Yukata 5

Lesiettem az iskolalépcsőiről, éppen láttam,hogy Tousei-sensei kilépett a kapun. 
-Tousei-sensei!!-kiáltottam utána, de nem hallotta. És amikor indultam volna utána közre fogott két lány.
-Honome-san,..Kimie-san..-ült ki a döbbenet az arcomon,hogy mit kereshetnek itt.
-Hogy vagy, Kaori-chan?-gúnyos arccal a képén szólalt meg a szőke, festett hajú Honome. Kimie és Honome unokatestvérek voltak, ezáltal úgy öltöztök,mint az ikertestvérek. Ruhájukból sosem maradhatott ki zöldes árnyalatú szín. Az iskolai egyenruhát ritkán viselték, de nem kaptak érte figyelmeztetést,mondván "jó lányok ők". 
-Hmph..,szép kis drámai jelenetnek voltunk szemtanúi az imént..-motyogta Kimie, közben Honome-ra nézett- Nem? Honome-Onee-chan? 
~Hogyan? Még is mikor láttak engem?..-gondoltam magamban,miközben éreztem,ahogy alig bírok nyelni, és Tousei-sensei egyre távolabb kerül a szemem elől. 
-Hé, Kaori-chan..., miért árultál be minket?-emelte a vállamra egyik kezét Honome.
-Öö...,dehogy. Nem tennék ilyet!-sejtettem,hogy azonnal megvádolnak, már tudtam,hogy nem lesz könnyű szabadulnom, sőt.
-Ugyan már, ne játszd az ártatlant! Mindent hallottunk! Makikot is,azért fogja korrepetálni,mint téged, mert "megleckéztettünk".-harag játszott Kimie arcán.
-Nem igaz! Csak szeretné ha beilleszkedne, ennyi az egész..,én magamtól fogadtam el a különóráit..különben is..-halkítottam el a hangom.
-Hm? Különóra?-szélesen elmosolyodott Kimie- Milyen jó pletyka lesz ez..., összejött a tanár úrral Kaori-chan. Hahahh!-nevette el magát a lány.
Valahogy már ez nagyon sok volt, nem engedhetem meg,hogy ilyet terjesszenek rólam. 
-Tousei-sensei!! Tousei..-ütött ki egy pofon, ami a földre rogyasztott.
-Jobb ha szépen befogod a szád! A tanár úr, úgy sem hallja,minek fárasztod magad?-markolt az egyenruhám blúzába.
-Tousei-sensei...-suttogtam, már éreztem a torkomban a zokogást. Fel akartam állni, de visszahúztak a hajamnál fogva- Takeruu!!
-Hah?-állt meg az férfi-Mintha...-fordult meg lassan, majd elképedt,ahogy azt látta,hogy a földön heverek, és a két lány belém rúg párat. A táskáját eldobva rohant oda hozzánk. Honome és Kimie riadtan elhátráltak.
-Ta-keru...Takeru-kun...-kuporodtam össze a fájdalomtól, közben erősen összeszorítottam a szemem,hogy ne is lássak semmit, a könnyeim folytak le az arcomon. Takeru nevét hajtogattam, nem a tanár úrét, de valahogy nem tudtam eldönteni,hiszen Takeru nincs itt, Tousei-sensei van a közelben. 
Majd éreztem,ahogy egy kéz és egy kar fogott meg, felsegítve, majd felpillantottam a könnyeim mögül,melyek fátyolként borították a képet, és Takeru arca rajzolódott ki előttem, pislogtam párat, akkor már Tousei-sensei nézett rám.
-Azt hiszem most már tudom miért éreztem azt a bizonytalanságot ezzel az osztállyal kapcsolatban!-nézett szigorúan a két lányra.
-De, tanár úr..-kezdett szabadkozni Honome.
-Semmi de!-kiáltotta-Hogy mertek megütni valakit,aki nem ártott nektek? Lányok vagytok, és még is erőszakosabban kezeltek mindent? Ez megbocsájthatatlan...-majd rám pillantott kedvesen- Most már minden rendben, Kaori-chan..-állított fel, de még megtartott a vállamnál fogva, mert úgy éreztem mindjárt összeesek.
-Ez nem igaz! Be akart minket árulni ez a kis nyalizós tyúk!-tette karba kezeit Kimie.
-Hogy terrorban tartsátok az osztályt?-kérdezte olyan nyugalommal Tousei-sensei,hogy a lányok egyszerre lefagytak a ridegségétől.
-Mi..nem is..-motyogták.
-Mindent értek, a nővéreteket is hozzátok be, Chie Azusa-t,itt van még ő is, hiszen nektek vele együtt volt különórátok. Ő csak tud rólatok eleget nem? Ha pedig ő is ugyanazt tette, nem sok jó vár rá. Várlak titeket az igazgatónál..-közben elindult velem vissza az iskolába, a portára.
-De ő nem is..
-Most azonnal!
-Ööö..máris...-szaladtak fel a lépcsőn a lányok,addig leültetett a tanár úr az egyik székbe,majd kiment visszahozni a táskáját. 
Kissé össze voltam zavarodva, közben nagyon fájt az oldalam, és szédültem.
-Hahj..-lépett be sóhajtva, majd leült mellém Tousei-sensei-Hallgatnom kellett volna a megérzésemre, igaz?..-fogta meg az egyik kezem,mely poros volt, és kicsit lila, és meghorzsolt.
-Tousei-sensei..,én..
-Ne, nem kell beszélned, én mindent elmondok, csak ha kérdeznek, akkor majd beszélhetsz. Úgyis a java részét ezek a nagyszájúak fogják végigbeszélni...
-Ühüm..
Mivel Azusa-ra nem vádolhattak semmit, így ő maradt az osztályban, Honome, és Kimie-t viszont kirúgatták. Bár nem igazán látszott rajtuk,hogy bánják,azonban rám utoljára olyan gyűlölettel teli pillantást vetettek,mint még soha, de én csak bágyadtan mosolyogtam rájuk,amitől elkapták a fejüket, és távoztak. Azusa, pár nappal később nem jött iskolába, végül kiderült,hogy kiiratkozott. Nem csoda, nincs már más aki elfogadná az osztályban őt, így egyedül már nem olyan nagy a szája.
Otthon persze nagy port kavart, a dolog, de anyának, és a nagyszüleimnek elégtétel volt az,hogy Tousei-sensei személyesen eljött,és elmondott mindent. Időközben hamar felgyógyultam, Takeru segített benne,hogy eljött hozzám.


Lassan december közepe elérkezik, jön a szünet, és a karácsony. Tousei-sensei, ezért előbbre tette a különóráit ebben a hónapban, mivel hónap végén úgyis szüneten leszünk. Akkor volt,hogy elsőnek Makiko is ott volt. 
-Jó napot, Tousei-sensei, Kaori-chan!-lépett be Makiko.
Mivel akkoriban már Makikoval többet beszéltem, nem volt köztünk olyan zárkózott, valamivel már felszabadultabb, és mosolygósabbnak bizonyult. A különóra végén,amikor pakoltam el, Makiko megbökött.
-Kaori-chan...
-Igen?
-Ezt..-szorongatott egy könyvet a mellkasához-..ezt, neked adom..-nyújtotta át.
-Óh,..köszönöm,Makiko-chan..-vettem el a kék borítású könyvet, fedelén egy tájképet ábrázolt, éggel, és felhőkkel, egy hosszan elnyúló úttal, mellette egy folyóval, az úton pedig halványan egy lány rajzolódott ki, esernyővel, fehér,egész ruhában,melyet lengedezett a szél. A borító tetején, rá volt írva a címe: Kék ég.
-Nem tudom,hogy tetszeni fog...-pirult el..-csak sokszor látom,hogy az eget kémleled órákon,vagy amikor megteheted...,és gondoltam ez a történet illik valahogy hozzád. Lehetnénk...legjobb barátnők,ennek jeléül...-pillantott rám zavarában.
-Rendben..-nyújtottam a kis ujjam- Megígérem, hogy örökké azok leszünk, és kiolvasom a könyvet...-biccentettem.
-Hah? Örökké? Nem túl elhamarkodottan..döntöttél?-tétován nézett a szemüvege mögül.
-Nekem nincsenek igaz barátaim ebben az osztályban.., és valamilyen szinten hasonlítunk is. Örülnék,ha te lennél az a barát,akiben megbízok...
-Ühüm..,de szoktalak látni egy fiúval is...-motyogta.
-Öhm, na igen..Ő az első, és egyetlen akivel szoros kapcsolatom van, de nyugodj meg, nincs köztünk több barátságnál..
-Értem..-ráfonta a kisujját az enyémre-Örökké barátnők.-biccentett.
-Igen, azok.-suttogtam,és megszorítottam a könyvet.
-Na, jöttök lányok?-szólt Tousei-sensei, amitől kicsit meglepődötten elugrottunk, ráadásul én a mögöttem álló tanár úr felé dőltem, szerencsére megfogott-Nem kell úgy megijedni, csak én vagyok az..-mosolyodott el, én meg felnéztem rá, és újból Takeru arca ugrott be,amitől elpirultam. 
-Öö...Sensei?..-szólalt meg Makiko..-Tudom,hogy badarság,és illetlen ilyet kérdezni, hiszen nincs is így, és ..ööö
-Azt hiszed összejöttem a legjobb barátnőddel?-kissé elnevette magát,amitől meglepődött Makiko.
-Én..öö.nem is..
-Nyugalom, nem veszem el tőled,hiszen,most tettetek ígéretet...
-De összejönne vele?-pislogott a szemüvege mögül.
-Hah? Én..-majd hirtelen rám pillantott, aztán megfordult, nadrágzsebébe süllyesztette kezét..-A tanároknak tilos bármi nemű érdeklődést irányítania a diákjai felé, a kapcsolatok létrejötte, határozottan tiltott, azzal megszegné a tanári feladatát, és elbocsátással jár..-hallatszódott a hangjában a komoly megjátszás,amitől elkezdtünk kuncogni.
-Értettük..
-Hm? Kinevetnek..-sóhajtott,s beletűrt a hajába-..milyen neveletlen lányok,még sokat kell tanulniuk..-kacsintott ránk megfordulva, majd fogta a táskáját, - Gyerünk,haza!-lépett ki az ajtón.


[folytatása következik...]

Yukata 4

-Gyertek vissza,mert kihűl az obento!-kiáltott anya a konyhából.
-Ööö.., egy pillanat és ott leszünk..-álltunk fel zavarunkban,azt hittük ott volt az ajtóban. Én az ágyam felé indultam, csodálkozva.
-Takeru-kun, majd megyek én is, addig menj előre...
-Jó..-tétován mondta majd becsukta az ajtót.
Mintha visszaköszönt volna a múlt előttem. Ágyamon, kihajtva volt leterítve a yukatám, a mintája pont ugyanolyan volt,mint a tíz évvel ezelőttinek;világoskék alapon, cseresznyevirágmintákkal.  Pontos mása az első yukatámnak, csak nagyobb méretben. Azóta csak most lenne másodszorra,hogy fesztiválra megyek. Kissé elérzékenyülten könnybe lábadt a szemem, és az ágyam szélére ültem, végig simítottam az anyagon. Takeru úgy sem emlékszik arra a fesztiválra, és a ruhámra, és arra a csókra sem...,különben sem számít, most új kezdetként mérhetem fel az egészet, legyen számomra is az első fesztivál.
Biztattam magam gondolatban,amikor anya újra szólt, az ajtón nyitott be.
-Kicsim, gyere te is! -aztán észrevette,hogy rátaláltam a yukatára - Ohh, megtaláltad? Tetszik?
-Ühüm..-biccentettem.
-Biztos? Tudod, nagyon sajnálom,hogy pont olyan lett,mint amit nagymamád készített, de csak ez az anyag volt, és azt is tudom,hogy milyen emlékek fűznek ahhoz,amire Takeru-kun sajnos nem emlékszik...- nézett rám aggódon.
-Ugyan, már nem számít. Egy új kezdetet nyitok...
-Jaj el is felejtettem...
-Mit anya?-pislogtam rá.
-Találkoztam Makiko-channal.-mosolyodott el, azonban rajtam kiült a kétségbeesés, főleg amivel folytatta anyám- Azt mondta lehet a hétvégén eljön, meglátogatni téged, a fesztiválra sajnos már nem tud elkísérni, de reméli nem haragszol ezért..
-Neki kéne rám...-halkítottam el a hangom,ahogy lesütöttem a szemem.
-Ó, mi történt, összevesztettek? Makiko-chanon ez nem látszott...-gondolt vissza a ma estére,ahogy hazafelé jött.
Éppen befordult volna a hosszú útra, egy nagy víztócsát került ki,miközben szorosan a fehér esernyőjét fogta,nehogy elfújja a hirtelen áramló szél,miközben másik kezében lóbálta az obentós dobozkát. Aztán szembe vele egy lány jött,látszólag ismerős arccal. Keret nélküli lencséjű szemüvegben volt, barna, két oldalt befont, haja kicsit meglengette a szél, enyhén szomorú arcot vágott, iskolatáskáját szorosan fogta egyik kezével, a sötétzöld esernyőjét majdnem az arcába tolta,hogy ne is lássák. A szomszédváros iskolájának egyenruhája volt rajta, sötétkék blézerrel, alatta fehér blúzzal, és kék szalaggal a nyakában, fehér rakott szoknyában, ugyanolyan színű térdzokniban, és barna cipőben. 
-Makiko-chan, téged is látni?-üdvözölte Atsuko.
-Hahh?-lepődött meg, majd elmosolyodott-Chitose-san tetszik lenni?
-Hagyjuk már személyeskedést,szólíts nyugodtan Atsuko-sannak.-biccentett. 
-Rendben,...Atsuko-san.
-És,hogy vagy? Ritkán látlak, de errefelé nem is szoktalak látni ilyenkor...
-Megvagyok. Nos, késett a buszom,ami a szomszédvárosba megy oda, majd vissza...-zavart arcot vágott.
-De ilyen sokáig? Már vagy hét óra is elmúlhatott, mondjuk az én Kaori-chanom is meglepően jött haza, ő meg előbb,mint kellett volna, zaklatott volt, és szegény teljesen elázott, remélem elmondja mi baja lehetett..
-Értem. Kaori-san erős lány, biztos jobban van már..
-Nem akarsz vele találkozni? Még is csak legjobb barátnők vagytok, és már mióta nem láttad...-jutott eszébe Atsuko-nak.
-Éppen azt akartam kérdezni,hogy hétvégén ugye otthon lesz? 
-Tudtommal igen,ha csak nem megy Takeru-kunnal valahova.., de ha akkor nem, a fesztiválon még találkozhatsz vele,biztos ott lesz.-tette a vállára kezét.
-A fesztiválra sajnos nem tudok menni...-nézett félre-.., azért akartam volna a hétvégén elmenni hozzá.
-Rendben. Még nincs késő, úgy is mondom neki. 
-De én sietek,már otthon biztos aggódnak értem. Viszlát!-integetett, és elszaladt sietve Atsuko mellett.
~Hmm, milyen gondterheltnek tűnik...-nézett utána Atsuko szomorkásan, majd lehunyta szemeit sóhajtva- Jobb lesz ha sietek én is, elég volt mára az esőből. 
-Majd fogunk...,amiért elvesztettem a könyvet amit nekem adott..
-Szóval,ezért jöttél haza olyan szomorúan...-lépett oda hozzám,és lejjebb hajolt, vállamra emelve a kezét-Makiko-chan nem hiszem,hogy egy könyv miatt feladná a barátságotokat.
-Lehet..,végül is nem én téptem szét...
-Hogyan? Ki volt az?
-Az egyik osztálytársam,Eimi...-haraptam az ajkamba.
-Hahj, annak a lánynak nem igaz,hogy nincs jobb dolga.., ezt hamarabb is mondhattad volna.., szólok az osztályfőnöknek,hogy széttépték a könyved. A más tulajdonának rongálása tilos! -határozta el magát anya, én meghúztam a kimonója ujját.
-Nem éri meg, lefizetik az igazgatót..,egy beírástól meg nem fognak megrettenni, főleg így év végén nem is számít nekik...
-Öhm,...kár,hogy nem tudok ebben segíteni..-simított végig a karomon, aggódóan.
-Makikonál ez nehezebb lesz..., érzem.

