"Hirtelen felerősödött a szél. Ayame hosszú,fehér selyem ruhájának szélét lobogtatta meg.A partnál állt. A folyón is végigszaladt, felcsillantak a hullámok az éjjel sötétjében. A Hold elé kúszott egy fátyolfelhő. Az erdőből halk neszeket lehetett hallani. A lány hirtelen megfordult. És kémlelte szemével a sötétséget. Nem látott semmit...
-Ki van ott!?
Aztán egy magas alak közeledett felé. Kitágult szemmel nézte. Távol akart maradni tőle, de földebe gyökereztek lábai,félt és remegett.
-Hagyj..békén...-térde ereszkedett- Hagyj...kérlek...-töredeztek szavai, amelyek félig átmentek zokogásba.- Még egyszer nem...nem akarom...Félek. Félek...
-Ayame...-suttogta az alak, és megsimogatta a lány arcát gyengéden. -Ne félj..
-Hahh...-teljesen ledöbbent..-Ze..ro..?..
-Igen.
-Hát...7 év után először...- könnybe lábadt a szeme és felállva átölelte a fiút.
-Ayame...- ölelte vissza...de hirtelen szívdobogás tört rá. Erős és fájdalmas. Levegőért kapkodott.
-Zero!..Zero mi van veled?..- kétségbe esett a lány.- Jól vagy..?
-Aya...me..- rogyott össze előtte...-Menj ...a közelemből..- villant meg a szeme vörösen.
-Hogy?..- a szemeibe nézett, és lefagyott a tekintette. Lassan kifehéredett arca. Elsápadt...mert újra szembeütött vele a múlt.
*
Egy év eltelt,mióta Zero a Pavilonba került. Minoru azóta nem is látogatta meg Ayamét.
-Zero!!- karolta át hátulról a kislány.- Holnap lesz egy éve,hogy hozzánk kerültél.
-Igen.Tudom..- csukta be a könyvet.
-Engem is megtanítasz olvasni?
-Hm? Azt hittem már ennyi évesen tudsz olvasni...
-A szüleim elhalálozása után,nevelőszülőkhöz kerültem. - nézett félre, és kipillantott az ablakon.- A nevelő szüleim közt megtört a kapcsolat, és nevelőanyám eltűnt. Azonban a nevelőapámnak túl sok elintézendő dolga volt az életben,így magamra maradtam. Mikor hétévesen kimentem egymagam játszani,akkor egy fekete autó állt meg a házunknál. És kilépett Minoru-kun. -mosolyodott el - Onnantól,hogy találkoztunk, végre egy kicsit fellélegezhettem. A nevelőapám megengedte hogy eljöjjön hozzánk többször is. Lassan a bátyámként kezeltem. De néha kezdett ez az érzés kihunyni belőlem és egy másik érzésnek adni helyet.-rakta a szívéhez a kezét és lehunyta szemét- Bár még mai napig nem tudom,hogy miért álltak meg ott autóval...
-Hmph.- állt fel Zero.
-Zero-kun!..öhm...valamivel megbántottalak...?
-Hm. Semmivel. De az akit te ennyire nagyra tartasz, miért nem tanított meg olvasni?-aztán becsukta az ajtót maga után a szobájába térve.
-Ohh...- húzta félre száját.- Zero...
Majd nem törődve vele, kiment ő is. Az udvarra. Szerette volna felidézni az emlékeket. Felvette szürke hosszú kabátját,aminek széle szőrmés volt. Majd kilépett. Kissé megcsípte az arcát a hideg. A hulló hó közé szaladt. Majd valamiért úgy érezte hiánya van. Valami nincs rendben.
-Minoru-kun...azóta nem jöttél el...észre sem...vettem...-majd egy alakot pillantott meg a sűrű hózápor mögül. Messziről Minoru-kunra hasonlított. örömébe felé sietett. De az elindult egy másik irányba.
-Minoru-kun! Minoru-kun! Itt vagy!?- ment utána. Lassan egy utcasarokhoz ért. A házsarka mögül eljött az alak és hátulról lefogta a kislányt.
-Nem akarod megosztani a véredet...,kislány?-nyalt végig a nyakán.
Ayame ledöbbent. Nem bírt mozdulni.
~Félek...félek...Segítség...félek...
-Érzem...ma szerencsém lesz...- harapott bele a nyakába.
-Ahh..- tompa érzés vágott nyakába. Kezdett szédülni. Homályosan látta az utcákat. Bizsergett teste a rémülettől és a vérvesztéstől.
~Mino...ru..-kun...
-Hogy merészeled rátenni a mocskos kezed!? Te szörnyeteg!- nekirohanásból támadt egy fiú a vámpírra. Ayame teste lassan a föld felé zuhant erőtlenül.
-Ayame...- kapta el.-Menjünk innen..-ölbe vette.
Melegséget érzett. Úgy érezte biztonságban van. Kinyitotta lassan szemeit.
-Hol...vagyok?-nézett oldalra. Zero ült mellette.
-Jól vagy?- aggódon pillantott rá.
-Zero..-mosolyodott el.- Igen...-majd felülni készült,de előre szédült.
-Ne állj fel, még nem vagy képes lábra állni.- tartotta meg a vállánál a fiú.
-Te..te..mentettél meg?
-Igen.-döntötte a kanapéra.
-Zero...
-Öhm..mi az?
-Köszönöm.
Elcsodálkozott. Úgy érezte új feladatot tűzött ki. Megvédi a lányt mindentől. Még ha kell,önmagától is.
-Nincs mit. -állt fel újra hűvösen.
-Ne menj el..-kissé könnyes lett a szeme,és visszahúzta a fiút, a ruhaujjánál fogva.
-De neked most pihenned kell. Nem akarlak zavarni.
-Nem zavarsz. És attól nyugodtabb lennék ha mellettem lennél...
*
-Zero...-nem volt ideje kérdeznie, újra a tompa érzés bitseregtette el egész testét. És most pont az harapta meg,aki megvédte őt hét éve egy ugyanilyen esettől. Azonban most..valahogy másmilyen volt. Más érzéssel töltötte el.
Hagyta magát. Nem érdekelte mi történhet vele ezek után,de végre láthassa azt,akire várt már annyi éve.
~Zero...örülök,hogy találkoztunk...mindig is...erre vártam. Igaz...nem hittem volna,hogy te is a véremen csillapítod szomjad...de ha kell felajánlom mostantól...bármikor. Szeretlek..."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Véleményre, kritikára adok, nem kötekedésre, és nyelvtani kötözködésekre. ^^