azonban üres volt.
~Az,hogy lehet...?- gondolta.- ..hiszen,ha túléltem, akkor Tomnak szabadnak kéne lennie...-kétkedett, és kibújt a takaró alól. Az asztalra pillantva a könyvet sem látta. Gondolta a könyv megszűnésével, még is csak Tom valahol a házban lehet. Mezítláb lesietett a lépcsőn. Mintha a házat örök némaság ölelte volna körül. Pedig ilyenkor már az apja a nappali székében olvasta az újságot, ma azonban nem. Valami nagyon nem stimmel. Kétségbeesett,amitől remegni kezdtek a végtagjai. Tétovázás nélkül elindult a szüleik felé vezető lépcsőn. A szobájukba nyitott lassan. Homályos volt kissé, alig láthatóan, de az ágyukban aludtak. Közelebb lépett lassan. Halk koppanásra lett figyelmes, amikor belelépett valami nedvesbe. Majdnem összeesett a rémülettől, ugyanis vér volt. Visszanézett a szüleire, és látta,hogy a torkuknál elvágta valaki a nyakukat. Nem hitt a szemeinek, főleg amikor valami rémkép játszódott le a szemei előtt.
"Ugyanilyen néma reggel volt. Kis, faház volt, hangulatos belsővel. A kis Lillie a szülei szobájához rohant. Halkan belopózott. Az ágy magasabb volt tőle, és anyja lelógó karjához ért, de valami sötét folyadék csepegett le róla. A szoba homálya még jobban nem fedte fel mi lehet az, szinte fel sem fogta, csak amikor a tenyerébe nézett.
-Vér?...- döbbent el, és lerogyott a földre, majd hangos sírásba kezdett."
Lillie most is lerogyott térdre. Tátogott valamit, de mintha megnémult volna, hang nem jött ki rajta. Szemei elüresedtek, mintha a mélykék befeketedett volna.
- M...Mi...Mi..Mi..ért?- szinte alig hallhatóan mondta. Végül hirtelen fejéhez kapott, és elsikoltotta magát, miközben a földre dőlt az oldalára. Belezavarodott. Nem tudta eldönteni mi a valóság, s mi a rémálom. Nem tudta,hogy most van a jelenben,amikor a szülei meghaltak, vagy tényleg Anne, és Claus holtteste fekszik az ágyban. És egyáltalán Tom létezik e, vagy csak az egész egy nagyon hosszú rémálom része? Úgy érezte,mintha a testét valami belül felfalná, és a sikoltozással próbálna ellent állni neki. Azonban ez csak olaj volt a tűzre,amitől teljesen belebolondult. Végül abbamaradt. Kitágult szemmel, remegve felállt a szobából, és úgy érezte valamit tennie kell, bármi is az.
Döcögős léptekkel hagyta el a lépcsőt, és kifelé indult. A végtelen lépcsőn, mely a házhoz vezetett, s vissza. Egy dolgon járt az esze, ha még is van valamiféle mágikus ereje, felhasználja..., nem érdekli Tom, sem az,hogy mennyi szenvedés éri még, de most kihasználja az összes erejét,amire csak tudja. Azt az erőt le akarja vezetni, mindenképpen,ami a lelkét szaggatja. Elárulva, és kihasználva érezte magát. Főképpen elhagyatottnak. Tom inkább elmenekült, hogy nehogy áldozata legyen, s lássa,mi lesz megint,ha a "tanítványa" ereje nem bírja a kő erejét?
-Hazug...-suttogta méreggel a hangjában. Közben lassan tette a léptei a hosszú lépcsősoron. Egy célpontja volt: az árvaház. Hogy miért? A szenvedése forrása volt, minden itt kezdődött, minden miattuk volt. Egy kést hozott létre a markában, melyet megszorított a fekete nyelénél. Fehér, combig érő, pamut hálóingjét meglengette a reggeli szellő, ahogy fekete haját is.
Nem számított neki milyen távol van az árvaház, akkor is elmegy oda, hiszen tudta,hogy még ott vannak mind azok akik bántották őt. Nemsokára az árvaház felé vezető útra tért,ahol látni lehetett az öt emeletes épületet,sok ablakkal, mályva színű cseréppel, és kis tornáccal a földszint előtt, kint. Jól ismerte,hogy az árvaházban nyolckor ébresztenek minden gyereket, így még ha valaki ébren is van, nem bánja,hogy a szenvedő sikoltására felébred a többi,ahhoz túlzottan tombol benne az erő, és a mágia, az őrület, mely felszabadította benne a gyilkolási vágyat.

Belépett az árvaház főkapuján. Érezte talpa alatt a hideg követ,ami hirtelen végigszaladt a bőrén, s libabőrös lett tőle. Csend volt és nyugalom,mint mindig,mielőtt felébresztették őket. Ilyenkor még csak az igazgató van az irodájában, a gondozó, csak nyolckor jön. Érdekes,nem? Árvaház,amiben csak keléskor érkezik gondozó,és csak lefekvésig van ott. Mi van,ha éjjel valamelyik rosszul lesz, vagy hasonló? Nos,ezért volt könnyű bántaniuk Lillie-ét, mert hét előtt már a gondozó elment, és akkor még ébren voltak a gyerek,még ha a szobájukban is, akkor is át tudtak menni a másik szobájába. Mikor azonban Lillie-ét elkülönítették, csak napközben érte lelki csapás, estére némelyest fel tudta dolgozni,hiszen azt a szobát elzárva tartották a többiektől, legalább is az igazgató így tudta megvédeni részben a lányt.

Az első szobájához vette a célt,ahol Amy és Zack-kel lakott. Azt sosem felejti el,amit tettek vele, és éreztetni akarták vele,hogy ő neki nincs helye itt. Maga előtt volt a kép,ahogy a kisszobában két emeletes ágy volt, a jobb, és a baloldali falnak téve. És egy hosszúkás, széles, két ajtós ablaka szembe. Ő mindig a baloldali ágynak a tetején aludt. Amy és Zack pedig a másikban. Vele szemben,mindig Zack volt. Mindig rémes történetek mesélt neki, szellemekről, szörnyekről, amitől a kis Lillie nem tudott elaludni, és Zack jót nevetett a markában.

Amy és Zack, ikertestvérek voltak. Olyanok voltak,mint a két kisördög, még is Miss Elliebell, szinte úgy bánt velük,mintha ők nem lennének hibásak sosem semmiben, hiszen gyerekek. Külsőre csak arcvonásaikban hasonlítottak, meg a hajuk színében. Mindkettőnek barna volt a haja, Amy vállig hordta, Zack pedig hátrafésülve, röviden. Szemeik különböztek egyedül, a lánynak aranybarnás színű volt, a fiúnak olyan zöld, mint a méreg. Elvált szülőktől kerültek ide. Az apjukkal éltek, az anyjukat talán nem is ismerték, az apjuk pedig hiába élt gazdagságban, és jólétben, két gyermekével, sajnos a rák elvitte a halálba tőlük.