Általános iskola. Utolsó évek. B osztály, nyolcadik évfolyam. Mindig is magányos voltam. Egyedül, a többiek között. Már megszoktam,..lassan. Hiszen, Takeru mellettem volt,igaz elkezdte már a középiskolát, és vizsgáira kellett készülnie, így már ritkábban láttam. 
Aztán egy nap, október elején,amikor juharfák hullajtották a leveleiket az iskola udvarában, sietve rohantam az első órámra, éppen késésben voltam. Mikor eltoltam a tanterem ajtaját, még mindenki beszélgetett, és néhányan mások padján ülve nevetgéltek. Megnyugodtam. Nem késtem, pedig már nyolc óra elmúlt, és az osztályfőnök bent szokott lenni, előtte öt perccel. Leültem az ablak melletti sorban, a padomhoz. Lágy szellő lengedezett be a nyitott ablakon. Szerettem ott ülni, úgy éreztem mindig közelebb vagyok az éghez, és a felhők közt. Az ég kéksége mindig vonzott, számomra elérhetetlen volt, de a képzeteim enyhítettek rajta. 
Kipillantottam az ablakon,miközben az egyik kezemre támasztottam az állam, és a lágy szellő végigsiklott az arcomon, és a hajtincseim közt. A nagy juharfa narancsvörös színei valamitől szebbnek tűntek,mint mikor még zöld volt. Emlékszem gyermekkorom egyik érdekes álma,amikor egy zöldellő dombon ülök, és a távolból nézem a házakat, miközben mögöttem egy juharfa erdő sorakozott, a szél kissé felkerekedett, és szerteszórt pár levelet a fa ágairól,miközben mintha az égre festette őket. 
-Kaori-chaaan!-szóltak a fülem mellett, ettől kicsit megijedtem.
-Hah? Öhm, bocsánat.., mit szeretnél?-néztem fel az osztálytársamra, Mana Shibuki-ra. Egészen sötétbarna, egyenes,vállig érő haja volt, mellesleg az osztályelnök. Tőlem egy fejjel magasabb volt, és vékony. Piros keretű szemüveget hordott, és egy ugyanolyan színű piros karkötőt, melyet a bátyjától kapott még óvodáskorában, ez volt az utolsó emléke,ami maradt róla,mikor meghalt. Mana nagyon jól nevelt lány volt, talán az egyetlen akivel jól kijöttem, de mivel sok dolga volt,nem igazán tudtam vele beszélgetni, azonban kedveltem. 
-Kaori-chan, mondanom kell valamit.
-Igen? Mi lenne az?
-Új osztálytársunk lesz, azért késik az osztályfőnök, mert még beszél a szüleivel, a tanáriban. Gondoltam szólok,hogy tudj te is róla. 
-Ühm.-bólintottam.
-Mellesleg, máskor ne késs..-hajolt oda a fülemhez, suttogva.- De nyugi!-tette a vállamra kezét-Nem mondom el senkinek...-kacsintott egyet.
-Ühüm. -ekkor belépett az osztályfőnök, és egy kis,alacsony lány, barna hajjal, két oldalt befonva, szemüveget hordott. Iskolatáskáját erősen szorította, és a padlóra nézett zavarában.
-Üdv gyerekek! Bejelenteni valóm van, de ez gondolom eléggé szembetűnő,hogy mi.-ült az asztalhoz a férfi. Rövid, barna hajába tűrt. Szokása szerint öltönyt viselt, és mindig szürkét, vérvörös nyakkendővel. Nem úgy hordta,mint a hasonlóan öltözött tanáraink, inkább kicsit kibontva, lezseren, lazán, hiszen fiatal huszonéves tanár volt. És bár jó kivágású, jóképű férfi volt,még sem találta meg magának a szerelmet, habár lehet neki így volt jó, azt sosem tudtam megállapítani, pedig sokat beszélgettem vele a különóráimon,amiket ő tartott. 
-Az a lány lesz az osztálytársunk?! - kérdezte felpattanva egy fiú. 
-Igen.-bólintott lehunyt szemmel Tousei-sensei,majd felállt, és a lányhoz sétált, a vállára tette kezét - Mutatkozz be nyugodtan, majd segítek ha zavarban vagy.-mosolygott rá.
-Ü-Ühm..-pirult el a lány,és tekintetét az osztályra emelte- Sziaztok! Youshiya Makiko vagyok. Tizennégy éves. Tokióban születtem, eddig magántanárnál tanultam, azonban bizonyos okból kifolyólag nem tudott tanítani tovább, így az általános iskolai évemet, itt töltöm, veletek. Remélem örömmel fogadtok, ha kell valami segítek, például angolban, abból levizsgáztam a másodfokút is..ööhm..-kicsit megriadt,gondolom azt hitte túl sokat mondott-..Sajnálom,kicsit sokat beszélek..
-Nem, Youshiya, nagyon jó.- szólalt meg Tousei-sensei - Foglalj helyett, Chitose Kaori-san előtt, ott az ablaknál. Ha bármi kérdésed van, azt Shibuki Mana-santól kérdezd, ő az osztályelnök. -majd leült, sóhajtva- Nos, akkor névsorolvasás!- nyitotta ki a naplót.
Nem hittem volna,hogy valaha Makiko-val jobban megismerkedem. Eléggé határozatlan, és antiszociális lánynak tűnt. Hmph, én beszélek, nem vagyok tőle különb, talán lehet belőle valami, gondoltam. 
Az első pár hétben a fiúosztálytársak körülrajongták, amiért olyan aranyos, és szerény. Azonban a többi lány nagyon megelégelte ezt,nem mintha féltékenykedni valójuk lett volna,hiszen legtöbbnek volt fiúbarátja, de számukra nem volt elég, kellett a népszerűség az osztályon belül is,hogy csodálják őket. Név szerint: Chie Azusa, Hagino Honomi, Kaoruko Kimie. 
Bár nekik nem kellett ok,vagy ürügy, az új osztálytársakkal mind így csinálták, "megleckéztették", mondták ők. Persze mai napig elővesznek engem is, de most Makiko volt a fő célpont. Ilyenkor mindig eszembe jut,amit Takeru mondott egyszer, és nagyon ledöbbentem: " Sokat gondolkoztam,hogy gyűlöljem az embereket,amiért ilyenek"...gondolom tudta,hogy van köztük kivétel, de éreztem mindig benne, a hangjában, a haragot, mely lángként,hmm...nem is, tűzként marja a lelkét, és a szívét. De nem tudtam rajta segíteni, sosem beszélt a múltjáról, vagy a kapcsolatairól, egyedül a szüleit érezte normálisnak, és végül engem, meg az én családomat. 
Én is olykor elgondolkoztam ezeken. Az emberek,olyan önzők. Mindenki csak rohan, eltaposva másokat, lehet az a barátja, a családja, vagy talán az ellensége. Hogy miért mondom,hogy "talán az ellensége"? Hiszen az embernek nincsenek ellenségei,magán kívül. Csak ad rá egy okot, keres egy másik személyt, azt hibáztatva, és rányomja a bélyeget: ellenség. Természetesen megértem,hogy vannak olyan emberek, melyek úgy születtek,hogy ellenségesek a társaikkal, és ettől kialakul a konfliktus, amit vagy normálisan, vagy durvábban próbálnak kezelni, sajnos az utóbbi a legtöbb. 
Visszatérve, Makikot sokat bántották, lelkileg. Volt,hogy iskolából hazafele menet, sírva láttam elrohanni. De mivel az osztály normális tagjai tudták ezt, meg voltak kötve, nem szólhattak tanárnak,vagy az osztályfőnöknek, ebbe beleszámítva én sem. Pedig annyi különórám volt Tousei-sensei-jel, és bármikor szólhattam róla, sajnos nem tehettem. Mana, az osztályelnök nem is tudott mindezekről, hiszen ő közel állt az osztályfőnökhöz, vagy a tanárikarhoz,hogy elmondhassa,mi folyik az osztályon belül. A legviccesebb az egészben,hogy legtöbbször mindig mi voltunk az osztályok közt a legjobbaknak kitüntetve, és én ezt cseppet sem éreztem, undorodtam a gondolattól. 
Lassan tél közeledett, Makiko pedig ugyanaz maradt,mint mikor jött, egy új osztálytárs, aki nem szól semmit, egyedül tanul, és csendes. 
Tousei-sensei,mindig a hónap végén,délután tartott különórákat nekem. Javarészt korrepetált más tantárgyakból, és közben amikor kicsit szünetet tartottunk, beszélgetett velem. Számára én jelentettem a diákot,aki az osztály legjobbja, és bár büszke volt az osztályára, valahol mindig megjegyezte : 
"~Kaori-chan..., büszke vagyok rád. Úgy érzem mi jó társak vagyunk,a legjobbak. Emellett büszke vagyok erre a remek osztályra, hiszen jó társaság, mindenki mindenkivel kijön, és ez nagyon jó, de...-ilyenkor kicsit lehajtotta a tekintetét-...valamiért úgy érzem, nem bízom az osztályban.
~Komolyan?-kérdeztem meglepve.
~Ehhm, félre ne értsd!-rázta kezét, kicsit zavartan elnevette magát- ..Igazából tudom semmi okom rá, hiszen fantasztikus osztályom van."
Ilyenkor mindig megszorult a torkomban valami, és az ajkamba haraptam. Annyira jó lett volna,ha tudná mi van ebben az osztályban, és azokat elsöpörné közülünk, de..., nem tehettem semmit, nem mondhattam semmit, a tétlenség tehetetlenné tett.
-Tousei-sensei!-kopogtam be a terem ajtón,ami nyitva volt.
-Óh, Kaori-chan...,örülök,hogy itt vagy ma is.-mosolygott rám,mikor elővett egy könyvkupacot.
-Ühm.-bólintottam, majd beléptem, és betoltam az ajtót.
-Ma nem tanulunk...-nézte mereven a könyveit, miközben felállt a székéből.
-Eh? Miért? Akkor beszélgetünk?-lepődtem meg.
-Mondhatnánk így is..-húzta össze szemeit,majd felpillantott, de a szemeiben sosem láttam még olyat,mint akkor, könnyek voltak, és fájdalom. 
-Tousei-sensei...?
-Kérlek ülj le a helyedre..,mindjárt odaülök én is. 
-Értem.-vetettem le a szürke, térdig érő kabátom, és a székkarfára hajtottam, meghúztam a hajamban a kék masnit, majd helyet foglaltam, a táskám pedig a pad lábához támasztottam. Tousei-sensei az egyik széket a padomhoz tette, és leült, velem szemben. Mosolygott,mint mindig, de valahol látszott,hogy az egy fájdalmas mosoly volt.
-Kaori-chan...-nézett a szemembe- Emlékszel,amikor ugyanígy beszélgettünk párszor, és megemlítettem,hogy nekem nem volt szerencsém még a párkapcsolatra..?
-Öhm...igen..-válaszoltam tétován, valamiért szorongó érzés keringett a gyomromban...,ezért nem bírtam visszatartani- Ugye nem velem akar összejönni, Sensei?-vágtam a tekintetébe, de ő csak pislogott.
-Kaori...? Ugyan..-hunyta le szemeit- Azért tudom mit szabad,s mit nem..,bár szó mi szó, a halott kedvesemre hasonlítasz...-pillantott fel, ettől döbbenten kitágultak a szemeim, és a számhoz kaptam a kezem.
-Sajnálom..,Sensei...,sajnálom.
-Kérlek, ne...-hirtelen megfogta a kezem, éreztem,hogy az ujjvégei hidegek voltak, és mintha remegett volna kissé. 
-Hah?
-Szeretnék még többször is látni, a különórákon.., nem akarom,hogy azt hidd,hogy ki akarok veled kezdeni. Igaz..., -ekkor félrenézett szemeivel, és megcsillant a könnycsepp bennük, mely lecsorgott az arcán...
-Tousei-sensei...,miben segíthetnék..?-nyeltem egyet.
-Hm?-pillantott rám, majd másik kezével törölte a könnyeit- Óh, hát mik ezek? Úgy látszik elragadtak az emlékek...-halványan elnevette magát,majd a másik kezével megfogta az enyémet- Azt szeretném,hogy maradj ugyanilyen jó diák,mint most...,Kaori-chan...-majd felállt, és az arcomhoz közel hajolt, homlokon csókolt..,amitől rendesen elpirultam, bár tényleg azt hittem,hogy szájon fog csókolni, de azt hiszem, azért nem tette,mert nem akart elrémiszteni magától..-Légy jó..-biccentett, majd a széket a helyére tette, és a tanári asztalához lépett.
-Tousei-sensei...-suttogtam...-Miért...miért?-pirulva oldalra néztem.
-Sajnálom, megértem,hogy ezek után nem bízol bennem..-vette elő a táskáját.
-Nem erről van szó!- pattantam fel a székből.
-Öö..akkor miről?
-Miért nem beszélt erről korábban? Miért nem mondta,hogy meghalt egy fontos személy az életében? Én ...én...-csuklott meg a hangom-..segítettem volna,feldolgozni...
Az osztályfőnök, csak pislogott, majd odasietett hozzám, és a vállaimra emelte kezeit.
-Tudod,van amit az ember nem hangoztat,azt remélve,hogy egyedül képes lesz elnyelni a fájdalmat...-nézett a szemembe.
-De..ez, nem helyes..-csordultak le a könnyeim forrón.
-Hé, Kaori-chan...ne sírj..,úgy is nem sokáig leszek már itt..-törölte le a könnyeimet egy piros kendővel,melyet a zakójából kapott elő.
-Nem sokáig?
-Igen..-nyújtotta át a kendőt- Tessék,ezt neked adom.
-De..-nyúltam volna hozzá.
-Vedd csak el.-biccentett.
-Ühm...-fogtam meg a selymes tapintású kendőt, melyet kissé átáztattak a könnyeim.
-Még korrepetálok valakit az osztályból,-fordult meg, és elindult a táskájába pakolni a könyveit.
-Kit?
-Makikot.
-Értem.
-Szeretném ha könnyebben beilleszkedne, az én óráimon is nagyon csendes, és mindig olyan a tekintete,mint aki sírni készül...,legalább addig segítek neki,amíg el nem megyek,végleg..-csatolta be a táskáját, és előremeredt.
-Végleg?..-kérdeztem halkan.
-Kérdeztél valamit?
-Öhm, nem.
-Mellesleg, rád szeretném bízni Makikot, tudom,hogy jól kijöttök majd.
-Ühm, rendben. Bízhat bennem.-mosolyodtam el, bár éreztem,hogy az a mosoly nagyon erőltetett volt, mivel a kérdés még mindig fent maradt bennem: Miért megy el Tousei-sensei?
-Bocsáss meg...-lépett le a katedráról, felém.
-Miért?
-Hiszen el sem mondtam,hogy miért megyek el...
-Öhm...-hajtottam le az arcom.
-Hmm...-sóhajtott fel, és kipillantott az ablakon, éppen naplemente színezte be az eget, és a fátyol felhőket, melyekből talán hó eshet estére- Rákos vagyok..-hangoztatta,és lehunyta szemeit.
-Rákos?-döbbentem le, és szinte észre sem vettem,hogy lerogytam a székbe.
-Igen...-folytatta- Még van három évem,mivel a szívemet érte a daganat, és műtétes beavatkozást nem merek felvállalni,akkor inkább élek,amíg lehet, és nem kockáztatom az életem a műtét alatt. Év végéig szeretnék még itt tanítani, titeket, remélem...-de nem tudta folytatni, mert sírva átöleltem- Ugyan, Kaori-chan...,nyugodj meg..-simított végig a hajamon. 
-De...Tousei-sensei..,meg-fog-halni...-zokogtam.
-Hát...-nézett el a távolba, az ablakon keresztül - van,hogy az embernek váratlanul megrövidül az élete..
-Kérem,ne mondjon ilyeneket..!
-Öhm...
-Én nem akarom ezt...én...nem..
-Légy erős, Kaori-chan..-fogott meg a vállamnál, és a tekintetembe nézett bátorítva.
-Rend-ben..-mondtam tétován.
-Legalább te..ne tedd azt,mint akkoriban, Yukine..-halkította el a hangját.
-Hogyan?...csak nem...öngyilkos lett?
-De.., már akkor is szívrákos voltam, a műtét még mindig kétesélyes. Ezért össze is vesztünk,hogy miért nem megyek műteni magam,hogy akkor nem csak pár évem lenne hátra...Nem hibáztattam, hiszen velem akarta leélni az életét, és családot nemzeni..,azonban,mikor egy este munka után hazaértem, ő holtan ült a székében. Azt hittem csak alszik, de mikor megláttam a gyógyszeres üveget, majd a búcsúlevelét,amiben...-ekkor megremegett a keze-..azt írta:"Drágám! Tudom,hogy ez hatalmas szakadék lesz számodra, valóban bűnösnek érzem emiatt magam. De nélküled nem tudnék tovább élni,hogy majd a gyerekemnek azt mondjam,nincsen apja. Meggondolatlan voltam, és ostoba, de...jó ez így. Sajnálom. Nagyon szeretlek, örökké..szeretni foglak."...
-Tousei-sensei...
Elengedte a vállam, és elindult a kifelé..
-Induljunk, Kaori-chan...
-Ér-tem..-kaptam a kabátomhoz,amikor ennyit mondott még,mielőtt kilépett..
-Szerintem eléggé jó ideje ismerjük egymást, ha különórára jössz, szólíthatsz ..,Takeru-senseinek..,ha gondolod...
Mire megfordultam nem volt ott. Lesokkoltam valamiért...Nem tudom miért. Hiszen,akit én ismertem Takerut, semmi köze nem volt hozzá, csak a neve, de...ezek után valamiért olyan érzés fogott el,hogy Takeru elé másképp fogok viszonyulni még jobban..
Hmm...persze, ebből kinőttem év vége felé. És próbáltam nem arra gondolni,hogy az osztályfőnöknek nincs sok ideje hátra...,azonban tudtam,hogy csak én tudok róla, senki más,az osztályból..