Benyitott, a 27-es szobába. Hallotta,ahogy szuszognak álmukban. De az ajtócsukódásra Zack szemét dörgölve felült kicsit.

- Ki az? Te nem Elliebell néni vagy? – pislogott félálmában, amikor húga is kezdett ébredezni.

- Tényleg nem Miss Elliebell vagyok, s még nem is a Jó Tündér..- halovány gúnyban úszó mosolyt húzott ajkaira.

- Te Zack..- ült fel Amy, - ez nem Lillie, a kis síróbaba? Eljött,hogy..- kezdte volna kifigurázni a Lillie-t, de mire többet is mondott volna, a kés a torkán végig szaladt,amibőla falra fröccsent a vére, és még Lillie arcára is került, oldalra döntve fejét, elmosolyodott rajta,ahogy látta,hogy Amy kifordulva, kitágult szemmel hanyatt eset az ágyon. Zack szinte lefagyott, teljesen elfehéredett, és méregzöld szemeiben csak úgy játszott a rettegés, s a félelem. A falnak nyomta magát háttal, közben kezeit maga elé nyújtotta remegve.

- Lillie..- csuklott meg a hangja, és nyelt egyet, de torkában érezte,hogy száraz minden - ..légy észnél, megígérem,hogy többet nem bántalak! Barátok leszünk, megkapsz mindent tőlem, megvédelek, csak...hagyd meg legalább az én életemet...- remegett,mint a nyárfa levél.

Lillie csak érzéketlenül nézett fel rá, fejét még mindig oldalra döntve.

-Hm? ..Mondtál valamit? –aztán egy röpke gúnyos kacagás hagyta el torkát – Hahahh!- aztán szinte leszögelő tekintettel rápillantott - A húgodat meg sem bosszulnád, csak a te nyomorult életedért könyörögsz? Akkor pusztulj! – pörgette el a kést a fiú felé, akinek az előre tartott kezeit sebészi pontossággal levágta, majd a torkába állt, egészen a falig. Majd visszapördült a kés a lány kezébe, amitől Zack teste oldalra dőlve vágódott az ágyon. Lillie lassú léptekkel eltávozott a szobából,halkan rácsukva az ajtót.

Elindult a többi szobákba,amiről tudta,hogy vannak gyerekek. Zackék mellett lévő szobában könnyű dolga volt, álmukban hozta rájuk a halált. A többi gyereket ébren érte,azon a szinten. Sikoltásuk csak még jobban erőt adott nekik, volt amelyik próbált menekülni, de a pördülő kés, nem engedte a folyosóig eljutást.

Úgy tervezte,hogy senki ne vegye észre,hogy történt bármi is,csak,ha szobákba benyitnak.

Gondolta lemossa magukról a vérüket, nem akarta magát mocskosnak látni,  pont ezeknek a vérével..A mosdóba ment. A hosszan elnyúló tükör a csapok felett semmit nem változott. Hálóingjét szinte alig érte a vér, így csak a végtagjait, és az arcát ért vért kellett lemosnia. Már csak két hely maradt a múltjából,amit megszeretett volna látogatni, az árvaházban.

A mosdóból a negyvennégyes szobához tette meg lépteit. Az ajtaja előtt állt, rajta a többitől különböző formájú számmal: 44. Benyitott. Üres volt,de talán a legnagyobb szoba. Csak egy ágy pihent a sarokban, az ablak mellett. Az ajtó melletti sarokban pedig egy kopott,de erős szekrény látszott a homályban. Ez volt az árvaházban töltött múltjának szobája,amit kedvelt is. Becsukta az ajtót. Fadeszkás padlózata most is úgy nyikorgott,mint akkor..Úgy érezte évek teltek el azóta,hogy eljött innen, igaz sokat töltötte itt az utóbbi éveit,amikor elkülönítették. Az ágyhoz lépkedett, és leült. Végigsimított a fehér lepedőn. Felgyűltek hirtelen az emlékek.., de nem akart sokáig itt maradni.

Végül az igazgató irodája maradt. Sokszor volt ott, mivel lelket öntött bele az igazgató, ha sírva belebotlott a folyosón, és elhívta magához. Idős volt már akkor is, de amikor odakerült, és amikor eljött nem vett rajta túlzott változást, hiába telt el annyi idő.

A kilincsre emelte kezét, nem is tudta mit kezdjen azzal,ha ott találja az igazgatót, mit mond majd neki? Majd lehajtotta a kilincset, s benyílt az ajtó..,azonban a széke üres volt. Beljebb lépett, de az iroda hátsó részében lévő olvasó teremben sem találta. Azon töprengett,hogy lehet meghallotta a sikoltásokat, és valahol az árvaházban van, de akkor más megoldása nincs, meg kell ölnie őt is.

Kissé sietősre vette léptei, és körüljárta az épületet. Nem talált senkit, sem élőt, sem mozgót...

Nem talált rá nyomós okot,hogy tovább keresse,ezért elment onnan, és újra kezébe varázsolta egy kést.
Egy személyt keresett egyedül,amikor visszafelé indult a Diedrich birokra. Megállt egy füves mező közepén,mely alig volt távol a birtoktól. Ekkor már eléggé felkerekedett a szél, és a ruháját,haját erősen meglobogtatta. Felnézett,az égre. A kést elengedte a kezéből,és a fűbe hullt, amitől szinte elveszett.
-Tom!! - visszhangzott a levegőben,ahogy elkiáltotta magát. De mindhiába se válasz, még egy alak sem tűnt fel. Amikor a szél, egy papírlapot vitt feléje. Csodálkozott, ismerős volt az a lap számára,hiszen a könyv egyik lapja volt az. Kezébe kapta, egy neki szánt üzenet volt rajta:
"Lillie...
Nem is tudom,hogy mondjam el neked ezt. Talán addigra már öngyilkos lettél, vagy valami egészen szörnyű dolgot műveltél. Valószínűsítem,hogy a maradék méreganyag is az oka lehet,ami a benned lévő haragot, és minden negatív érzést felhasznál,hogy szinte megőrjítsen. Tudom,azt hiszed gyáva voltam, s elfutottam, nem csodálkozom, hiszen úgy tűntem el,mintha ott sem lettem volna. Amikor tegnap éjjel az ölemben ültél, gyengén, már előre tudtam,hogy nem fogod megérni a másnapot. Úgy döntöttem,hogy kiveszem a testedből a követ, igaz az összeset úgy sem sikerül, hiszen feloldódott a véredben. Éjféltájt elájultál. Tested nagyobb lázban volt,mint eleinte, cselekednem kellett. A földre fektettelek, és megszabadítottalak minden ruhaneműdtől, hogy semmi tárgyi külső hatás ne akadályozzon a kő kivételében. Majd egy "visszafordító igével" elkezdtem összegyűjteni kővé a méreganyagot. Végül sikerült is, és a tested kilökte magából, a szádon keresztül. Felöltöztettelek egy hálóingbe, majd az ágyba helyeztem a tested. Azt tudtam,hogy már nem halhatsz meg, és úgy gondoltam szenvedés sem érhet téged,hiszen talán csak egy cseppnyi mennyiségű méreganyag maradt benned,ami nem lehet ártalmas. Úgy döntöttem, elpusztítom magam, s mindehhez a kő is kellett. Lenyeltem én is,csakhogy csökkent mágusenergiámmal két dolog történhet, a jó, hogy sikerül önmagam maradnom,hogy a Pusztító igét magamra olvassam, a rossz,hogy elborítja az elmém, felhasználja a legapróbb negatív energiát, és olyan szinten többszörösíti,hogy abban a pillanatban,mint valami éhes vérfarkas lakomára vágyik, ezért három lelket fel kell falnom, mielőbb, hogy túléljem. Még a te látványodra ellent tudtam állni,akkor a könyvet magammal vittem, azonban a házban tovább kutakodva, a szüleidre támadtam, és elbirtokoltam a lelküket. Nem jutottam messzire. Bár a testem vissza akart hozzád menni,hogy,mint harmadik lélekként biztosítsam magam,az elmém valamivel erősebb volt, és erre a tisztásra érve dőltem a földnek. Vettem annyi erőt magamon,hogy ezt megírjam Neked. Kitéptem a lapot, és szélnek eresztettem,hogy eljuttassa majd hozzád, aztán lehunytam a szemem. Porrá lett a könyv, porrá lett a testem is. Sajnálom ezt az egészet. Az igazgatónak nem kellett volna odaadnia a könyvet. De ha keresnéd is, ő már szerintem rég eltűnt, nem vonhatnád kérdőre...
Búcsúzom, ...nem is bánom,hogy megvetsz mindezekért, végül is megérdemlem..."
Aztán porrá hullt ez a lap is. Lillie szemében visszatért a kék szín, és a döbbenettől képtelen volt felfogni ezt az egészet. Az élete, értelmét veszítette. Elfehéredett, és visszafelé döcögött a birtokra.

                                                          *

-Minden fény kihuny...-suttogta még mindig ott ülve, a szoba sarkában. -Én sosem voltam fény, csak egy fényből eldeformálódott lélek, melyet a sorsa mézesmadzagon vezetett el a reménytelenségből a szerelembe, a szerelemből az őrületbe. -újra elővarázsolt egy kis fénygömböt, de most csak egyet hagyott forogni a keze előtt. Elvigyorodott,közben az egyik szeméből egy könnycsepp gördült le arcán. - Hmph. Az őrültek is tudnak sírni?...-majd marokba vette a kis fénygömböt, és markában eltüntette. Aztán bal kezét tenyérrel fel felé tartotta. Csuklójánál mutató ujjával végigsimított, akkor kicsit felsziszentett. Mikor elvette az ujját, egy piros csík jelent meg, mely egyre jobban lökte ki magából a vért. Szédülni kezdett, kába lett, amitől a földre zuhant hassal. Lábait kinyújtotta kicsit, közben az arca mellett lévő kezét bámulta, melyből távozott a vér, és a szőnyeget beszínezte vele. Bágyadt szemmel nézte, ami lassan becsukódott...

[nos...,azt hiszem vége...., tudom happy endet vár mindenki tőlem, de ennek így kellett lennie :D és bár néhány részlet nem egészen azonos, az előtte lévőknek, ilyenkor főleg nem o.o már elgémberedtek az ujjaim, és a szemeim is fáj :DD.. ha jól nézem, kicsivel több is lett,mint az előző két rész...,hmm... ha tehetném felraknám Merengőre, de ahhoz jobban ki kéne dolgozni, s szerintem a karakterek száma sem lett volna elég.... o.O ..na mindegy :) ]...

Lillie 2

[huhh...nm tudom sikerül e folytatni.. ^^""]