(huhh,ööö..félre ne értsen senki, remélem nem azt hoztam ki belőle,hogy a tanár bármit is akarna Kaoritól,egyszerűen szeretné,ha erős maradna,és mivel eléggé közel áll Yukine-hez,úgy gondolta meg kell vele osztania, mert a gondoltai nem hagyták békén...bár, sztem eléggé zavaros...,öhm, folytatása következik ^^)

Yukata 3

Ez az egész váratlanul ért. Azután nem állt szándékomban a fesztiválra menni,mintha egy szakadékba estem volna. Hogy miért,s mi történt?

Július volt. Aznap kicsit hűvösebb volt az idő. Aztán beborult. Takeru jött volna hozzánk. Úgy döntöttem elé megyek. A születésnapom alkalmából hívtam meg őt, igaz már június végén betöltöttem a hetet, de akkor nem ért rá, és erre a hétre terveztünk, egy kis partit,még a szüleit is meghívtuk, csak ők sajnos elfoglaltak voltak, azonban kárpótlásul azt mondták elküldik az ajándékot Takeruvel, és egy kis édességet,ami nagyon kedves volt tőlük.
Éppen kiléptem a hosszan elnyúló útra, mely Takeruék felé is vezetett. Akkor elkezdett kicsit esni, felhajtottam anya nagy, fehér esernyőjét, és tovább sietettem.
Fekete csatos, kis szandálom kocogott az aszfalton, és éreztem,ahogy fehér, egész ruhám alá fúj a hűvös szél, majd belekap hosszú, fekete, copfba kötött hajamba. Gyorsabbra vettem lépteim, már-már szaladtam, amikor a hosszú út közepén valamit megláttam a távolba. Mikor közelebb értem, láttam,hogy egy szürke kis személy autó áll egy helyben, keresztben az úton, betört szélvédővel. Az autó mögött, a földön egy kart láttam elnyúlni. Nagyon megijedtem, akkor az autós hirtelen elindult felém, és elviharzott mellettem, de alig hogy utánanéztem már nem láttam sehol.
Visszapillantottam az elütött személyre. Lesokkolt a látvány. Takeru volt az, fejéből vér ömlött, és biciklije tőle nem messze roncsban volt, a csomag amit magával vitt kiborulva volt az úton. Odarohantam hozzá, de a lábaim nem bírták a remegést, így lerogytam, az esernyő kiesett a kezemből.
-Ta..Ta...Ta-keru...-kun..- ujjaimat remegve feléje nyújtottam. Nem akartam elhinni,hogy ez történt, nem akartam ezt látni, nem akartam,hogy meghaljon, nem akartam,hogy...egyedül maradjak, nem akartam..
Ajkamba haraptam erősen,hogy visszafojtsam a sírást, de a könnyeim minduntalan kibuktak, elhomályosítva a képet. Hirtelen az eső megerősödött, kitöröltem a szemeiből a könnyeket, de szinte semmit nem láttam,az esőfüggöny mögül. Végeláthatatlan volt az út, a környék, s minden. Mintha bezárt volna az eső magába.
Testemet erősen ütötték az esőcseppek, hamar átáztam, és közben Takeru vérét is lassan elmosta az aszfaltról.
Onnantól már csak arra emlékszem,hogy egy ágyban ébredtem.Vak fehérség sikított a szemembe, és arra kényszerített,hogy újra összecsukjam a szemem. Majd egy meleg kéz érintette meg az enyémet, felemelve, akkor oldalra döntöttem a fejem, és anya arcát láttam, könnyekkel.
-Anya...-mondtam alig hallhatóan.
-Igen, kicsim, én vagyok az! Én vagyok az, az anyukád. Most már minden rendben lesz. -folytak a könnyei továbbra is. Sosem láttam még sírni így, talán akkor amikor apa meghalt, de azt akkor még nem tudtam,hogy azért sír.
Kiderült,hogy egy másik autós arra járva talált rám,s Takerure, ájultan. De nem értettem mindent, aztán eszembe jutott,ahogy Takeru vérét elmossa az eső.
-Hol van?! Anya,hol van? Hol van Takeru-kun? Hol van??- ugrottam fel az ágyból, s ki akartam menni az ajtón, anya közben visszahúzott.
-Nyugodj meg.., ő is itt van, egy másik szobában.
-Nem halt meg? Ugye nem halt meg??- fordultam vele szemben, kétségekkel az arcomon.
-Nem tudom..-simított végig az arcomon.- De megkérdezhetjük az orvosokat,hogy mi van vele..
Ekkor kiszaladtam a folyosóra mezítláb.
-Takeru!- kiabáltam a folyosón végig.- Takeru! Takeru-kun! - szólítgattam, miközben haladtam előre lassú léptekkel. Anyám csak kikukkantott a szobámból,s elsírta magát.
Visszarohantam anyámhoz,amikor meghallottam,hogy sír.
-Anya...-húztam meg a ruhaujjának szélét- Ne sírj! Nekem semmi bajom. Én csak.. rátaláltam..., utána nem emlékszem sokra, csak,hogy esik az eső,..nem is, szakad,mintha ömlene. -majd összehúztam résnyire a szemem - Takeru sérült meg..., és ...-ekkor átölelt anya szorosan.
-Tudom, kicsim, tudom.
-Akkor miért sírsz ennyire?
Nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, s elvezetett egy másik kórszobához,egy hosszú folyosón keresztül. Benyitott, és ott feküdt az ágyon Takeru. Bekötözött fejjel. Ez a szoba valamiért szürkének látszott, és némának, mintha semmi élet nem lett volna benne. Odarohantam hozzá, s megfogtam a kezét. Tudtam,hogy nem fog felébredni,valahogy megéreztem.
-Takeru-kun, kómában van. Túlélte, de részleges agykárosodást szenvedett, amitől kómába került, ki tudja mennyi időre. Még ha felébredne,akkor sem fog emlékezni semmire, s senkire..., még.. rád sem, Kaori-chan.-mondta anya szomorúan, szerintem tudta mit érzek, s azért sírt, mert arra emlékeztette mikor ő meg apát vesztette el.
Ledöbbentem. Takeru nem emlékezne rám? Hiszen én voltam az egyelten barátja, mert ő sem jött ki az osztálytársaival, és sokat jelentettem neki..., és most minden emlék, minden együtt töltött perc, a találkozás..., semmivé válik?
A semmibe bámulva néztem az arcát, és a kötözött sebét. Kicsit elmosolyodtam. Úgy gondoltam, túlélem. Az a lényeg,hogy él, és mellette leszek addig,amíg fel nem ébred, nem érdekelt, hogy mennyi idő lesz az.

Ősszel elkezdtem az iskolát. Visszafogottabb lettem,mint bármikor. És minden délután bementem hozzá a kórházba. Elmeséltem neki,hogy mi történt aznap, s közben szorosan fogtam a kezét. De csak teltek az évek, harmadikos voltam, tíz éves. Már-már abban a hitben voltam,hogy minden egyes nap,amikor meglátogattam, és meséltem neki, megismert, és mikor felébred, örül,hogy lát, s megköszöni,hogy mellette voltam az idő alatt is. Annyira beleéltem magam,hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy mit mondott anya,mikor elsőnek láttam,hogy itt fekszik kómásan.
Ősz vége volt. Akkor már néha kicsit szállingózott a hó, itt-ott, de másnapra mindig elolvadt. Aznap is Takeruhoz mentem. Felhúztam a térdig érő, mályva színű kabátom. Megigazítottam a kapucniját. Vastag, fehér harisnyám szélét beletűrtem a barna bokacsizmámba, és fejemre húztam, a kabátom színéhez hasonló, kötött sapkát. Kiengedett hajamat megigazítottam alatta.
-Elmentem!- léptem ki a tolósajtón.
Mindig izgatottan siettem a kórházba, azt remélve, lehet,hogy ő már ébren vár engem, vagy amikor ott vagyok, hirtelen kinyitja a szemeit.
Benyitottam a szobába,ahol feküdt. Azóta másik szobába helyezték át,amióta levették a kötést, valamivel ez a szoba fehérebb, s életbelibb volt.
Leültem az ágya mellett álló, krémszínű székre. Közben rápillantottam az éjjeli szekrényre, ahol új virágcsokor volt, és egy kis kártya, felirattal: " Nagyon várjuk az ébredésed, Takeru. Szerettünk Téged: Anya és Apa.".
Mindig is tudtam,hogy a szüleinek sokkal nagyobb fájdalom,hiszen az autós,aki elütötte mai napig nem lelték nyomát, s sajnos az eső is elmosta a nyomokat, de mindennél rosszabb volt nekik az,hogy így kell látniuk a fiukat, és még ha felébred még rájuk sem emlékezne. Bár ahogy Takerut megismertem, biztos hisz nekik,hogy ők a szülei, hiszen nagyon szeretetteljes szülei vannak neki.
-Szia..nem is tudom, mit mondjak. -sóhajtottam egyet - Ma elég átlagos napom volt a suliban. Szokásosan csúfolnak,hogy "megyek a hercegemhez, és várom,hogy felébredjen". Hmm. Nem is tudják,hogy milyen fájdalmas is az,hogy várniuk kell valakire, akit szívből szeretnek, s közben ...-hunytam le a szemeim erősen, és a számba haraptam, nem akartam arra gondolni,hogy Takeru nem emlékszik rám, hiszen már mióta mellette vagyok...
Aztán hallottam,hogy felült. Kipattantak a szemeim. Elakadt a lélegzetem. A fejét fogta, és a kezére támaszkodott, majd rám pillantott.
- Szia...úgy fáj a fejem.., nem tudod,hogy kerültem ide? - nézett rám úgy,mint akkoriban,amikor elsőnek találkoztunk, kicsit fel is lélegeztem. Takeru ezek szerint emlékszik rám.
-Baleseted volt, én találtam rád..., lassan három egész éve,az egésznek...-kicsit elpirultam.
-Három évig itt aludtam?
-Kómában voltál...-pislogtam rá.
-Értem. -majd megint a fejéhez nyúlt.
-Feküdj vissza..-döntöttem le a párnájára...- jobb,ha pihensz. Szólok egy nővérnek,hogy végre felébredtél, s hozzon valami fájdalomcsillapítót. - takartam be.
Ő csak mosolygott bágyadtan, aztán rákérdezett, arra a kérdésre,amit soha nem akartam hallani.
-Te, ki vagy?- ez a három szó egy pár pillanatig visszhangzott bennem, képtelen voltam felfogni,hogy valóban nem emlékszik rám. Lerogytam a székre, szemeim pedig kitágultak, a semmibe bámultam, és úgy éreztem üres a világ, üres a tér, és üres vagyok én is.
-Ööö..- ült fel, és a vállamnál fogva rázogatott- Hé! Jól vagy? Ismernem kéne téged? ...-mikor látta,hogy nem reagálok, abbahagyta, és kitakarózott, szembeült velem - Mondj valamit...- ekkor mintha lándzsát szúrtak volna a fejébe,olyan éles fájdalom hasított a fejébe, kezeivel a fejéhez kapott...- nem.., nem bírom..mi ez az elviselhetetlen fájdalom? Mi ez?? -aztán néma csönd úszott sokáig. Képeket látott maga előtt, egy lánnyal volt, de az arcát nem látta, csak érezte,hogy ő volt az egyetlen aki a barátja, és fontos neki.
-Kaori...-suttogta.
Ekkor kitisztult a szemem. Ráemeltem a tekintetem, és átöleltem.
-Igen, én vagyok az, Takeru-kun...én vagyok, Kaori..
-Sajnálom,hogy nem emlékeztem rád...-ölelt át ő is.
-Nem számít, már tényleg nem...- örömkönnyek csordultak le arcomon.