-Tom..
~Mondd csak..
-Az igazgató, tudott rólad?
~Hmm...-gondolkozott el, és ő is a könyv fényét bámulta-...valószínűleg igen. Ő zárhatott a könyvbe..
-Bezárt a könyvbe??-csodálkozva ráemelte tekintetét Tomra.
~Hát ez hosszú történet.., majd megérted...-nyúlt tarkójához zavartan.
-Itt az egész éjszaka..., mesélhetsz.
~De aludnod is kéne, nem gondolod?
-Igaz, - sóhajtott egyet- Anne...azaz, anyu nem örülne neki,ha  másnap fáradtan ébrednék...
~Nehéz megszoknod őket, igaz?
-Nem egészen, csak lehet,hogy ők is...-harapott ajkába- kétszínűek...,lehet, ők sem tudják,hogy szegényes mivoltja van a családomnak, és akkor kidobnak, és akkor tényleg utcára kerülök...
~Azt nem hiszem...
-Hogyan?
~Amikor az igazgató beszélt velük az irodájában, mindent elmondott rólad, és megértették a helyzeted...,hallottam.-nézett a lányra.
-De...-akadt el a szava és a fiú tekintetébe fúrta szemeit.
~ Mi az?
-Csak...szánalomból hoztak el onnan...- hajtotta le arcát.
~De még is csak jobb itt, nem?
-Én nem is tudom...,még egy ideig...-motyogta az orra alatt, majd szipogott egyet. Ekkor Tom felemelte az arcát az állánál fogva, és könnyes szemeibe nézett.
~Ne aggódj! Itt vagyok melletted, és közben a mágiát is tanulhatod...,és nekem elhiheted, nem kerülsz az utcára.., nem engedem meg..,még egyszer nem...-halkította le a hangját az utóbbi szavain.
-Még egyszer?- buggyantak ki a könnyei, majd eltolta a fiú kezét és könnyeit törölgette.
~Talán az igazgató,azért zárt be,mert nagy baklövést követtem el,az előző "tanítványom" idejében...-pillantott félre.
-Ezek szerint..,az igazgató is mágus?
~Nem igazán tudom, de hatalmas erővel bír...
-Tom...
~Igen?- zökkent ki a rideg hangulatból.
-Hány éves vagy?
~Öhm...tizennyolc vagyok. De én sem kezdtem másképpen,mint te. Ugyanúgy halandó embergyermek voltam, aztán egy nap bekopogtattak, de csak egy poros, kis könyvet találtam a házunk bejárata előtt, utána minden egycsapásra megváltozott. - mosolyodott el furán,visszaemlékezve - ...de sajnos ennyi maradt meg emlékeimben, mivel akit én kaptam "mester"-nek az kesztyűs kézzel bánt velem, s még az emlékeim nagy részét törölte. Ezért,ha mágus leszel, s követed a szabályokat, nem veszik el az emlékeid..., és emellett tizennyolc éves korodig felnősz, utána akármennyi év is eltelhet, sem külsőd, sem korod nem változik.
Lillie nagy figyelmet tekintett a hallottakra, kicsit tartott is az egésztől, hogy belekeveredett, nem is értette,hogy ez miért pont vele történt meg. Pislogva nézte Tomot.
-Akkor te már lehet,hogy száz éves is vagy??
-Hogy??- kételkedőn nézett a lányra,hogy gondolhat ilyet róla.- Neem, azért annyi még nem lennék, de fogalmam sincs, elvesztettem az időérzékem magamról, csak a jelen pillanatnak élek,s a "tanítványomnak",azaz Neked. Másrészről vegyük úgy,hogy nálam megállt az idő, s tizennyolc vagyok, értve?-kacsintott egyet mosolyogva.
-Öhm...-pislogott még mindig, majd eszébe jutott más is, közben felállt-...tudod, ha az emlékeim törölnék, nem vesztenék sokat...,az csak mind valami rossz vicc képei, melyek csak fájdalommal, s hegekkel tarkítják a lelkem..- és a könyvet felvette,majd becsukta.
A szobát hirtelen betöltötte a sötétség, a nagy ablak sötétkék, bársony függönyét átvilágította halványan a holdfény. Lillie-ben megszorult a levegő. Meghökkent, mintha valami időutazáson lett volna, s most visszatért, de kifulladt. Hátrapillantott lassan. Az ágy szegletében senki sem ült.
~Álmodtam talán..., szóval még is csak egy álom volt? De akkor,hogy kerültem az ágyból ide? - tétova gondolatai sok kérdést vetettek fel, de úgy döntött lefekszik most már tényleg, mert már ilyenkor rég aludt. Éppen a kis asztalára helyezte a könyvet,amikor nagy kongás zengte be a földszintet. Csak a nappaliban álló ingaóra volt az, éjfélt ütötte. Egy pillanatra nagyon megijedt, aztán nyugovóra tért.
Onnantól kezdve egy egész héten át nem mert a könyvhöz nyúlni, és bár elkönyvelte magában,hogy álom volt az egész,s néha már alig emlékezett rá, akkor sem merte felnyitni a könyvet. Inkább kiment játszani az udvarba Ami nevű kutyusával,amit nemrég kapott az apjától ajándékba.
Egy reggeli alkalmával hirtelen eszébe jutott az az este,amit álomnak vélt,hogy a fiú hallotta,ahogy az igazgató mesélt nekik róla. Teás bögréjének fülét piszkálta az ujjával tétlenül, elmerengve. Az asztal pompásan volt megterítve, mintha nem is reggeliznének,hanem valami nagy lakoma közepén lennének, pedig csak egyszerű készítésű reggelit tálaltak fel nekik, azonban még abból is a legjobbat,ahogy az apja elvárja, és megteheti. Anne most ült le lánya mellé, fehér fodros ruhájában, melyet kis halvány rózsaszín szalagok díszítettek az ujján,s a ruha szegélyén. Aranybarna haját, oldalt lófarokban viselte,egy ugyanolyan halvány rózsaszín szalaggal. Fehér bőre akár a porcelánbabáé, ég kék szeme színe pedig csak fokozott azon,hogy egy porcelánbabára hasonlított. Claus az asztal végében ült, Anne és Lillie közelében, mivel nem volt hosszú asztal. Sötétbarna, rövid, hátrafésült haja fiatalabbnak mutatta arcát, pedig csak huszonéves házasok voltak Anne-el. Szemei színe, akár Lillie-é, mélykék, akár a tenger, és még is abban a sötét kék szemekben ott volt az amit talán a lány keresett, a gondoskodást, és az őszinteséget. Angol stílusú sötétszürke öltönyt viselt, díszes fehér inggel alatta. Szerette a britek stílusát, hiszen ő is onnan való, csak amikor megismerkedett Anne-el, ideköltöztek,hogy új életet kezdjenek,együtt. Milyen meghittnek és barátságosnak tűnik. Végül is az, amikor aztán...
-Apu! -tette le a bögréjét Lillie egy korty után.
-Hallgatlak, Lillie.