Még pár hétig bent tartották őt, de szépen visszanyerte az emlékeit,amin az orvosok is nagyon csodálkoztak. Igaz, arra a fesztiválra sosem emlékezett hiába említettem neki,bár nem is bántam, számomra az volt a fontos,hogy végre felébredt, és egészséges, és a szülei örülhetnek az ébredésének.
Évek elteltével,ahogy elkezdtem a középiskolát ritkábban találkoztunk,mivel ő már befejezte, és dolgozni járt egy étterembe, pincérkedni.

                                                 ~

Kiléptem a zuhany alól, magamra kötöttem, hófehér, nyári köntösömet, és a hajszárítóhoz nyúltam, a tükör elé lépve. A meleg fuvallat megcsapott, és kicsit dideregni kezdtem tőle.
Majd már készen, az esti kimonómba felöltözve léptem a konyhába, ahol Takeru éppen az asztalra tette le a teáskannát.
-Pont jókor, éppen kész van.- mosolygott rám.
-Ühm.-bólintottam, s levetettem a papucsom, és elhelyezkedtem a kispárnán, ráülve a lábaimra.
-Már csak a teás poharak kellenek...-indult el a polcokhoz.
-Várj!- keltem fel- Anya,azóta máshova rakta őket..- indultam feléje, de valami gömbölyű a talpam alá csúszott, és elvesztettem az egyensúlyom. Takeru éppen,hogy elkapta a csuklóm, de magammal rántottam a földre.
A pillanat hevében teljesen zavarba jöttem, látszott is az arcomon,mert elpirultam. Már rég nem éreztem iránta szerelmet, nem is akartam, mivel a fejembe rögződött,hogy azután volt a balesete, és mi csak barátok vagyunk, de nagyon fontosak egymásnak.
Takeru négykézláb feltámaszkodott, aztán rám pillantott. Hosszú,fekete hajam,akár egy sötét folyó terült el hullámosan a padlón. Jobb vállamról kissé lecsúszott a kimonó egyik fele, arcom pedig egyre jobban elpirult ahogy a fiú szemeibe olvadtam. Ő még csak el sem pirult, csak csodálkozva nézett engem, majd elkezdett közelebb hajolni. Akkor oldalra döntöttem az arcom.
-Nem lehet köztünk...semmi, te is tudod...
-Hmm..-mosolyodott el- tudom..,hogy így érzel.
-Hahh?- fordítottam vissza rá a tekintetem pislogva.
-Nem akartalak zavarba hozni..-kelt fel, majd a kezét nyújtotta, én megfogtam, elfogadva a segítségét.
-De..- tétován néztem a padlót keresve valamit.
-Mi az?
-Mi az amin eleshettem?
-Azt hiszem ez lesz az...-kapta fel a markába, egy üveggolyó volt az. Sosem láttam még olyat, nagyon szép volt. Egy színű,még is mintha szivárvány játszott volna benne.
-De,hogy kerülhetett ide?
-Az enyém..- nadrágzsebébe süllyesztette.
-Értem..
-Sajnálom, biztos akkor ejtettem el,amikor csináltam a teát.
-Semmi baj!- ráztam a kezeim magam előtt- Nem történt semmi, különben is nagyon szép üveggolyó az, sosem láttam még olyat.-pislogtam rá.
-Még akkor vettem, mikor kikerültem a kórházból. Neked is vettem egyet, de azt mondtad cseréljünk..-nevette el magát.
-Hmm...tényleg, majdnem elfelejtettem..-biccentettem.
-Azóta mindig magamnál tartom...,hogy nehogy elfelejtselek.., mert nem akarom,hogy fájdalmat okozzak neked...-nézte a padlót lesütött szemmel.
-Ne aggódj, abból már kinőttem..., nekem az a fontos,hogy élj, még ha nem is velem, vagy mellettem...,de élj..,hogy tudjam,hogy létezel...-simítottam végig a vállán,ahogy a szekrényes polchoz léptem a teás poharakért. Kettőt vettem ki, ég kék színűek voltak, fehér virágmintával.
Aztán leültünk az asztalhoz, és megtöltöttük a poharakat. Az illata az egész konyhában terjengett. Majd belépett anya.
-Halihó! Megjöttem! - tette le az ernyőt az előszobába, lépteit errefelé vette- Hmm..micsoda illatok vannak itt..-majd előkapott egy kendőbe csomagolt dobozkát- Ha nem bánjátok hoztam obentót! -biccentett.
-Ühüm. -tettem le a poharat.
-Jöjjön Chitose-san, melegedjen át, most készült el nemrég a tea.-hozott egy harmadik poharat is Takeru.
-Nem hagyhatom ki..-ült le mellém, közben kicsomózta a kis dobozt, majd felnyitotta a fedelét, friss illata megcsapott, még szemmel láthatóan meleg volt.
Közben Takeru neki is töltött a teából, és leült.
-Köszönöm..-fogta meg a poharat, látszólag fázós kezeivel- Mellesleg,Takeru...
-Igen?
-Már elég jó ideje ismersz, nyugodtan szólíthatsz a keresztnevemen..,Atsuko-sannak, hm?- biccentett anya.
-Öhm...,rendben..-zavartan nevetett a fiú, amitől elkezdtem kuncogni- Te meg mit nevetsz?
-Én nem is!-tettem a kezem a szám elé,közben tovább kuncogtam.
-Perszeee...-tudtam mire készül,ezért felálltam gyorsan, és elsiettem a folyosón a szobám felé..
-Nem kapsz el úgy sem!-nevetésem visszhangzott végig.
Közben anya sóhajtva lehunyta szemeit, és belekortyolt a teába.
-Gyerekek...
Beestem a szobámba szinte, majd hirtelen két kar a derekamnál megfogott, és ledöntött a földre..
-Akkor sem kapsz el!-nevettem Takeru arcába.
-De már elkaptalak..-pislogott, a meglepetett tettetve.
-Nem,mert...- de nem tudtam folytatni, ajkait az enyémhez érintette,amitől nem tudtam szabadulni. Minél inkább ellenkeztem magamban az érzéssel,hogy nem érezhetek azután a baleset után többet a barátságnál, annál jobban tudatosult bennem akkor,hogy mindvégig szerelmes voltam belé,azonban meglepett,hogy ő is így érzett.
Lehet nem tudnám leírni,azt a felfoghatatlan érzést,ami szikrákból tűzzé vált. Csak bizsergett a testem,amitől úgy éreztem nem akarok többé szabadulni.
-De igen, elkaptalak...- szólalt meg Takeru, s mélyen a szemeibe nézett.

(folytatása következik...)

Yukata 2

Beléptem a zuhany alá. A szinte majdnem forró víz hirtelen érintett,amitől kissé libabőrös lettem. Éreztem ahogy a végigsiklik a fejbőrömön, és a hajamon keresztül. A felszálló pára kissé elkábított. A lélektelen gőz, szellemként úszkált a fürdőszoba levegőjében. Elmosolyodtam, kicsit feltörtek a régmúlt emlékei bennem.

                                  ~

Hatéves lehettem. Az óvodát éppen befejeztem, azon a héten. Kicsit szomorkásan, de még is izgatottan búcsúztam el az óvodatársaimtól. Ott sem voltam az az izgő-mozgó, jobban szerettem egyedül játszani, azonban ott legalább voltak barátaim.
Ahogy hazaértünk,mintha kicseréltek volna, rugóként pattantam a szobám felé, felkötött,copfos hajam lobogott, mint a benne lévő sötét kék szalag is. Gyorsan eltoltam, a tolósajtót, és az éppen a szobámban ténykedő nagymamámhoz rohantam, meghúztam a ruhájának szélét.
-Nagyi! Nagyi! Megnézhetem most már!? -pislogtam rá, nagy szemekkel kíváncsian.
-Majd holnap igen.-mosolygott nagyanyám, arcán halványan megrezdültek ráncai a mosolytól, de korához képest, nagyon is szép asszony volt. Mindig kimonót viselt, azonban már nem a festett mintásakat, mint régen, mivel azokat a szentély belső falára akasztotta ki, és szinte a gésákhoz hasonlóan kötötte kontyba, kicsit már őszes haját, amiben még az aranyszőke hajszálak néha felcsillantak a fényben.
-Komolyan?- pattogtam előtte még mindig.
-Igen.-nyugtatva a fejemre emelte kezét.
-Köszönöm!- öleltem át szorosan a lábainál, mert alig értem fel. Mindenkihez képest kisebb voltam, még az óvodatársaimhoz is. Anyám épp ekkor lépett be, én pedig hozzárohantam.
-Mi az Kaori-chan?- hajolt le elém, és elmosolyodott. Valamiért mindig elpirultam a mosolya láttán,mert a zöldeskék szemeiben elbűvölő fényt láttam.
-Nagyi azt mondta holnap megkapom az első yukatám! - mondtam izgatottan.
-Ühüm. -biccentett- Reméljük majd Takeru-kunnak is tetszeni fog.
Ekkor még jobban elpirultam, és kék, farmer anyagú, pántos szoknyám szélét szorongattam. Takerunek, már a neve hallatán is zavarba jöttem, akkoriban ugyanis fülig "szerelmes" voltam belé. Négy évvel volt tőlem idősebb, és apa halála után sokáig a szomszédomnak mondhattam, ahol sűrűbb volt a lakott terület, csak egy éve,hogy idejöttünk a nagyszüleimhez.
Emlékszem a két ház közt, csak egy kisebb kerítés volt. Én az udvarban voltam, a hintán ültem, lehajtott fejjel, csak a szél lengette meg az akkoriban még vállig érő hajam. Aztán valamit hallottam..
-Kaori-chan!
Oldalra néztem, a kerítésen túlra, de senkit nem láttam, pedig onnan jött a hang. Aztán azt hittem csak képzelődtem, és újra a földet néztem. A fekete, kis csatos cipőm orrát kocogtattam egymásnak. Láttam,hogy a fehér harisnyám meg volt gyűrődve. Lehajoltam,hogy megigazítsam, közben fekete-szürkés egész ruhám, kissé leomlott. Akkoriban tudtam, meg,hogy apa, azért nincs már, mert meghalt. 
-Kaori-chan!- hallottam újra, most már felálltam a hintából, pislogva néztem a kerítést. Majd közelebb lépkedtem. Majdnem egy fejjel magasabb volt tőlem, a szürke kerítés, az óvodatársaim már biztos át tudtak volna nézni rajta. 
Úgy döntöttem megnézem a túloldalt. Vékony ujjaimmal megfogtam a kerítés szélét, s próbáltam magam felemelni, hogy legalább egy kicsit át lássak a kerítésen. Amikor aztán egy fiú bukott elő a kerítés mögül, én pedig hátrafelé estem. 
Sokáig nem szólaltam meg, csak néztük egymást.
-Te meg..-kezdtem bele.
-Nem...-közben ő is.- Nem esett bajod? - nézett rám aggódón.
-Nem..- keltem fel, és leporoltam a szoknyám. - Te ki vagy? 
-A szomszéd fiú, Yuushirou Takeru...- majd átmászott, s leugrott mellém. - Te pedig Kaori-chan.- hajolt az arcomhoz közel,amitől elpirultam.
-És..és..mit..akarsz? Honnan tudod a nevem?
-Hallottam,amikor Chitose nagymamád mindig hangosan szól utánad, ha evésidő van, s te kint vagy. 
-Értem.- néztem félre.
-Mi a baj?
-Semmi.-motyogtam az orrom alatt.
-Hmm...-nézett végig rajtam, látva,hogy szinte feketébe vagyok.- Csak nem gyászoltok valakit?
Ekkor rápillantottam nagy szemmel, pár pillanatig bámultam rá, sötétszürke tincseit kicsit fújta a szél, és halványlila szemeibe olvadtam, mert olyat még életemben nem láttam, egyszerű otthoni ruhát viselt, egy fehér pólót, és egy kék nadrágot. Majd hirtelen könnyek csordultak le az arcomon, úgy,hogy észre sem vettem.
Takeru elcsodálkozott, majd letörölte a könnyeket.
-Ne sírj..
-Mik azok,amiket letöröltél?- fogtam meg szorosan az egyik ujját.
-A könnyeid.
-Könnyeim?
-Amikor szomorú az ember, sírni szokott, és a szemeiből könnyeik buknak elő...-próbálta érthetően elmagyarázni nekem. Majd látta,ahogy meredten magam elé néztem.- Kit vesztettél el?
-Aput.-húztam össze a szemeim.
-És szeretetted őt?
-Igen.
-Mikor halt meg?
-A születésem után.
-Tényleg? S ma van a napja,hogy meghalt azóta?
-Nem...
-Hát akkor?
-Tegnap tudtam meg,hogy apu miért nem jön haza még mindig...
-Értem.-sóhajtott a levegőbe, majd a hónom alatt megfogva, odavitt a hintához, s beleültetett. Mögém állt, majd kicsit meghajtotta, és lassan előre-hátra hajtotta a hintát. 
-Miért csináltad ezt?- kérdeztem tőle, közben az ölembe tett kezeimet néztem.
-Szeretném ha megnyugodnál. És bocsáss meg az előbbiért...
-Nem baj..-hunytam le a szemeim.
Azóta a nap óta mindig átjött hozzám, és hintát hajtotta nekem. Akkor mindig úgy éreztem, minden egyes nappal közelebb kerültem hozzá, és kialakult bennem a szerelem, gyereknéven, mert még is csak nem az az igazi szerelem volt, ennyi évesen. 
Anyám,s a nagyszüleim megbíztak Takeruban, és ha ők elmentek valahova, mindig rábíztak. Mikor a szentélyhez költöztünk, nem sokkal később Takeruék is a környékre költöztek, így legalább el tudott hozzám jönni könnyen. 