-Ti ugye tudjátok,hogy én milyen családból származom? Hogy én..szegény sorsú családból volnék,de mivel a szüleim elhaláloztak, és a rokonokról nem tudok, sem arról, milyen körülmények között haltak meg a szüleim, így az árvaházba kerültem,ahol azért voltak velem olyan véleménnyel,mert szegény család sarja vagyok...-nézett maga elé, míg ezt mind elmondta.
Anne és Claus kicsit meglepődtek lányuk őszinteségén, már ha nevezhetjük így. Egy pillanatra egymásra néztek,aztán elmosolyodtak. Anne Lillie vállára emelte kezét.
-Nyugodj meg, mi nagyon jól ismertük a szüleid. Mi lettünk volna a kereszt szüleid, de mire ebben megegyezhettünk volna, ők eltűntek. Tudtuk,hogy te túlélted, s nagyon reménykedtünk,hogy valahol, megtalálunk.
-Akkor nem dobtok ki az utcára?- nézett fel anyjára üveges szemmel.
-Hmm...,Lillie-re hasonlítsz. Anyád is ilyen volt,amióta csak ismertem őket. Talán még külsőre is pont így nézett ki, csak neki világoskék szemei voltak. - szólalt meg az apja- És ne gondolj ilyen badarságokat, ha minden áron kerestünk,miért akarnák eldobni téged?
-Ühüm..- részben megnyugodott, majd felállt. - Megyek, átöltözöm.
-Vedd fel azt a szép fehér ruhát,amit tegnap vettünk neked!- kiáltott utána Claus,amikor Lillie szinte villámgyorsan a lépcső tetejére ért.
Berontott a szobájába, és hassal az ágyra terült, kicsit összekuporodott, és sírásba kezdett. A nyitott ajtó huzatot kavart a szobában,amitől a könyv, az asztalon fellapozódott. Fénye most tompább volt, mivel a nagy ablak fénye erősebb volt. Az ajtó meglepően halkan becsukódott, aztán egy kéz simogatta Lillie fejét.
~Ne sírj..,meghatódtál igaz? Én mondtam,hogy tudnak rólad,s nem csak amit az igazgató elmondott nekik, bár a szüleidről még ők sem tudnak semmit...-szólalt meg egy hang nyugtatva. Lillie felismerte a hangot, kicsit feltartotta a fejét, és megpillantotta a homályos könnyfátyol mögül az ágy szélén üllő alakot, mely ránéz aggódva. Arca elpirult, kezeivel küszködött,hogy letörölje a könnyeit, majd felült térdre, és a lábaira ült, kezeit pedig ölébe tette. Fekete,hosszú hajtincsei a szemeibe hulltak.
-Tűnj el! Te csak egy képzelet vagy, egy álom része...-sütötte le szemeit eközben.
~Megértem a kétségeid. -sóhajtott Tom - De hinned kell nekem..,kiválasztott vagy, afféle önzetlen mágus, aki szeretett hozz maga körül,s az emberekben, ha megtanulja a három legfontosabb varázslatot, de mielőbb az alapfigurákat is el kell sajátítanod..- majd elhallgatott pár pillanatra, várta Lillie reakcióját,azonban ő nem mozdult, s meg sem szólalt, csak érezte a köztük felhalmozódott feszültséget,melyet a lány árasztott magából, hiszen tudta,hogy hirtelen érintették az eddig történtek,mind a múltbéli évek maradványai, s mind az,hogy nevelőszülőkhöz került, akik valójában nagyon is közel álltak a valódi szüleihez.
-Tom...-szólalt meg percek múlva, és az ölében az ujjait ki-be hajtogatta zavarában.
~Igen, Lillie?
-Csókolj meg!- pillantott fel vörös arccal, miközben ajkába harapott, és Tom szemeibe nézett. A fiú teljesen ledöbbent, nem értette,hogy jutott ide a helyzet,ha az előbb még álomnak vélte a létezését. Volt egy sejtése miszerint talán bebizonyosodást akar Lillie, azonban...nem tudta mitévő legyen. Akárhogy nézzük, még ha a lány is kérte tőle, akkor is sokkalta idősebb, ő nem pedofil,hogy nála sokkal fiatalabb lányokkal csókolódzon, de már belezavarodott a gondolataiba.
~Ehh..ehhm...miért jutottál erre a hirtelen ötletre?
-Hogy...- nézett félre,de még mindig nagyon piros volt- ..megtudjam, igazi vagy.., ha érzem,azt az érintést, amit egy valódi személy adhat egy másiknak,akkor ...meg kell csókolnod...-motyogta az utolsó szavait, látszott rajta,hogy nem gondolkozott,mielőtt ezt hangoztatta. Testében,mint valami gyors pumpa, hevesen vert szíve. Érezte,ahogy testén végigfut a forróság, főleg az arcán,amihez lassan mindkét kezével hozzáért.
~Ühüm..-a fiú sejtése beigazolódott, és ahogy elnézte, igaza is volt a lánynak. Talán az a legőszintébb érintés, és a legritkább,melyet valódi személytől kaphat az ember, fiú és lány közt. Kicsit elmosolyodott, arra gondolva,hogy jól választott, s nem azért,mert milyen szép a lány, az volt, az igaz, de mind emellett jól értett az érzelmekhez a korához képest, tudta,hogy jó mágus válik belőle, és ha csak egy csókon múlik,hogy ez megtörténjen, akkor rendben van, megteszi.
-De ha...-kezdett volna bele Lillie,hogy visszaszívja ezt a félreérthető és zavart helyzetet, Tom már magához húzta. Akkor beigazolódott,hogy az az érintés nem képzelet, és még csak nem is álom. Mélyen úgy érezte,mintha pillangók repültek volna, és nem érezte már magát olyan zavarban,mint az előbb. Talán abban a pillanatban többet is érzet Tom iránt, nem csak egy ismeretlent,aki valamiféle csoda folytán máris felbolygatta a szabadságát. Nem bánta most már az egészet. Még azt sem bánná,ha nem lesz mágikus ereje, csak Tom maradjon vele, aztán valahogy felrémlett az az este, amikor arról beszéltek,hogy hibát követett el a fiú, talán végzetes hibát...,ekkor újra könnyezni kezdett,és eltolta magától a fiút.
-Sajnálom...
~Még is mit?- értetlenkedett Tom.
-Hogy nem hittem benned. - pillantott rá, s biccentett egyet.
~Nem hiszem,hogy ezt sajnálod...
-Valóban...-hajtotta le fejét. - Eszembe jutott a találkozásunk estéje, és mondtad,hogy az előző "tanítványod" esetében hibát követtél el.., -majd kicsit elpirult- tudod..az előző pillanatban úgy éreztem szárnyalok, hogy pillangók röpködnek belül, s veled akarok maradni, még akkor is, ha nem leszek mágus.., csak felrémlett az a kép,ahogy beszéltél arról a hibáról...- majd újból felnézett...- Mi volt az? -csorogtak le könnyei.

[óhh, ez is elég sok, de írom tovább, még ma :D addig olvassa mindenki ezt :D mindenképpen be kel fejeznem, nem szánom fejezetes regénynek O.O abból semmi jó nem sül ki... /. ___ .\ ... ]

Lillie

Gyermek volt. Mélykék szemeiben még is fellángolt a sötét gyűlölet. Ott ült, felhúzott lábbal a szoba sarkában. Mindig a védtelent mutatta, ismerte az embereket. Az érzelmeiken ugrándozott, mint valami tárgyakon,amit ő nem érzékelt. A hatalmas szoba még kisebbnek mutatta őt. Nagy, üvegkeretes ablakán homályos hajnal fényei töltötték fel fénnyel a szoba szürke színét. A kislány körbefonta karjával lábait, és térdére hajtotta fejét, tekintete az ablak felé irányult. Hosszú, holló fekete haja lágyan leomlott fehér, díszes egész ruhájáról, ami a földig leért. Arcán halványan megrezdültek ajkai egy mosolyra, majd  hirtelen kinyújtotta lábait, és a kezeire támaszkodott. Lábát ide-oda ringatta, és mosolya egyre jobban megült arcán. Aztán nevetésbe kezdett. Érezni lehetett belőle felszabaduló gúnyt,és gőgöt. Kacagása bevisszhangozta a nagy szobát. Végül lenyugodott. Egyik kezét maga elé emelte, mutató ujját körkörösen megmozgatta,amikor egy kis, fényes, aranyszínű fény pislákolt előtte, majd egyre több ugyanolyan. Körbe-körbe cikáztak keze felett. Szemei csodálták ezeket a fényeket, és még is elvesztek abban a mély kékségben. Szerette a fényt, a ragyogását, és azt,ahogyan kihuny. A kis fénycsóvákat eggyé formálta,amit marokba vett, majd erősen markába szorította, amitől eltűnt.
                                                 *
Lillie Diedrich. Kilencéves. Vércsoportja: A. Szülei korán elhaláloztak, árvaházban élte napjait, azonban egy hónapja befogadta egy német, nemesi család, Diedrich-ék. A "Lillie" nevet anyjától örökölte, csak a családneve változott. Hatalmas birtokra került, Berlin csendesebb vidékén. Amíg az árvaházban élt, megtanult küzdeni, komoly, s határozott lány lett belőle. Sejtette,hogy ezért is fogadta be Anne Diedrich és férje, Claus Diedrich. Hogy miért kellett küzdenie? Nos nem éppen egy gazdag család sarjából való Lillie. Árva volt a többi is mellette ez tény, azonban feljebb hordták az orrukat, kikezdtek a lánnyal,amiben csak tudták tépték, és lelkileg összezavarták a lányt. Még a gondozó dadus is. Ugyan is ő sem értette,hogy engedte meg az igazgató úr magának,hogy egy zsebpiszok gyermeket befogadjanak egy eléggé gazdag múltú árvaházba. Ez igaz, hiába volt árvaház, de a szegényebb sorsú árvákat nem fogadhatta be a Jedermanns Unterschlupf (Mindenki Menedéke) Árvaház fedele alá, azokat utcára dobták,ha csecsemő volt, ha ruhátlan, vagy esetleg beteg. Árva volt, és szegényes, utcán a helye. 
Lillie-nek nem volt könnyű, hiába volt vele elnéző,akkoriban az igazgató úr,amikor még három éves már elmúlt, sajnos a jószívűség, inkább a farkasok közé dobást jelentette. Igaz, még akkor nem kezdtek ki vele, csak a gondozónő, Miss Elliebell. Brit nemzetiségű volt, az árvaház nyitásával került ide. Kedves nőnek tűnt, mivel még nem tudta,hogy Lillie csak egy szegény család sarja. Aztán minden megváltozott,amikor kicsit utána nézett, Lillie aktájának. Onnantól kezdve mindenben keveset adott a lánynak, mint a többinek. Lillie tűrte, végül is, csak arra jutott,hogy ő nem akar felnőni,ha ilyen lesz ő is, csak hogy ő sosem fogta fel,hogy miért bánik vele így Miss Elliebell. Nem kellett hozzá sok idő, hatéves lett, a születésnapját ünnepelte volna aznap, csendesen, titokban némi örömmel, de amikor a reggel elérkezett, egy nagy hideg víz köszöntötte. Szobatársai, Amy és Zack volt a tettes. Aznap este be is lázasodott, és onnantól megkezdődött a túlélés, a tűrés, és,hogy túllépjen, minden negatív élményen. Az volt a szerencséje,hogy az estét már nem töltötte szobatársakkal,mivel elkülönítették egy külön szobába, az igazgató úr jóvoltából. Nem értette,hogyha ő a vezetője ennek, miért nem tesz ellene? Miért fogadta be, miért adta oda a farkasoknak,és dobta bele a szenvedésbe? Gondolkozott ezen kérdéseken, elalvás előtt. 
De akármilyen szörnyű is volt az a hat év, annál édesebb bosszúra szomjazott,ahogy elkerült onnan. Lehet kilenc éves volt, de úgy érezte az embereket nagyon jól megismerte. Az igazgató úr távozásakor adott neki egy vaskos, régi könyvet. Fedelén egy szó volt: Mágia. 
Amikor megérkezett a Diedrich birtokra, felszabadult benne valami. Pördült párat az udvar füvén, majd hanyatt vágta magát benne.
Anne feléje hajolt.
-Örülök,hogy kimutatod az érzelmeid, kicsim,hogy örülsz,hogy végre van családod.
-Anne! - morgó, mély hangon szólalt meg férje,- ideje megebédelnünk! Lillie,te is gyere, hiszen a szobádat sem láttad még. -mosolyodott el.
A lány felkelt a fűből, majd újdonsült szülei után sietett a házba, fel a hosszú lépcsőn, ami szinte végtelennek tűnt. Néhai álmait idézte fel, amiben sosem ért véget a lépcső, és közben sötét árnyak húzták lefelé, de most úgy érezte eljut a végére,egy szebb helyre. Boldog volt, annak látszott, de ez valahogy nem volt elég neki. 
Még aznap éjszaka a nagy szoba sötétjében elővette az igazgató úrtól kapott könyvet. Lehuppant, terpeszbe rakva lábait, a szoba közepére, az ágy szegletére. Amikor hozzáért a könyvhöz érezte,hogy valamiféle kisugárzás befolyásolja, de most megtudja mi az, kinyitotta. 
A szoba némi fénnyel megtelt, a könyv lapjai aranysárgán ontották a fényt. Azonban lapjain, egy betű sem volt. Lillie elcsodálkozott, tovább lapozott, de még egy kopott betűt sem látott, így a legelső lapra lapozott vissza.
-Hmm..., kár,hogy üres a könyv, az igazgató bácsi átvert engem...-mondta halkan. Ekkor hirtelen betűk kezdtek el íródni a lapon: " Tévedsz! Hiszen minden varázskönyv ilyen. Látszólag üres, de beszélj hozzám, s segítek Neked megtudni mi is az a mágia!"...Lillie döbbenten nézte a sorokat,majd eldobta a könyvet magától, és hátra felé kezdett el kúszni. 
-Ne..nee bánts, kérlek...Én jó kislány vagyok, mindig...csak...
~Tűrted a szenvedést..?- szólalt meg a könyv, férfi hangon.
-Hahh?...
~Meglepődtél?..Ne aggódj. 
-De hát, nem csak betűkkel tudsz válaszolni?
Ekkor felcsendült némi kacaj, és a könyv egyre nagyobb fényt ontott magából,amitől Lillie csak hunyorítva látott mindent,amikor aztán egy magas alak állt előtte, piros palástban, ezüst, rövid hajjal, és mosollyal az arcán,a könyv pedig az alak lába mellett hevert.
~Még sem akarod megismerni a...,mágiát, Lillie?- kérdezte tőle sejtelmesen,ahogy egyre közelebb lépett.
A lány nyelt egyet. Nem értette az egészet. "Csak álmodok, biztos csak egy álom", gondolta magában.
~Pedig nem az...
-Olvasol...a gondolataimban?- lepődött meg Lillie.
~Ezek szerint. De, ne légy ilyen félős, kérlek. Nem bántalak, azért vagyok itt,hogy segítsek.
A lány kicsit megkönnyebbült. Felhúzta lábait, átfonta karjával és a fiúra nézett. 
~Leülhetek melléd?
-Öhmm..igen..., de megtudhatnám a neved?
~ Tom vagyok, de mindenki más csak Tücsöknek, vagy Zöldfülűnek becéz, jószerével a gúnyneveim, amit más mágus társam adott, de Te hívj Tomnak.- zavartan nevetett miközben leült Lillie mellé. 
A könyv előttük hevert, nyitottan, mint valami tábor tűz, ugyanis attól,hogy a fiú a könyvből kilépett, a fény nem veszett el belőle. Némán ültek egymás mellett, mivel a fiú érezte,hogy a lány elzárja magát a külvilágtól,hogy talán némi közvetlenséget gyűjtsön az ismerkedésükre. Lillie szemében a fény csak úgy játszott, elbűvölte a látványa. És valamiért úgy érezte könnybe lábad a szeme..