Nyeltem egyet:
-Ő is eljön?
-Igen,kincsem, csak nem baj?- csodálkozott el anyám.
-Nem.
A jövőhét elején már lecsitultak bennem a kedélyek, a tükör előtt méregettem magamon a halványkék, rózsaszín cseresznyevirágos yukatám, amit egy fehér széles övvel volt összekötve, rajta egy kisebb díszesebbel, masnival megkötve az elején.
-Ennyire tetszik?- kukkantott be nagyanyám.
-Ühüm.-bólogattam hevesen.
-Megértelek, elsőnek jössz a nyári fesztiválra, és ráadásul Takeru-kun is ott lesz, és mindenképpen tetszeni akarsz neki.
-Én?- pislogtam, ahogy lassan elpirultam,mint a rák- Nem...nem, én nem...-habogtam.
-Haha.-kacagott nagyanyám,és kisétált.
A fesztivál helyszíne nem volt messze a szentélytől, hiszen anyám, és nagyszüleim voltak most a főszervezői.
Sietve előreszaladtam papucsomban, a hosszan elnyúló aszfalton. Aztán megálltam hirtelen mikor megláttam a magam előtt elterülő standokat, embereket, és fényeket. A szememben csak úgy játszottak mindezek, káprázatos volt számomra az összejövetel látványa.
Sok színes lampion lámpás lógott a standosok sátrainak szélén. Kicsit érezni lehetett az ételstandtól a kaja illatot, talán yakitorit készítettek, mindig is meg akartam kóstolni. Aztán megpillantottam a legyezős standot. Oda akartam rohanni,amikor hallottam egy hangot mögöttem jönni.
-Kaori-chan!!- Takeru volt az, halvány lila árnyalatú yukatában volt, fekete kis csíkozott mintákkal, fekete széles övvel kötve a derekán. Lihegve kapkodta a levegőt.- Máskor ne rohanj így előre, nem tudlak utolérni. Anyukád, és a nagyszüleid rám bíztak, nem akarom,hogy bajod essen.- egyenesedett ki és a fejemre nyomta kezét, közben végigszemlélt. Két copfba, hosszan elnyúlt fekete hajam,melyet kékes-fekete szalag fogott össze, a cseresznyevirág mintás, világos kék yukatám bő ujjait szorongattam, és felnézve rá pirultan pislogtam.
-Mi..az?-csuklott meg a hangom, ettől pedig a számra tapasztottam a kezem zavaromban.
-Semmi. Szép vagy!-biccentett.
-Komolyan?-csodálkoztam.-Tetszem neked?- szerintem ez a kérdés meglepte,mert kikerekedtek a szemei.
-Igen.-tarkójához nyúlt zavartan, majd megfogta a kezem- Mondd, mit szeretnél venni?
-Olyat!-mutattam a legyezős standhoz.
-Uchiwát szeretnél?
-Ühüm.
Egy hasonló színűt vettünk,mint a ruhám, és egy cseresznyefa ágat mintázott rajta,ahogy a rózsaszín szirmok elszállnak.
-Köszönöm!-karoltam Takerube.
-Szívesen, máskor is.
Életem legszebb nyári fesztiválja volt, tele színekkel, emlékkel, és mindezt Takeruvel tölthettem.
A tűzijátékot már a szentély lépcsőjének tetején akartam megnézni,úgy gondoltam ott szebb látvány lesz, és Takeru nem bánta, tetszett neki az ötletem.
Leültünk a legelső fokhoz. És elmélyedtem a sok ezer csillag fényében,ahogy az éjszaka körülölelte őket.
-Takeru-kun..
-Igen? - de alighogy rákérdezett, én közel hajoltam az arcához és szájon csókoltam. A tűzijáték fényei akkor telítették be az eget. Életem első csókja volt, már ha mondhatom így, és azt hiszem Takerunak is, de egyedül csak én emlékezhettem erre a napra.

(folytatása következik...)

Yukata

Ezüstös esőfüggöny zúdult le aznap. Olyan mértékűen,hogy alig lehetett átlátni rajta.
Hosszú, végtelen út volt,amelyen épp akkor rohantam. Átázott kék-fehér egyenruhámból csöpögött az esővíz. Hosszú fekete hajam rátapadt nyakamra. Éreztem bőrömön, ahogy az esőcseppek nagy erővel csapkodják a testem, és közben a hideggel végigsiklik a nyakamon, a mellkasomnál, a hátamon, le a combomon, egészen a cipőmbe, ami csak tocsogott a nedvességtől, miközben fehér térd feletti zoknim már-már a sár lepte el, és a lábujjaim közt nedves homokot éreztem.
Olykor nehezen tudtam kikerülni a nagy, álló vizeket, így szinte belecsobbantam bokáig, de nem érdeket, siettem,ahogy tudtam, pedig már úgy éreztem fáradok, és a hideg is álmosított, pedig szinte vakon haladtam az úton.
Nyár eleje volt, június. Ritka,hogy nagy eső jön errefelé, csak néha-néha záporok. Ebben az évszakban nagyon sokat sütött itt a Nap, ami szinte már elvakított,ha kiléptem a házunk ajtaján, akkor mindig felhúztam kedvenc nyári kalapomat. Tiszta fehérsége valamiért mindig elvarázsolt, és a mélykék színű masni amivel át volt kötve, kiemelte az én világoskék szemem, legalábbis úgy éreztem.
Még mindig az úton rohantam egyre csak előre s előre. Ebben a nagy zuhogásban végtelennek tűnik, mint mikor jó az idő, pedig akkor csak nyugodtan sétálok végig rajta, és szemlélem a magam körül elterülő zöld füves mezőt, és a helyenként kimagasló cseresznyefákat.
Egyszer aztán elcsendesedett, végre megállhattam pihenni. Bár most már látszott az út előttem, még így is végeláthatatlannak tűnt, úgy éreztem,mintha eltévedtem volna, pedig tudom,hogy csak akkor érek haza,ha magam előtt látom a hosszú lépcsősort, és a szentélyt, ahol a nagyszüleim laknak, és édesanyám.
A rossz idő ellenére még is jó érzéssel töltött el,hogy hazafelé tartok ilyen elázottan, mert anyám ma lett készen az Éves Nyári Fesztiválra, a "yukatámmal". Beszívtam mélyen az eső áztatta környék illatát, majd már gyalog haladtam tovább.
                               ~
Ma volt az utolsó nap,az iskolából. Nem éppen valami jó kedvvel léptem ki az iskola kapuján. Minap ugyanúgy,mint máskor elfoglaltam magam az osztályteremben, miközben a többiek lementek az udvarra, vagy a folyosón hülyéskedtek. Olvastam éppen. A kedvenc könyvemet, melyet még legjobb barátnőm adott nekem,amikor elváltak útjaink középiskola kezdéskor. Csak ezt vittem magammal akkor, semmi mást, hiszen nem volt szükségem túl sok mindenre amúgy sem, az év folyamán, a tankönyvek, a füzetek, és a tízóraimon kívül.
Hallottam lépteket bejönni, de túlságosan belemélyedtem a könyvbe, így csak akkor eszméltem fel,amikor kikapták a kezemből.
Az osztálytársaim voltak: Airi Nakamoto, Akae Chikage, Eimi Shizuki,és Fumi Ryouko. Nem azok a jó tanulók, inkább az "azt csinálok,amit akarok" fajtából valók. Sosem kedveltem őket, ha kellett belekötöttek bárkibe. Négyen álltak előttem, vigyorral a képükön, közben szemeiket a tekintetembe fúrták és várták a reakciómat,de az egyik megtörte a pillanatot.
-Most is sírni fogsz? - kérdezte gúnnyal a hangjában Eimi, és becsukta a könyvet a kezében.
-Úgy sem érdekel, akkor minek kérdezed? - mondtam neki,miközben a szemem egész végig a könyvön volt.
-Azt akarod? - nyomta képét Akae a fejembe. Ekkor nyeltem egyet. Mindig is tudtam, bármilyen választ adok, folyton odajutok,hogy megkötöznek, és felhasználják ellenem minden kiejtett szavamat.
-Inkább ti mit akartok tőlem? - éreztem ahogy megcsuklott a hangom kissé, és végigdermed rajtam az ideg, s megfeszíti a testem.
-Ezt...- szólalt fel Eimi, és kettészakította a kis könyvet, majd elvágta a fal felé, ahol az ablakok nyitva voltak. A szél könnyen belekapott, és elrepítette őket az iskola minden területére. Lassan táncoltak piszkosfehér lapjai a levegőben,mint valami madarak.
Ettől az egésztől ledöbbentem. Magam elé néztem, közben éreztem,ahogy az arcomat átjárja a forróság, és könnyes kezd lenni a szemem. Bizonyos mértékig úgy kizártam őket, hogy visszhangossá vált minden, és amikor megszólaltak röhögve, lehet tisztán hallottam, de mégis tompa hangzással érződött.
-Nézd már, lefagyott!
-De egy bamba lány, nem is számított neki a könyv..
-Várjatok mindjárt sír, és kiszalad a mosdóba!! - hallatszódott egy visszhangos kacagás.
-Alig várom, de akkor nem hagyjuk elfutni, megyünk utána, hogy emlékezetessé tegyük az utolsó napját!
Nem volt erőm felkelni, mintha odaszegeztek volna, úgy éreztem,mintha kitéptek volna belőlem egy darabot, és azt gúnyolódva felém mutogatták volna,hogy lássam mit vesztettem,hogy érezzem a fájdalmat, a földbe taposást, a nyomást, mely napokig a sötétségbe hívhat. Még mindig ott álltak felettem, s rólam beszéltek, időközben meglökdöstek,hogy miért nem reagálok, de nem hallották,hogy már egy ideje valamit motyogtam az orrom alatt.
-Várj, mintha valamit mondana...-tolta el Eimi, Airit- Mondd hangosabban! Nem tudsz beszélni?? Vagy talán segítsek emlékeztetni rá? - röhögött a képembe.
-Kussoljatok...- mondtam halkan.
-Mi?
Ekkor felálltam, és a képükbe ordítottam:
-Kussoljatok!! - léptem el a padomtól,de megszorította a karomat egy kéz.
-Hogy mondtad, kislány? - szólt vészjóslóan Fumi, aki nagyon jól ismert volt abban,hogy ha akibe belekötöttek, és nem engedték elmenekülni, megverte. Kapott is érte mindig pár intőt, de sosem csaphatták ki,ugyan is a szülei mindig lefizették az igazgatót.
Ekkor hirtelen végigszaladt rajtam a hideg, az egész testem elfehéredett, és nyeltem egyet.
-Héé! Fumi..., engedd el, jobb ha nem ártasz neki fizikailag, mert a vallásos családban ez nem tesz neki jót...- szólalt meg Akae,amin szinte ledöbbentem.
-És ugyan te mit aggódsz érte?? - engedte el a karom, és Akaét meglökte úgy,hogy a paddal találkozott.
-Nagyon jól tudom mi van egy vallásos családban, hiszen én is onnan való vagyok!- kiabálta Fumi arcába a földről.
Közben a másik kettő az orra alatt kuncogott, én pedig kihasználtam a helyzetet és elsietettem onnan. Lesiettem a lépcsőkön, és szinte örömmel estem ki az iskolakapun. De nem lassítottam, futottam még egy darabig, amikor pár esőcsepp megérintette a bőrömet, de alig hogy felnéztem a szürke felhőkkel tarkított égre, elkezdett zuhogni.
                                    ~

Már nem voltam messze a lépcsős szentélytől, akkor már nem is esett,csak a szürkés felhők pihentek meg az égen, mint valami kisgyermek, mely a sok sírás után, kimerült, és elálmosodott.
Most már sosem tudom meg a könyv végét. Arra viszont még mindig emlékszem, és emlékezni fogok, hogy mi volt az utolsó mondat,amit a főhős mondott: " Lehetsz bárki, vagy bármi, lehetsz ember, vagy állat, lehetsz tűz, vagy víz, akkor is megtalálod az ellentétét a világban, ami ismeretlenbe hajt, aztán vagy kezet fogsz vele, vagy örök ellenségeddé válik. Ezzel nem azt akarom mondani,hogy az embernek,az állat az ellentéte, hanem,hogy az ember bármit, vagy bárkit ellenségének lát, lehet az akár a saját fajtája. Ezt ne feledd, és nézz mindig előre, mert sosem késő feladni,s változtatni!".
                                  ~
Chitose Kaori vagyok. Tizenhat éves. Vércsoportom "B". Kisgyermekkorom óta vagyok a szentély lakója. Apám születésem napján meghalt, egy tűzesetben, de többet nem mondtak el róla. Anyámat ritkán látom, így a nagyszüleimmel élek javarészt, és még is egyedül, mert ők a szentélyben,mindennap szertartást tartottak a vendégeikkel, így én a szentélytől nem messze lévő házban voltam legtöbbet. Nem vonzott a vallás, de ez nem zavarta őket, tiszteletben tartották, és én is az ő tevékenységeiket. Igaz párszor részt vettem egy-két szertartáson.
                                  ~
Fellibbentem az első lépcsőfokra, és majdnem megcsúsztam, de valaki hátulról megfogta a derekam.
-Vigyázz, még elesel...- a hang ismerős volt, és kellemes, érezhető volt belőle a mélyről jövő kedvesség, a jóindulat, amit mintha valahogy már rég hiányoltam volna. El is érzékenyültem, szembe fordultam vele, és belebújtam arccal elől kigombolt kabátjába, és előbuggyant könnyeim hatására zokogás tört ki belőlem.
-Oh, - meglepődöttségében kicsit megbillent az egyensúlya,ahogy megöleltem- Héé, Kaori-chan...- simított végig nedves hajamon, le a vállamon- Történt valami? - aztán megfogott mindkét vállamon, és kissé eltolt magától,hogy lásson, de nem látott mást, csak pirosló,könnyes kék szemeket, vörös arccal,ami ránéz, szinte kérkedőn, hogy adjon neki valamit.
- Ne sírj...- törölte le ujjával az arcomon lefolyó könnyeket. - Valaki megint bántott, igaz? Még ezen az utolsó napon is?... -aztán lehalkította a hangját- ..néha annyira elfog az érzés,hogy utálnom kell az embereket...- nézett oldalra, majd újra rám.
-Takeru...Takeru-senpai...- akadoztak a szavaim..- örökre elvesztettem...
-Mit?..- kétségbe esett túrt bele rövid, kicsit kócos sötétszürke hajába.
-Amit Makiko-tól kaptam...- sütöttem le szemeim zavartan, majd mintha valamiféle gyűlölet hasított volna végig az elmémen, kikeltem magamból - Azok az ostobák, ők vették el tőlem...Azok a mocskos piócák, még utolsó nap sem hagynak nyugodton!! - rángattam meg piszkosfehér kabátját Takerunek, és halvány lila szemeibe meredtem dühömben, ami kissé nyugalmat hozott..- Sajnálom..- engedtem el a kabátját a szorításból, és leszegtem a fejem.
-Megértelek..- emelte kezét a vállamra, majd végigpillantott rajtam - Siessünk haza, a végén még jobban megfázol így nedves ruhában. Főzök neked forró gyógyteát, és közben mindent elmondhatsz nekem, addig is megnyugszik a lelked egy kicsit.Nem akarom,hogy lebetegedj, szeretnélek látni a yukatádban,amit anyukád készített, a fesztiválra.  - majd a földön eldobott kék esernyőjéért hajolt le,amit akkor dobott el,amikor megfogott,hogy ne esek el.
Én pislogva meredtem rá, majd oldalra döntöttem fejem, és kicsit elmosolyodtam.
-Rendben...- és elindultunk fel felé a lépcsőn.
Yuushirou Takeru gyermekkori barátom, mindig mellettem volt, de nagyon ritkán láttam az utóbbi időben. Azt hiszem most pont a legjobbkor találkoztunk.
Benyitottam a kiskapun, anyám éppen akkor lépett ki a lakóház ajtaján. Piros- fehér kimonóban, sötétbarna, oldalra fonott haja kicsit meglibbent,ahogy lelépett a kis lépcsőről. Integetett nekünk, és odasietett, látva,hogy eláztam.
-Jaj, kincsem, hogy ázhattál el így, talán előbb hazaengedtek, s elkapott az eső hazafele jövet?
-Majd elmesélem...-mondtam halkan.
-Történt valami?- pillantott ijedten Takerura.
-Csak lelkileg fájdalmasan érintették a ma történtek, Chitose-san.- nézett rám a fiú.
-Értem. Majd este beszámolsz, nekem el kell mennem, Takerura bízlak, de öltözz át gyorsan, és szárítsd meg a hajad. - majd elmosolyodott a szomorú arcomat látva- A szobádban meglepetés vár. - érintette meg a vállam egy pillanatra, és elindult lefelé a lépcsőn.
Reménykedtem,hogy az amire gondolok, a szép "yukata", a fesztiválra,amit anyám sajátkezüleg készített.


[hmm...egy újabb 3 részes sztori talán?? lehet...szeretném folytatni, ha már így történt...]

(itt a második része: Yukata 2 )

Lillie 3

[és íme, remélem most már a befejezés :D mintha Sara emlékét írnák :D folyton tovább írtam egy fejezettel, s még akkor is pluszba hozzáírtam 10 epilógust, és 4 OVAt :DD ] [frissítve van: 2011. június 27. hétfő, a lényeget kihagytam,ahogy az árvaházhoz visszamegy :D de remélem most már jó :D ]


Tom tudta,hogy nem kell sok hozzá, Lillie majd rákérdez. Félrenézett, gondolkozott. Zöld szemeiben megcsillant valami, mai napig magát hibáztatja a történtekért. Folyton felvisszhangzik benne a sok sikoly, majd egy gyűlölettel teli " Hazug!" szó.
~Hmm...-hunyta le szemeit..- erről nem szeretnék beszélni..., attól tartok,ha elmondom, megrémisztelek, és még jobban veszítek a bizalmadból, vagy csak egyszerűen beleviszlek abba,ami akkoriban is megtörtént...
-Rendben..-csuklott meg a hangja,aztán felkelt mellőle, és a ruhásszekrényéhez lépkedett.
~Most..meg mit csinálsz? -pislogott a fiú utána nézve.
-Átöltözöm..., ugye nem zavar téged? - nyitotta ki a két ajtós, kétszer akkora szekrényt,mint ő. Tele volt sötét ruhákkal, és mind hideg színű volt. Azonban középütt egy fehér, selyem egész ruha, egy fekete nagy masnival a derekán átkötve kivirított. Le is emelte a fogasról.
Tom nyelt egyet, kissé elpirult. Nem hitt a fülének, Lillie átöltözik előtte? Azt is tudta,hogy a kiválasztottaknak gyorsabb a hormonműködése, így Lillie-nek a kislányos külső mellett, mellei is voltak már,mint egy tizennégy évesnek.
-Mi a baj? - pillantott a fiúra, aki döbbenten ült az ágy szélén, miközben ő a szekrény egyik ajtajának belsejében lévő tükör előtt méregette magára a ruhát.
~Igazából.. csak annyi,ami nem baj, csak érdekes,hogy csak úgy átöltözöl előttem,mindent levetve? Ez nem hozz zavarba, vagy a csók után a hiányos öltözetet is elviseled mások előtt?...
-Öhhmm..- bámulta magát a tükörben pár másodpercig.., mert ő is észrevette magán az előnyösebb, nőiesebb kinézetett, még ha látszólag kislány volt részben. Aztán ahogy visszapörgette magában azt,amit Tom elmondott, lassan végigfutott rajta az elpirulás. - Perverz! - vágta hozzá a ruhát.
Tom bamba képet vágott, majd lehunyta szemeit, s elmosolyodott.
~ Kikérem magamnak, azért kérdeztem meg,mert látszik,hogy az a zavarba jövő hölgyemény vagy! - pillantott fel.
Lillie becsukta a szekrényt. Majd felsóhajtott, és az ágyhoz ment vissza,hogy a ruhát magához vegye.
-Igaz..., bocsáss meg...- sütötte le szemeit zavarában.
~Semmi baj.
Közben Lillie-nek eszébe jutott valami, még a történtek előtt, csak úgy megjelent Tom, a semmiből, még is hogyan? Nem értette, a könyvre pillantott, mely ki volt nyitva.
-Tom, te hogyan kerültél ide? És ha magadtól ki tudsz jönni a könyvből, miért tűntél el?
~Úgy látszik nem vetted észre...- állt fel vele szemben..- Ha becsukják a könyvet eltűnök, ha kinyitják, akár természeti külső hatás, megjelenek. Magamtól nem tudok megjelenni. Amikor eltűntem,akkor becsuktad a könyvet, s mivel majdnem két hétig hozzá sem nyúltál, nem is jelentem meg, azonban a huzat,amit a nyitott ajtó okozott, fellapozta a könyvet,amitől végre megjelenhettem. Részben a börtönöm a könyv, részben pedig otthon, mivel volt már rá eset,hogy rosszkor voltam rossz helyen, amikor megjelentem.
-Értem. Akkor...- a földre emelte gondolkodón a tekintetét..-..mi lenne ha..- de nem tudta befejezni,mert a fiú a szájára nyomta a tenyerét.
~Eszedbe ne jusson,hogy engem megszabadíts a könyvtől. Ez nem átok, csak így rendeltetett. Szabadulásom ára,hogy tíz kiválasztott emberi lényt, mágussá tanítok. Meg aztán...- emelte el a kezét, és az ablakhoz közel lépett, a messzibe nyúló zöld udvart nézve,ahogy a füvet a gyenge szellő lengeti, és egy fekete, kis pillangó táncol a levegőben -..jobb is,hogy így van. Nem nézne ki jól,ha a szüleid betoppannának,s meglátnának velem, különben is...-ekkor kicsit felnevetett-..hova rejtenél, még másik ágy sincs,ahol pihenhetnék, lehet mágus vagyok, de emberi szükségleteim vannak, csak erővel rendelkezem, tárgyakat nem tudok létrehozni, magam javára, s nem is tehetem...- egyik kezét nadrágzsebébe süllyesztette...- ..mivel lefokozták az erőm.
Lillie szótlanul nézte a fiút. Megsajnálta, de tudta,hogy úgy lesz a jobb,ha nem cselekszik meggondolatlanul. Lassan Tom mögé lépkedett, és hátulról átölelte.

Lassan egy hónapja,hogy Diedrich családdal lakik. Nagyon megszerette Annet, és Claust,akit most már felszabadultabban szólíthatott anyjának, és apjának. Eközben Tommal, már rég begyakorolták az alapigéket, és már kettő legfontosabb varázslatot is elsajátított, azonban a harmadik nem éppen volt egyszerű, még is meg kellett tanulni, ha tetszett,ha nem. Ebbe a háromba tartozik: a Fény varázslat, olyan lelkek felismerése,melyben nincs rossz indulat, a második a Szenvedés, vagy más néven Sötétség varázslat, pedig a negatív lelkek felismerése, és végül a harmadik, a Pusztulás, amit a legvégső esetben kell használni, de az elsajátítása is veszélyes, ha valamit nem az adott dolgok szerint cselekszik a "tanítvány", vagy a "mester", hamar negatív élmény vár rájuk.
Szép őszi este volt, a hűvös,gyenge szél kicsit meglengette, az aranybarna, vagy sárgás leveleket a fák lomjain. Lillie a szobájába lépett. A nagy ablak az est színei festette le a lány elé. Ma is kedvenc ruhájában volt. Igaz,hogy a sötét színeket kedvelte, de ez az egy számára értékes volt, mert ő választotta, amit új családjától kapott elsőnek. A többi sötét ruhát még az árvaház idején kapta az igazgatótól, még azokat is megtartotta melyeket már nem tudott felhúzni, még is valamiféle jó emléket őrzött magában,hogy az övéi lehettek.
Leült az asztala elé sóhajtva. Rátámaszkodott egyik kezére, haja lassan leomlott válláról. Másik kezét a könyvre helyezte, kinyitotta a fedelét, és az első lapon végigsiklott az ujja. Azóta már pár oldal megtelt betűvel, pontosabban igékkel, és afféle naplószerű vezetéssel is,amit néha beleírt Lillie.
~ Biztos most akarod? Nem inkább később...?- jelent meg a szoba falának dőlve a félhomályban, karbatett kézzel, s lehunyt szemmel a fiú.
-Jobb túlesni rajta,mint a várakozásba megbolondulni,hogy egyszer meg kell tanulnom ezt is...
Tom csak félrehúzta száját. Olyan dejavu-je lett hirtelen, s nem véletlen, pont így kezdődött az előző tanítványakor is...
" Michelle foteljába ült, hátradőlt benne, ölében a könyvvel. Fedelén már számára ismert szóval: Mágia. Hullámos, szőkés barna hajtincsei közül, párat az egyik füle mögé tűrt. Tizenhét éves volt, sokszor betegeskedett,ezért Tom nem tudta mindig időben megtanítani. Londonban élt, egy kisebb házban, nagyszüleivel, s testvérével: a négyéves, Susannal. Szülei elköltöztek távolra, de sosem mondták meg hova mentek,s miért, akkor még Michelle még alig múlt el négy éves, és a húga,akkor még meg sem született. Nagyszüleihez költöztették, aztán tizenegy évvel később meglátogatták őket,akkor is titokban. Michelle csak a résre nyitott ajtón látta őket utoljára, ahogyan egy kisgyereket adnak át nagyanyja ölébe. Akkor már Tom vele volt, és az alapigéket megtanulta, azonban a három legfontosabb varázslatról nem igazán akart hallani. Sokat betegeskedett, sokszor belázasodott. 
Michelle kinyitotta a könyvet. Szürkés szemeiben egybeolvadtak az aranysárga színek,melyet a könyv ontott magából. Azonban ez a könyv kisebb volt.
-Sajnálom,hogy eddig halogattam, hiba volt...
~De hát beteg is voltál, nem a te hibád..- lépett a lány elé Tom. 
-Nem érdekes. - nézett félre,majd felpillantott Tomra - Kezdhetjük!
A fiú mindig is úgy vélte, talán sosem szabadulhat. Hiszen Michelle elég gyengének bizonyult, hiába volt ő a tizedik "tanítványa", de nem akart magára gondolni, már csak a lányra,hogy túléli e ezt az egészet. 
~Rendben. Lapozz a könyv végére. Ott találsz egy vérvörös talizmánhoz hasonló követ. A kőben kígyóméreg van. Ezt le kell nyelned, és a kígyóméreg feloldódik a testedben. Ha elég erős mágia tulajdonosa vagy, akkor a tested tudd uralkodni a mérgen, ami elhatalmasodna rajta ha viszont nem...,- sóhajtott fel ekkor, és mélyen a lány tekintetébe nézett-... vagy meghalsz, vagy szenvedés vár életed során, bármely területén, de már akkor elkezdődik,amikor a méreg a testedet marcangolja, és rémképeket, látomásokat, hallucinációkat mutat a szemed előtt,amibe beleőrülhetsz, vagy egyszerűen meghalsz...- nyelt egyet.
A lány lehunyta szemeit, elmosolyodott. Ellapozott az utolsó laphoz, amibe bele volt ültetve a kő. Nem sokat tétovázott, szájába kapta, és lenyelte. Tomnak még ideje sem volt arra,hogy megszólaljon, amitől döbbenten lerogyott elé. 
Onnantól felfordult a világ számára is. Már csak arra eszmélt fel, a földön fekve,hogy az egykor álló ház, a tűz martalékává lesz. Forró gerendák szakadtak le mellé, és izzott a levegő. Kábultan feltápászkodott,miközben kezét a szája elé rakta,hogy a füstbe nehogy megfulladjon. 
~Michelle! Michelle! - kiáltott érte, kétségbe esve, közben a legrosszabbra számított, főleg,hogyha a ház ilyen állapotban volt- Michelle, merre vagy!?
Kijutott a a lányszobájából, többször is ismételve a lány nevét, azonban válasz nem érkezett. Az egykor a ház folyója tövében, látta meg Michelle nagyanyját, gyerekkel az ölében, azonban halottan, és vérbe fagyva. Később a nagyapját is ugyanígy találta. Végül kiért a házból. A háztól olyan harminc méterre a távolban, egy lányt alakot látott, piszkos fehér, szakadt ruhában. Lassú döcögős léptekkel sétált mezítláb. Fejét oldalra hajtotta. Tom azonnal a közelébe futott, de amikor a lány megállt vele szemben, valahogy nem mert több lépést tenni. Érezte a mélyről jövő gyűlöletet, a negatív energiát, és a magányt. 
-Hazug!"

~Nem akartam azt,hogy most tudd meg, de.. féltelek...- aggódon nézett a lányra, aki a követ fogta markában, és mintha mindent abban a kőben látott volna, a hallottak alapján.
-Értem. De...én erősebb vagyok,mint Michelle...-szorította össze a követ. Majd kinyitotta a száját, ajkaihoz emelte, és végül lenyelte. Első pillanatra nem történt semmi, látszólag. Aztán érezte,ahogy testében felizzik a vér, és szíve hevesebben ver. Ajkai remegni kezdtek. Próbált felállni a székből,de előre esett. Tom odarohant hozzá.
~ Nem igaz,hogy nem tehetek semmit! -marcangolta magát- Hogy más szenved,azért,hogy én szabad legyek...-segítette fel a lányt, aki alig bírt megállni a lábain.
-Ne hibáztasd magad, én belementem a mágiába, én választottam ezt a kört. Én vagyok akkor a tizedik, igaz? Akkor minden tudásommal, s erőmmel azon leszek,hogy érted ezt megtegyem. -biccentett Lillie, miközben a fájdalom végigfutott a testén, és a lábaiba lázhoz hasonló bénulást hozott,amitől újra összerogyott.
Tom úgy döntött ölbe veszi, az ágy szegletébe ült, és ölébe ültette a lányt.
~Mást nem tehetek, csak,hogy melletted maradok...-szorította össze fogait.
-Az pont elég..- válaszolta gyengén Lillie, miközben apró kezével megfogta a fiúét.