[nyugalom, folytatom...habár a végére kicsit már összecsaptam, mivel elhúzódott az írása este 10re :"D és a zene amely ihletet részben ] 

A Csillagok alatt megbúvó érzelmek..

A lány az öltözőszekrénye előtt ült, egy padon.  A nyitott szekrényébe bámult üres zöld szemeivel. A szekrény belseje homályos szürkeséget mutatott, egy üres fogas lógott benne, és pár apróság a polcokon. Oldalra döntötte fejét, fekete, hosszú hajtincsei leomlottak meztelen válláról. Ujjatlan fehér, egész ruhában ült ott,aminek végein tüll díszítések voltak. Könyökig érő hálós kesztyűjén megcsillantak a kis díszek.
-Valamit...be kell vallanom neked, ..Kei...-sóhajtott egy nagyot.
-Mit kell bevallanod nekem?
Ekkor kissé kirázta a hideg a rémülettől, majd oldalra pillantott, a magas,vékony fiúra,aki az öltöző bejárati ajtókeretének dőlve mosolygott rá. Rövid, tépett ezüst színű hajtincsei, kék szemeibe hulltak kissé. Mély kék ingje félig ki volt gombolva, és fekete nyakkendője lógott nyakában. Vállán fogta fekete zakóját, és fekete nadrágzsebébe süllyesztette kezét. Látszott,hogy ő is hazafelé készülődött.
-Én...öhhm..-nem jutott szóhoz a lány.
-Hmm..-mosolyodott el Kei, és közelebb sétált a lányhoz, majd lehajolva a fejére tette kezét.- Talán ellopta a cica a nyelved? Az nem lenne jó, ki fog akkor a szóló énekesünk lenni?? Megmutatod melyik cica volt az,vagy talán zavarban vagy?- biccentett egyet.
A lány csak lassan felemelte a kezét és a mutató ujjával a fiúra bökött.
-Te..- mondta alig hallhatóan.
-Ühüm. - ült le a lány mellé.- Mi a baj, Yomi?
Yomi Natsumo, középiskolás, tizenhét éves, vércsoportja: "O". Tagja az "Empty Darkness" visual kei együttesnek, szerepe: szólóénekes. Egy éve,hogy megalapították a bandát. Vele együtt négyen vannak. Két fiú,s még egy lány. Kei Natsumo, a bátyja, gitáros. A másik fiú, Chitose Ei, basszus gitáros. Kei osztálytársa, és gyermekkori ismerősök. A lány pedig, Fujie Hikari, dobos. Yomi legjobb barátnője.
-Semmi...-nézett félre Yomi zavarában.
-Talán az a baj,hogy megint itt voltam amikor magadba beszéltél?- nevette el magát Kei.
-Nem is igaz!-tette karba kezeit- csak hangosan gondolkodtam...-nyújtotta ki nyelvét Keire.
-Óhh, látom nem lopták el a nyelved!
-Hmph...ne gúnyolódj..
-Bocsánat. De amúgy, mit kell bevallanod nekem?
-Ööö..- tágultak ki szemei, és elvörösödött.- Ehhe-hehe.. nem fontos! De tényleg!- rázta kezeit maga előtt.
-Biztos? Mert máshogy hallottam a hangodból,amikor mondtad...-hajtotta be a lány szekrényének ajtaját,majd felállt.
-Biztos!- pillantott fel rá üveges szemmel.
-A szemeid mást mutatnak...-hajolt az arcához közel, és a szemeibe nézett a fiú.
-Kérlek ne olvass le mindent a szememről...-mondta halkan, miközben nyelt egyet, és szüntelenül Kei szemébe nézett.
-Hmm...-hunyta le szemeit, és sóhajtva kimagaslott, majd megvakarta feje búbját. -Nehéz eset vagy, Yomi..
-Hogy? - pislogott értetlenül Yomi.
-Sejtem miről van szó...- indult el a kijárat felé, és intet egyet.
Mire feleszmélt volna,hogy mit mondott bátyja, addigra az már eltűnt. Pár perc múlva Ei jelent meg a kabátját gombolva. Szőkés barna színű, rövid, tépett haján látszott,hogy nem rég még csapzott volt.
-Szia, Yomi.- nyitotta ki szekrényét a fiú.
-Szia..-motyogta az orra alatt.
-Öö, szomorúnak látszol, talán Nii-sama megbántott valamivel?- pislogott a lányra.
-Dehogy is...-nézte tovább a padlózatot Yomi.
-Tudod,hogy Ei bácsinak mindent elmondhatsz, ha valami nyomja a kis szíved. -vigyorgott büszkén azon,hogy mit mondott, majd becsukta a szekrényt.
-Ei-kun...- csodálkozott rá,hogy mit mondott a fiú,majd észbe kapott- Hahahahh!- kacagta el magát- Ei bácsi? Idősebb vagy,mint mondtad?
-Nee-em! Félreérted!
-Dehogy is!- nevetett tovább a lány.
-Csak egy kifejezés, ne vedd komolyan!- nyúlt tarkójához zavarában.
-Ühüm...értem én, Ei bácsi!- kacsintott egyet.
-Neeeem!...Huhh...- majd feladta, és leült a mellette húzódó másik padra. - Egyedül mész haza, vagy Keivel mész? Vége van a próbáknak, jövőhéten a színpad vár, és csomó rajongó...- nézett maga elé Ei, érezni lehetett a hangjában,hogy nagyon örül annak,hogy tagja a bandának, és ilyen csodás élményben lehet része, a legjobb barátaival.
Eközben Kei a folyosóján támaszkodott az egyik falnak, az öltözőhöz közel. A padlót nézte mereven, majd elmosolyodott egy pillanatra, és elindult a stúdió kijárata felé, miközben elővett egy cigaretta szálat, és a fekete öngyújtóját.
-Nem tudom,hogy Kei elment e már, de szerintem egyedül megyek, mivel Hikari-chan már hazaérhetet.
-Értem.- állt fel- Akkor gyere velem, elviszlek.- nyújtotta kezét.
-De te nem bicajjal vagy?
-Ne aggódj, itt hagytam a felszerelésem, majd holnap beugrok érte, te meg nem hoztál semmit magaddal tudtom szerint.- biccentett.
-Rendben.- állt fel, Ei kezét megfogva,majd megigazította ruhája szélét.
Kiléptek a stúdió bejáratból. Már javában este volt,olyan kilenc óra felé járhatott az idő. Tiszta csillagos ég tárult a szemük elé. Ei felszállt a bicajára, Yomi pedig hátra ült, és belekarolt Eibe,ahogy elindultak. Kicsit lehunyta szemeit, érezte,hogy elfáradt a napfolyamán. Érezte,ahogy hajába kap a levegő, és meglobogtatja a szoknyáját, közben Ei kabátjába bújt szorosan.
-Gyönyörű csillagos egünk van az este.- pillantott fel Ei az égre. Szabadon lehetett látni az eget,mivel  nem voltak sűrűn épületek, a stúdió pedig nem lakott területen épült, fák sem nagyon zavarták a kilátást.
-Ühüm...-meredt az égre Yomi. Szemeibe visszatükröződtek a csillagok fénye. -Ei-kun...
-Mondd.
-Beleszerethet valaki a testvérébe?
-Ööhm, ezt meg honnan veszed?- kicsit elcsodálkozott a kérdésen,de nem tántorodott meg a közlekedésben.
-Válaszolnál...-mondta egész nyugodtan a lány, de még mindig a csillagos eget bámulta.
-Végül is, beleszerethet...-gondolkozott el Ei- De remélem a fiú-lány testvérpárra gondoltál..-nevette el kicsit magát.
-Ühüm..
-Talán te is ezt érzed Kei iránt?- mosolyodott el Ei.
-Ohh...-lepődött meg,hogy rákérdezett a fiú.- Azt hiszem..igen..-könnybe lábadt szeme,közben mosolygott.
-Tudod egy dolog érdekes..
-Mi?
-Hát,hogy velem osztottad meg...Ez olyan lányos téma, meg elég bonyolult is,ahogy elnézem...-húzta össze szemeit.
-Hikarival nem mertem megosztani,ő máshogy kezelné ezt, de téged gyermekkorom óta ismerlek. - csorogtak le könnyei, majd szipogni kezdett. Ekkor Ei megállt.
-Yomi..., na ne sírj!- karolta át a lányt.- Attól félsz,hogy Kei mit szólna hozzá? Vagy már tudja?..-pillantott fel az égre.
Eközben Kei már javában hazafelé tartott cigivel a szájában. Mélyen gondolkozott valamin, és látszott a szemeiben,hogy valami nyomasztja.
~ Sajnálom, Yomi. Ei jobb bátyád lehetne,mint én. Sosem tudtalak megvigasztalni- ugrott be egy gyerekkori kép, ahogy Yomi sírva hozzá rohan, csakhogy nem tudja megvigasztalni,ellöki magától,- és sosem tudtalak úgy kezelni,hogy megértselek.., még megnevettetni sem, mindig Ei segített..,és fáj,hogy ezzel úgy érzem tartozok neki,hogy ráhagytam a bátty szerepet... -gondolta ezeket. Ekkor kerékpár gurulásának zaját lehetett hallani mögötte a távolból.
~Héé,az ott nem Kei? Hmm..,már megint cigizik?! Leszokhatna már...-húzta félre száját, majd mikor látta,hogy megfordult, megállt a kerékpárjával,egyik lábára támaszkodva.
Kei odasétált hozzájuk,miközben elnyomta kezében a cigicsikket.
-Sziasztok.., Yomi elaludt?- pillantott a szuszogó lányra, aki erősen Eibe kapaszkodott.
-Úgy tűnik..- mosolyodott el,ahogy ránézett Yomira- ..még jó hogy összefutottam veled, féltem,hogy leesne. Látszik, kimerült nagyon. - gyengéden átadta az alvó lányt Kei karjaiba.
-Ühüm.
-A másik meg,...leszokhatnál már a dohányzásról, nem jó fényt vet a húgodnak, szerintem nem akarnád,hogy ő is rászokjon.
-Tudom, sajnálom.
-Ne nekem mond.- vigyorgott Ei.
-Kösz.
-Vigyázz rá!- ugrott a bicajra és elkerekezett.
Kei pedig tovább sétált hazafelé, karjában az alvó húgával, a csillagos, kék ég alatt....