Másnap reggel hamar kipattantak szemei az ágyban, még hét óra is alig múlt el. Nem érezte a testét nehéznek, sem gyengének. Pislogott párat, majd felült. Reménykedve nézett körbe a szobáján, azonban üres volt.
~Az,hogy lehet...?- gondolta.- ..hiszen,ha túléltem, akkor Tomnak szabadnak kéne lennie...-kétkedett, és kibújt a takaró alól. Az asztalra pillantva a könyvet sem látta. Gondolta a könyv megszűnésével, még is csak Tom valahol a házban lehet. Mezítláb lesietett a lépcsőn. Mintha a házat örök némaság ölelte volna körül. Pedig ilyenkor már az apja a nappali székében olvasta az újságot, ma azonban nem. Valami nagyon nem stimmel. Kétségbeesett,amitől remegni kezdtek a végtagjai. Tétovázás nélkül elindult a szüleik felé vezető lépcsőn. A szobájukba nyitott lassan. Homályos volt kissé, alig láthatóan, de az ágyukban aludtak. Közelebb lépett lassan. Halk koppanásra lett figyelmes, amikor belelépett valami nedvesbe. Majdnem összeesett a rémülettől, ugyanis vér volt. Visszanézett a szüleire, és látta,hogy a torkuknál elvágta valaki a nyakukat. Nem hitt a szemeinek, főleg amikor valami rémkép játszódott le a szemei előtt.
"Ugyanilyen néma reggel volt. Kis, faház volt, hangulatos belsővel. A kis Lillie a szülei szobájához rohant. Halkan belopózott. Az ágy magasabb volt tőle, és anyja lelógó karjához ért, de valami sötét folyadék csepegett le róla. A szoba homálya még jobban nem fedte fel mi lehet az, szinte fel sem fogta, csak amikor a tenyerébe nézett.
-Vér?...- döbbent el, és lerogyott a földre, majd hangos sírásba kezdett."
Lillie most is lerogyott térdre. Tátogott valamit, de mintha megnémult volna, hang nem jött ki rajta. Szemei elüresedtek, mintha a mélykék befeketedett volna.
- M...Mi...Mi..Mi..ért?- szinte alig hallhatóan mondta. Végül hirtelen fejéhez kapott, és elsikoltotta magát, miközben a földre dőlt az oldalára. Belezavarodott. Nem tudta eldönteni mi a valóság, s mi a rémálom. Nem tudta,hogy most van a jelenben,amikor a szülei meghaltak, vagy tényleg Anne, és Claus holtteste fekszik az ágyban. És egyáltalán Tom létezik e, vagy csak az egész egy nagyon hosszú rémálom része? Úgy érezte,mintha a testét valami belül felfalná, és a sikoltozással próbálna ellent állni neki. Azonban ez csak olaj volt a tűzre,amitől teljesen belebolondult. Végül abbamaradt. Kitágult szemmel, remegve felállt a szobából, és úgy érezte valamit tennie kell, bármi is az.
Döcögős léptekkel hagyta el a lépcsőt, és kifelé indult. A végtelen lépcsőn, mely a házhoz vezetett, s vissza. Egy dolgon járt az esze, ha még is van valamiféle mágikus ereje, felhasználja..., nem érdekli Tom, sem az,hogy mennyi szenvedés éri még, de most kihasználja az összes erejét,amire csak tudja. Azt az erőt le akarja vezetni, mindenképpen,ami a lelkét szaggatja. Elárulva, és kihasználva érezte magát. Főképpen elhagyatottnak. Tom inkább elmenekült, hogy nehogy áldozata legyen, s lássa,mi lesz megint,ha a "tanítványa" ereje nem bírja a kő erejét?
-Hazug...-suttogta méreggel a hangjában. Közben lassan tette a léptei a hosszú lépcsősoron. Egy célpontja volt: az árvaház. Hogy miért? A szenvedése forrása volt, minden itt kezdődött, minden miattuk volt. Egy kést hozott létre a markában, melyet megszorított a fekete nyelénél. Fehér, combig érő, pamut hálóingjét meglengette a reggeli szellő, ahogy fekete haját is.
Nem számított neki milyen távol van az árvaház, akkor is elmegy oda, hiszen tudta,hogy még ott vannak mind azok akik bántották őt. Nemsokára az árvaház felé vezető útra tért,ahol látni lehetett az öt emeletes épületet,sok ablakkal, mályva színű cseréppel, és kis tornáccal a földszint előtt, kint. Jól ismerte,hogy az árvaházban nyolckor ébresztenek minden gyereket, így még ha valaki ébren is van, nem bánja,hogy a szenvedő sikoltására felébred a többi,ahhoz túlzottan tombol benne az erő, és a mágia, az őrület, mely felszabadította benne a gyilkolási vágyat.

Belépett az árvaház főkapuján. Érezte talpa alatt a hideg követ,ami hirtelen végigszaladt a bőrén, s libabőrös lett tőle. Csend volt és nyugalom,mint mindig,mielőtt felébresztették őket. Ilyenkor még csak az igazgató van az irodájában, a gondozó, csak nyolckor jön. Érdekes,nem? Árvaház,amiben csak keléskor érkezik gondozó,és csak lefekvésig van ott. Mi van,ha éjjel valamelyik rosszul lesz, vagy hasonló? Nos,ezért volt könnyű bántaniuk Lillie-ét, mert hét előtt már a gondozó elment, és akkor még ébren voltak a gyerek,még ha a szobájukban is, akkor is át tudtak menni a másik szobájába. Mikor azonban Lillie-ét elkülönítették, csak napközben érte lelki csapás, estére némelyest fel tudta dolgozni,hiszen azt a szobát elzárva tartották a többiektől, legalább is az igazgató így tudta megvédeni részben a lányt.

Az első szobájához vette a célt,ahol Amy és Zack-kel lakott. Azt sosem felejti el,amit tettek vele, és éreztetni akarták vele,hogy ő neki nincs helye itt. Maga előtt volt a kép,ahogy a kisszobában két emeletes ágy volt, a jobb, és a baloldali falnak téve. És egy hosszúkás, széles, két ajtós ablaka szembe. Ő mindig a baloldali ágynak a tetején aludt. Amy és Zack pedig a másikban. Vele szemben,mindig Zack volt. Mindig rémes történetek mesélt neki, szellemekről, szörnyekről, amitől a kis Lillie nem tudott elaludni, és Zack jót nevetett a markában.

Amy és Zack, ikertestvérek voltak. Olyanok voltak,mint a két kisördög, még is Miss Elliebell, szinte úgy bánt velük,mintha ők nem lennének hibásak sosem semmiben, hiszen gyerekek. Külsőre csak arcvonásaikban hasonlítottak, meg a hajuk színében. Mindkettőnek barna volt a haja, Amy vállig hordta, Zack pedig hátrafésülve, röviden. Szemeik különböztek egyedül, a lánynak aranybarnás színű volt, a fiúnak olyan zöld, mint a méreg. Elvált szülőktől kerültek ide. Az apjukkal éltek, az anyjukat talán nem is ismerték, az apjuk pedig hiába élt gazdagságban, és jólétben, két gyermekével, sajnos a rák elvitte a halálba tőlük.

Benyitott, a 27-es szobába. Hallotta,ahogy szuszognak álmukban. De az ajtócsukódásra Zack szemét dörgölve felült kicsit.

- Ki az? Te nem Elliebell néni vagy? – pislogott félálmában, amikor húga is kezdett ébredezni.

- Tényleg nem Miss Elliebell vagyok, s még nem is a Jó Tündér..- halovány gúnyban úszó mosolyt húzott ajkaira.

- Te Zack..- ült fel Amy, - ez nem Lillie, a kis síróbaba? Eljött,hogy..- kezdte volna kifigurázni a Lillie-t, de mire többet is mondott volna, a kés a torkán végig szaladt,amibőla falra fröccsent a vére, és még Lillie arcára is került, oldalra döntve fejét, elmosolyodott rajta,ahogy látta,hogy Amy kifordulva, kitágult szemmel hanyatt eset az ágyon. Zack szinte lefagyott, teljesen elfehéredett, és méregzöld szemeiben csak úgy játszott a rettegés, s a félelem. A falnak nyomta magát háttal, közben kezeit maga elé nyújtotta remegve.

- Lillie..- csuklott meg a hangja, és nyelt egyet, de torkában érezte,hogy száraz minden - ..légy észnél, megígérem,hogy többet nem bántalak! Barátok leszünk, megkapsz mindent tőlem, megvédelek, csak...hagyd meg legalább az én életemet...- remegett,mint a nyárfa levél.

Lillie csak érzéketlenül nézett fel rá, fejét még mindig oldalra döntve.

-Hm? ..Mondtál valamit? –aztán egy röpke gúnyos kacagás hagyta el torkát – Hahahh!- aztán szinte leszögelő tekintettel rápillantott - A húgodat meg sem bosszulnád, csak a te nyomorult életedért könyörögsz? Akkor pusztulj! – pörgette el a kést a fiú felé, akinek az előre tartott kezeit sebészi pontossággal levágta, majd a torkába állt, egészen a falig. Majd visszapördült a kés a lány kezébe, amitől Zack teste oldalra dőlve vágódott az ágyon. Lillie lassú léptekkel eltávozott a szobából,halkan rácsukva az ajtót.

Elindult a többi szobákba,amiről tudta,hogy vannak gyerekek. Zackék mellett lévő szobában könnyű dolga volt, álmukban hozta rájuk a halált. A többi gyereket ébren érte,azon a szinten. Sikoltásuk csak még jobban erőt adott nekik, volt amelyik próbált menekülni, de a pördülő kés, nem engedte a folyosóig eljutást.

Úgy tervezte,hogy senki ne vegye észre,hogy történt bármi is,csak,ha szobákba benyitnak.

Gondolta lemossa magukról a vérüket, nem akarta magát mocskosnak látni,  pont ezeknek a vérével..A mosdóba ment. A hosszan elnyúló tükör a csapok felett semmit nem változott. Hálóingjét szinte alig érte a vér, így csak a végtagjait, és az arcát ért vért kellett lemosnia. Már csak két hely maradt a múltjából,amit megszeretett volna látogatni, az árvaházban.

A mosdóból a negyvennégyes szobához tette meg lépteit. Az ajtaja előtt állt, rajta a többitől különböző formájú számmal: 44. Benyitott. Üres volt,de talán a legnagyobb szoba. Csak egy ágy pihent a sarokban, az ablak mellett. Az ajtó melletti sarokban pedig egy kopott,de erős szekrény látszott a homályban. Ez volt az árvaházban töltött múltjának szobája,amit kedvelt is. Becsukta az ajtót. Fadeszkás padlózata most is úgy nyikorgott,mint akkor..Úgy érezte évek teltek el azóta,hogy eljött innen, igaz sokat töltötte itt az utóbbi éveit,amikor elkülönítették. Az ágyhoz lépkedett, és leült. Végigsimított a fehér lepedőn. Felgyűltek hirtelen az emlékek.., de nem akart sokáig itt maradni.

Végül az igazgató irodája maradt. Sokszor volt ott, mivel lelket öntött bele az igazgató, ha sírva belebotlott a folyosón, és elhívta magához. Idős volt már akkor is, de amikor odakerült, és amikor eljött nem vett rajta túlzott változást, hiába telt el annyi idő.

A kilincsre emelte kezét, nem is tudta mit kezdjen azzal,ha ott találja az igazgatót, mit mond majd neki? Majd lehajtotta a kilincset, s benyílt az ajtó..,azonban a széke üres volt. Beljebb lépett, de az iroda hátsó részében lévő olvasó teremben sem találta. Azon töprengett,hogy lehet meghallotta a sikoltásokat, és valahol az árvaházban van, de akkor más megoldása nincs, meg kell ölnie őt is.

Kissé sietősre vette léptei, és körüljárta az épületet. Nem talált senkit, sem élőt, sem mozgót...

Nem talált rá nyomós okot,hogy tovább keresse,ezért elment onnan, és újra kezébe varázsolta egy kést.
Egy személyt keresett egyedül,amikor visszafelé indult a Diedrich birokra. Megállt egy füves mező közepén,mely alig volt távol a birtoktól. Ekkor már eléggé felkerekedett a szél, és a ruháját,haját erősen meglobogtatta. Felnézett,az égre. A kést elengedte a kezéből,és a fűbe hullt, amitől szinte elveszett.
-Tom!! - visszhangzott a levegőben,ahogy elkiáltotta magát. De mindhiába se válasz, még egy alak sem tűnt fel. Amikor a szél, egy papírlapot vitt feléje. Csodálkozott, ismerős volt az a lap számára,hiszen a könyv egyik lapja volt az. Kezébe kapta, egy neki szánt üzenet volt rajta:
"Lillie...
Nem is tudom,hogy mondjam el neked ezt. Talán addigra már öngyilkos lettél, vagy valami egészen szörnyű dolgot műveltél. Valószínűsítem,hogy a maradék méreganyag is az oka lehet,ami a benned lévő haragot, és minden negatív érzést felhasznál,hogy szinte megőrjítsen. Tudom,azt hiszed gyáva voltam, s elfutottam, nem csodálkozom, hiszen úgy tűntem el,mintha ott sem lettem volna. Amikor tegnap éjjel az ölemben ültél, gyengén, már előre tudtam,hogy nem fogod megérni a másnapot. Úgy döntöttem,hogy kiveszem a testedből a követ, igaz az összeset úgy sem sikerül, hiszen feloldódott a véredben. Éjféltájt elájultál. Tested nagyobb lázban volt,mint eleinte, cselekednem kellett. A földre fektettelek, és megszabadítottalak minden ruhaneműdtől, hogy semmi tárgyi külső hatás ne akadályozzon a kő kivételében. Majd egy "visszafordító igével" elkezdtem összegyűjteni kővé a méreganyagot. Végül sikerült is, és a tested kilökte magából, a szádon keresztül. Felöltöztettelek egy hálóingbe, majd az ágyba helyeztem a tested. Azt tudtam,hogy már nem halhatsz meg, és úgy gondoltam szenvedés sem érhet téged,hiszen talán csak egy cseppnyi mennyiségű méreganyag maradt benned,ami nem lehet ártalmas. Úgy döntöttem, elpusztítom magam, s mindehhez a kő is kellett. Lenyeltem én is,csakhogy csökkent mágusenergiámmal két dolog történhet, a jó, hogy sikerül önmagam maradnom,hogy a Pusztító igét magamra olvassam, a rossz,hogy elborítja az elmém, felhasználja a legapróbb negatív energiát, és olyan szinten többszörösíti,hogy abban a pillanatban,mint valami éhes vérfarkas lakomára vágyik, ezért három lelket fel kell falnom, mielőbb, hogy túléljem. Még a te látványodra ellent tudtam állni,akkor a könyvet magammal vittem, azonban a házban tovább kutakodva, a szüleidre támadtam, és elbirtokoltam a lelküket. Nem jutottam messzire. Bár a testem vissza akart hozzád menni,hogy,mint harmadik lélekként biztosítsam magam,az elmém valamivel erősebb volt, és erre a tisztásra érve dőltem a földnek. Vettem annyi erőt magamon,hogy ezt megírjam Neked. Kitéptem a lapot, és szélnek eresztettem,hogy eljuttassa majd hozzád, aztán lehunytam a szemem. Porrá lett a könyv, porrá lett a testem is. Sajnálom ezt az egészet. Az igazgatónak nem kellett volna odaadnia a könyvet. De ha keresnéd is, ő már szerintem rég eltűnt, nem vonhatnád kérdőre...
Búcsúzom, ...nem is bánom,hogy megvetsz mindezekért, végül is megérdemlem..."
Aztán porrá hullt ez a lap is. Lillie szemében visszatért a kék szín, és a döbbenettől képtelen volt felfogni ezt az egészet. Az élete, értelmét veszítette. Elfehéredett, és visszafelé döcögött a birtokra.