[ nos, érdekes lett, azt hittem nem lesz olyan jó,de egy Jigoku Shoujo OST megint segített: Chiisana Shiawase ^^az pont illik, ahogy az úton mennek haza biciklivel,az este :) bár véges lett, de remélem tetszett...*gkozik* bár ahhoz képest egyáltalán nm ilyen a hangulatom...ésööö..a kép nm egészen olyan,de hasonlít xD ]

Kérdésekkel beszélve..

Írd le! Hallod? Írd le!... Érzed, mélyen? Látod, a világban? Érinted, mindennap?...Akkor írd le...,írd le, a...szavakat.
Nem érted? Miért? Utálod a kérdéseket? Én is. Mi zavar igazán? Ahogy szíved, egy kalitkában üti utolsó dobbanásait, vagy,hogy érzed,hogy a nyakadon egy kéz markol meg, s fojtogat,ahogy a levegő szorongást kelt benned, és összeszűkül benned minden izom,ahogy tátogsz, s próbálsz ellent állni? Ki vagy? Honnan jöttél?...Válaszaid miért nincsenek?
A romlott elhullik, a jó szárnyra kap?...miért hitegeted magad,mitől van ez? Az egész egy rejtvény, amihez hozzáláncolod magad,vagy hozzáláncolnak. Aztán dobják feléd a kést,amely mélyen a bőrödbe hasít,és vág. Ahogy felordítanál a fájdalomkor, de inkább nem teszed, elnyomod egy nyeléssel. Azt hiszed könnyebb? Nem, mert könnyeid csorgása nem ezt mutatja. A szemed tele van gyűlölettel, és legszívesebben széttépnél mindent,ami körülötted van,akármi, ami még ép,hogy legyen az is romlott,mint te..,hogy ne legyen más...,mint te...
Egyforma? Szerinted könnyebb lenne? Nem éppen hiszem...Érd el azt,hogy kiölöd...,mindent...az összeset...az összes...