                                                          *

-Minden fény kihuny...-suttogta még mindig ott ülve, a szoba sarkában. -Én sosem voltam fény, csak egy fényből eldeformálódott lélek, melyet a sorsa mézesmadzagon vezetett el a reménytelenségből a szerelembe, a szerelemből az őrületbe. -újra elővarázsolt egy kis fénygömböt, de most csak egyet hagyott forogni a keze előtt. Elvigyorodott,közben az egyik szeméből egy könnycsepp gördült le arcán. - Hmph. Az őrültek is tudnak sírni?...-majd marokba vette a kis fénygömböt, és markában eltüntette. Aztán bal kezét tenyérrel fel felé tartotta. Csuklójánál mutató ujjával végigsimított, akkor kicsit felsziszentett. Mikor elvette az ujját, egy piros csík jelent meg, mely egyre jobban lökte ki magából a vért. Szédülni kezdett, kába lett, amitől a földre zuhant hassal. Lábait kinyújtotta kicsit, közben az arca mellett lévő kezét bámulta, melyből távozott a vér, és a szőnyeget beszínezte vele. Bágyadt szemmel nézte, ami lassan becsukódott...

[nos...,azt hiszem vége...., tudom happy endet vár mindenki tőlem, de ennek így kellett lennie :D és bár néhány részlet nem egészen azonos, az előtte lévőknek, ilyenkor főleg nem o.o már elgémberedtek az ujjaim, és a szemeim is fáj :DD.. ha jól nézem, kicsivel több is lett,mint az előző két rész...,hmm... ha tehetném felraknám Merengőre, de ahhoz jobban ki kéne dolgozni, s szerintem a karakterek száma sem lett volna elég.... o.O ..na mindegy :) ]...

Lillie 2

[huhh...nm tudom sikerül e folytatni.. ^^""]

-Tom..
~Mondd csak..
-Az igazgató, tudott rólad?
~Hmm...-gondolkozott el, és ő is a könyv fényét bámulta-...valószínűleg igen. Ő zárhatott a könyvbe..
-Bezárt a könyvbe??-csodálkozva ráemelte tekintetét Tomra.
~Hát ez hosszú történet.., majd megérted...-nyúlt tarkójához zavartan.
-Itt az egész éjszaka..., mesélhetsz.
~De aludnod is kéne, nem gondolod?
-Igaz, - sóhajtott egyet- Anne...azaz, anyu nem örülne neki,ha  másnap fáradtan ébrednék...
~Nehéz megszoknod őket, igaz?
-Nem egészen, csak lehet,hogy ők is...-harapott ajkába- kétszínűek...,lehet, ők sem tudják,hogy szegényes mivoltja van a családomnak, és akkor kidobnak, és akkor tényleg utcára kerülök...
~Azt nem hiszem...
-Hogyan?
~Amikor az igazgató beszélt velük az irodájában, mindent elmondott rólad, és megértették a helyzeted...,hallottam.-nézett a lányra.
-De...-akadt el a szava és a fiú tekintetébe fúrta szemeit.
~ Mi az?
-Csak...szánalomból hoztak el onnan...- hajtotta le arcát.
~De még is csak jobb itt, nem?
-Én nem is tudom...,még egy ideig...-motyogta az orra alatt, majd szipogott egyet. Ekkor Tom felemelte az arcát az állánál fogva, és könnyes szemeibe nézett.
~Ne aggódj! Itt vagyok melletted, és közben a mágiát is tanulhatod...,és nekem elhiheted, nem kerülsz az utcára.., nem engedem meg..,még egyszer nem...-halkította le a hangját az utóbbi szavain.
-Még egyszer?- buggyantak ki a könnyei, majd eltolta a fiú kezét és könnyeit törölgette.
~Talán az igazgató,azért zárt be,mert nagy baklövést követtem el,az előző "tanítványom" idejében...-pillantott félre.
-Ezek szerint..,az igazgató is mágus?
~Nem igazán tudom, de hatalmas erővel bír...
-Tom...
~Igen?- zökkent ki a rideg hangulatból.
-Hány éves vagy?
~Öhm...tizennyolc vagyok. De én sem kezdtem másképpen,mint te. Ugyanúgy halandó embergyermek voltam, aztán egy nap bekopogtattak, de csak egy poros, kis könyvet találtam a házunk bejárata előtt, utána minden egycsapásra megváltozott. - mosolyodott el furán,visszaemlékezve - ...de sajnos ennyi maradt meg emlékeimben, mivel akit én kaptam "mester"-nek az kesztyűs kézzel bánt velem, s még az emlékeim nagy részét törölte. Ezért,ha mágus leszel, s követed a szabályokat, nem veszik el az emlékeid..., és emellett tizennyolc éves korodig felnősz, utána akármennyi év is eltelhet, sem külsőd, sem korod nem változik.
Lillie nagy figyelmet tekintett a hallottakra, kicsit tartott is az egésztől, hogy belekeveredett, nem is értette,hogy ez miért pont vele történt meg. Pislogva nézte Tomot.
-Akkor te már lehet,hogy száz éves is vagy??
-Hogy??- kételkedőn nézett a lányra,hogy gondolhat ilyet róla.- Neem, azért annyi még nem lennék, de fogalmam sincs, elvesztettem az időérzékem magamról, csak a jelen pillanatnak élek,s a "tanítványomnak",azaz Neked. Másrészről vegyük úgy,hogy nálam megállt az idő, s tizennyolc vagyok, értve?-kacsintott egyet mosolyogva.
-Öhm...-pislogott még mindig, majd eszébe jutott más is, közben felállt-...tudod, ha az emlékeim törölnék, nem vesztenék sokat...,az csak mind valami rossz vicc képei, melyek csak fájdalommal, s hegekkel tarkítják a lelkem..- és a könyvet felvette,majd becsukta.
A szobát hirtelen betöltötte a sötétség, a nagy ablak sötétkék, bársony függönyét átvilágította halványan a holdfény. Lillie-ben megszorult a levegő. Meghökkent, mintha valami időutazáson lett volna, s most visszatért, de kifulladt. Hátrapillantott lassan. Az ágy szegletében senki sem ült.
~Álmodtam talán..., szóval még is csak egy álom volt? De akkor,hogy kerültem az ágyból ide? - tétova gondolatai sok kérdést vetettek fel, de úgy döntött lefekszik most már tényleg, mert már ilyenkor rég aludt. Éppen a kis asztalára helyezte a könyvet,amikor nagy kongás zengte be a földszintet. Csak a nappaliban álló ingaóra volt az, éjfélt ütötte. Egy pillanatra nagyon megijedt, aztán nyugovóra tért.
Onnantól kezdve egy egész héten át nem mert a könyvhöz nyúlni, és bár elkönyvelte magában,hogy álom volt az egész,s néha már alig emlékezett rá, akkor sem merte felnyitni a könyvet. Inkább kiment játszani az udvarba Ami nevű kutyusával,amit nemrég kapott az apjától ajándékba.
Egy reggeli alkalmával hirtelen eszébe jutott az az este,amit álomnak vélt,hogy a fiú hallotta,ahogy az igazgató mesélt nekik róla. Teás bögréjének fülét piszkálta az ujjával tétlenül, elmerengve. Az asztal pompásan volt megterítve, mintha nem is reggeliznének,hanem valami nagy lakoma közepén lennének, pedig csak egyszerű készítésű reggelit tálaltak fel nekik, azonban még abból is a legjobbat,ahogy az apja elvárja, és megteheti. Anne most ült le lánya mellé, fehér fodros ruhájában, melyet kis halvány rózsaszín szalagok díszítettek az ujján,s a ruha szegélyén. Aranybarna haját, oldalt lófarokban viselte,egy ugyanolyan halvány rózsaszín szalaggal. Fehér bőre akár a porcelánbabáé, ég kék szeme színe pedig csak fokozott azon,hogy egy porcelánbabára hasonlított. Claus az asztal végében ült, Anne és Lillie közelében, mivel nem volt hosszú asztal. Sötétbarna, rövid, hátrafésült haja fiatalabbnak mutatta arcát, pedig csak huszonéves házasok voltak Anne-el. Szemei színe, akár Lillie-é, mélykék, akár a tenger, és még is abban a sötét kék szemekben ott volt az amit talán a lány keresett, a gondoskodást, és az őszinteséget. Angol stílusú sötétszürke öltönyt viselt, díszes fehér inggel alatta. Szerette a britek stílusát, hiszen ő is onnan való, csak amikor megismerkedett Anne-el, ideköltöztek,hogy új életet kezdjenek,együtt. Milyen meghittnek és barátságosnak tűnik. Végül is az, amikor aztán...
-Apu! -tette le a bögréjét Lillie egy korty után.
-Hallgatlak, Lillie.
-Ti ugye tudjátok,hogy én milyen családból származom? Hogy én..szegény sorsú családból volnék,de mivel a szüleim elhaláloztak, és a rokonokról nem tudok, sem arról, milyen körülmények között haltak meg a szüleim, így az árvaházba kerültem,ahol azért voltak velem olyan véleménnyel,mert szegény család sarja vagyok...-nézett maga elé, míg ezt mind elmondta.
Anne és Claus kicsit meglepődtek lányuk őszinteségén, már ha nevezhetjük így. Egy pillanatra egymásra néztek,aztán elmosolyodtak. Anne Lillie vállára emelte kezét.
-Nyugodj meg, mi nagyon jól ismertük a szüleid. Mi lettünk volna a kereszt szüleid, de mire ebben megegyezhettünk volna, ők eltűntek. Tudtuk,hogy te túlélted, s nagyon reménykedtünk,hogy valahol, megtalálunk.
-Akkor nem dobtok ki az utcára?- nézett fel anyjára üveges szemmel.
-Hmm...,Lillie-re hasonlítsz. Anyád is ilyen volt,amióta csak ismertem őket. Talán még külsőre is pont így nézett ki, csak neki világoskék szemei voltak. - szólalt meg az apja- És ne gondolj ilyen badarságokat, ha minden áron kerestünk,miért akarnák eldobni téged?
-Ühüm..- részben megnyugodott, majd felállt. - Megyek, átöltözöm.
-Vedd fel azt a szép fehér ruhát,amit tegnap vettünk neked!- kiáltott utána Claus,amikor Lillie szinte villámgyorsan a lépcső tetejére ért.
Berontott a szobájába, és hassal az ágyra terült, kicsit összekuporodott, és sírásba kezdett. A nyitott ajtó huzatot kavart a szobában,amitől a könyv, az asztalon fellapozódott. Fénye most tompább volt, mivel a nagy ablak fénye erősebb volt. Az ajtó meglepően halkan becsukódott, aztán egy kéz simogatta Lillie fejét.
~Ne sírj..,meghatódtál igaz? Én mondtam,hogy tudnak rólad,s nem csak amit az igazgató elmondott nekik, bár a szüleidről még ők sem tudnak semmit...-szólalt meg egy hang nyugtatva. Lillie felismerte a hangot, kicsit feltartotta a fejét, és megpillantotta a homályos könnyfátyol mögül az ágy szélén üllő alakot, mely ránéz aggódva. Arca elpirult, kezeivel küszködött,hogy letörölje a könnyeit, majd felült térdre, és a lábaira ült, kezeit pedig ölébe tette. Fekete,hosszú hajtincsei a szemeibe hulltak.
-Tűnj el! Te csak egy képzelet vagy, egy álom része...-sütötte le szemeit eközben.
~Megértem a kétségeid. -sóhajtott Tom - De hinned kell nekem..,kiválasztott vagy, afféle önzetlen mágus, aki szeretett hozz maga körül,s az emberekben, ha megtanulja a három legfontosabb varázslatot, de mielőbb az alapfigurákat is el kell sajátítanod..- majd elhallgatott pár pillanatra, várta Lillie reakcióját,azonban ő nem mozdult, s meg sem szólalt, csak érezte a köztük felhalmozódott feszültséget,melyet a lány árasztott magából, hiszen tudta,hogy hirtelen érintették az eddig történtek,mind a múltbéli évek maradványai, s mind az,hogy nevelőszülőkhöz került, akik valójában nagyon is közel álltak a valódi szüleihez.
-Tom...-szólalt meg percek múlva, és az ölében az ujjait ki-be hajtogatta zavarában.
~Igen, Lillie?
-Csókolj meg!- pillantott fel vörös arccal, miközben ajkába harapott, és Tom szemeibe nézett. A fiú teljesen ledöbbent, nem értette,hogy jutott ide a helyzet,ha az előbb még álomnak vélte a létezését. Volt egy sejtése miszerint talán bebizonyosodást akar Lillie, azonban...nem tudta mitévő legyen. Akárhogy nézzük, még ha a lány is kérte tőle, akkor is sokkalta idősebb, ő nem pedofil,hogy nála sokkal fiatalabb lányokkal csókolódzon, de már belezavarodott a gondolataiba.
~Ehh..ehhm...miért jutottál erre a hirtelen ötletre?
-Hogy...- nézett félre,de még mindig nagyon piros volt- ..megtudjam, igazi vagy.., ha érzem,azt az érintést, amit egy valódi személy adhat egy másiknak,akkor ...meg kell csókolnod...-motyogta az utolsó szavait, látszott rajta,hogy nem gondolkozott,mielőtt ezt hangoztatta. Testében,mint valami gyors pumpa, hevesen vert szíve. Érezte,ahogy testén végigfut a forróság, főleg az arcán,amihez lassan mindkét kezével hozzáért.
~Ühüm..-a fiú sejtése beigazolódott, és ahogy elnézte, igaza is volt a lánynak. Talán az a legőszintébb érintés, és a legritkább,melyet valódi személytől kaphat az ember, fiú és lány közt. Kicsit elmosolyodott, arra gondolva,hogy jól választott, s nem azért,mert milyen szép a lány, az volt, az igaz, de mind emellett jól értett az érzelmekhez a korához képest, tudta,hogy jó mágus válik belőle, és ha csak egy csókon múlik,hogy ez megtörténjen, akkor rendben van, megteszi.
-De ha...-kezdett volna bele Lillie,hogy visszaszívja ezt a félreérthető és zavart helyzetet, Tom már magához húzta. Akkor beigazolódott,hogy az az érintés nem képzelet, és még csak nem is álom. Mélyen úgy érezte,mintha pillangók repültek volna, és nem érezte már magát olyan zavarban,mint az előbb. Talán abban a pillanatban többet is érzet Tom iránt, nem csak egy ismeretlent,aki valamiféle csoda folytán máris felbolygatta a szabadságát. Nem bánta most már az egészet. Még azt sem bánná,ha nem lesz mágikus ereje, csak Tom maradjon vele, aztán valahogy felrémlett az az este, amikor arról beszéltek,hogy hibát követett el a fiú, talán végzetes hibát...,ekkor újra könnyezni kezdett,és eltolta magától a fiút.
-Sajnálom...
~Még is mit?- értetlenkedett Tom.
-Hogy nem hittem benned. - pillantott rá, s biccentett egyet.
~Nem hiszem,hogy ezt sajnálod...
-Valóban...-hajtotta le fejét. - Eszembe jutott a találkozásunk estéje, és mondtad,hogy az előző "tanítványod" esetében hibát követtél el.., -majd kicsit elpirult- tudod..az előző pillanatban úgy éreztem szárnyalok, hogy pillangók röpködnek belül, s veled akarok maradni, még akkor is, ha nem leszek mágus.., csak felrémlett az a kép,ahogy beszéltél arról a hibáról...- majd újból felnézett...- Mi volt az? -csorogtak le könnyei.

[óhh, ez is elég sok, de írom tovább, még ma :D addig olvassa mindenki ezt :D mindenképpen be kel fejeznem, nem szánom fejezetes regénynek O.O abból semmi jó nem sül ki... /. ___ .\ ... ]