6. fejezet: Ébredés...

"Színek és hangok visszhangoztak fejembe...,éreztem, az a Múlt gyermekeinek emlékei, mert az enyémek fekete-fehérek és némák voltak. Lassan felemeltem álam, a füzér megcsörrent a nyakamban, a kulcs alakú medalion pedig megcsillant a sötétségben. Csak a Hold fénye szűrődött át az ablakon, megtörve a sötét szobát. Ugyanez a fény csillant végig a sarokban lévő pókháló szálon is, gyenge mosoly hagyta el ajkam,ahogy végigszaladt rajta a fény, és megmutatta a Fekete Özvegyet.
A falhoz voltam láncolva...a karjaimat lassan már nem éreztem. A csuklómon szorító bilincs már kikezdte a bőröm,és az alvadt vérem folyása látszott meg rajta. Már hét éve ebbe a szobába zártak. Voltak szárnyaim...de azok megsérültek mikor idezártak. Egyik szemem bekötve volt, az alól már nem könny jött, többé nem,csak vér. A másik szememből pedig ugyanaz a sós vízcsepp távozott ,mint régen a most bekötött szememből. Régen belenyilallt a fájdalom,de már egy ideje nem érzem. Csak a tompa hiányt nélküle...Hét éve még erősködve,minden erőmet felemésztve rángattam a láncokat...de kiderült egy kalitkában vagyok bezárva...nem csak a szoba sötétje zárt el a külvilágtól...és..Tőle. Rácsok...rácsok amik körülölelnek ...és minden reggel üdvözöltek fényükkel,azonban a hét év során elvesztették fényességük..és kopott,porossá váltak...

Nyílt az ajtó... fény kelt a szobában...a lány fellélegzett.
~Fény...-csillant meg jobb szemében..- ..pedig mennyire gyűlöltem...
-Sayuri...- hallatszott egy férfi hang, árnyéka közeledett. Letelepedett a lány elé. Az állát felemelte.
-Bűn..-suttogta egészen halkan.
-Üdvözöllek a fényben...remélem..tetszik...
-Ne légy ilyen nyájas velem...-mosolyodott el.
-Te meg ne erőltesd a mosolyt,ha lehet...- és hirtelen elpattantak a bilincsek. A lány előreesett. Bűn pedig felemelte...
-Tudod...- nézte a padlót üveges szemmel-...én gyűlöltem...én mindig is gyűlöltem,...a fényt...
-Hmph..- hunyta le szemét a férfi- Meggyógyítalak amennyire tudlak...feladatod van...és Őt kell megtalálnod...újra..hogy egy testben lehess vele.
-Aya..me..- tágultak ki szemei...- hiszen...az nem olyan egyszerű...-mosolyodott el..- Érzem,hogy talált valakit magának...
-Igen...de elvesztette...
-Nem...Zerot nem fogja...
-Hm..-kissé elvigyorodott-,hogy te már ott jársz...? Végül is az érzékeidben sosem csalódtam...Maya...-suttogta.
-Köszönöm...
-Hogy?- csodálkozott el.
-Köszönöm..- örömkönny hullt le jobb szeméből...-köszö..nöm...
-Nem tesz semmit...- vitte ki ölben.
A lány ráhajtotta a mellkasára fejét. A szívdobogás számára kellemes dallamként játszott. Őszinte mosolyt csalt arcára. Lehunyt szeme alól könnycsepp húzódott meg,és mintha a sebesült szemén lévő kötés alól is csillogott volna ez a fény.
~Végre...Vége az Árnyék és Sötétség Éveinek...-ez volt utolsó gondolata, mielőtt a Bűn a fotelba tette volna,és elájult.."

5. fejezet: Talán most kezdődik minden -Bűn-

"~Ennyi év után először...Sajnálom,hogy akkor úgy tekintettem rád,mint egy pótlékra. Akkor láttalak utoljára...mikor Minoru újra eljött hozzám. Onnantól kezdve többször. És csak akkor törődtem veled,mikor ő nem volt velem. Azt hittem magam is tudom jól teszem azt amit. De az érzelmeim felülkerekedtek rajtam Minoru-sama iránt. Igen. Így hívtam attól a naptól, miután te eltűntél. Akkor jöttem rá,hogy Minoru-sama ugyanúgy táplálja az érzelmeit felém,mint ő felé. Bár rajta látszott,hogy már azóta amióta megismertük egymást.Nem...nem félek...Zero...tőled már nem. Az alatt az idő alatt nem vettem észre, hogy mi történhet benned. Igaz,csak egy év volt...de miután elszakadtunk, sokat gondolkodtam, és átértékeltem a dolgokat,a te helyzetedbe...-míg ezeket gondolta kissé a kábulat kerülgette. Zero pedig elhajolt tőle. Ledöbbenve nézte Ayamét,aki viszont mosolygott.
-Sajnálom...- dőlt előre..és elájult.
-Hahh...- szorította össze fogait.- ..nem!...Mert én sajnálom...Ayame...kérlek...ébredj fel..-emelte fel a vállánál fogva.
-Semmi baj..Zero.- bágyadt tekintettel suttogott hozzá- Nem bánom...téged ismerlek...és legalább most leróttam a bűnömet,amiért pótléknak néztelek. Az a pár csepp vér...ért annyit. De...- simított végig a fiú arcán- ..akár az utolsó cseppig a tied lehet. Bízom benned...-hajtotta rá fejét Zero mellkasára.- Hallom nagyon izgatott vagy...zakatol a szíved...nyugodj meg. Mint mikor találkoztunk...szerettem volna,hogy megnyugodj nálunk.
-Ayame..-fellélegezve ölelte át, és lehunyta szemét.

Eközben egy toronyszobában békés nyugalomban ült a Bűn íróasztalánál. Mögötte egy félig nyitott ablak volt, lágy szellő lengette meg a fekete selyemfüggönyt.
Nem csinált mást csak sakkozott. Magában? Szórakozottnak tűnt talán? Nem. Csak a Bástyával játszott, látszott azon a sakkbábun,hogy nagyon megviselt. Kopott és hiányzanak darabjai.
-Lassan lejár az időd...kitudja...talán mégis hagyod,hogy Ő győzzön...mondjuk neked ott van az aki téged szerethet. -aztán halkan belekacagott a sötétségbe- Hahaha...úgy érzem a Gyalogosnak másra van szüksége...De mi lenne,ha kicsit játszanánk a gondolattal...ne csak ő legyen az áldozat...Hmph.- vigyorodott el,és foga fehérje felcsillant.

4. fejezet: A Pavilon emlékei 2.

"Hirtelen felerősödött a szél. Ayame hosszú,fehér selyem ruhájának szélét lobogtatta meg.A partnál állt. A folyón is végigszaladt, felcsillantak a hullámok az éjjel sötétjében. A Hold elé kúszott egy fátyolfelhő. Az erdőből halk neszeket lehetett hallani. A lány hirtelen megfordult. És kémlelte szemével a sötétséget. Nem látott semmit...
-Ki van ott!?
Aztán egy magas alak közeledett felé. Kitágult szemmel nézte. Távol akart maradni tőle, de földebe gyökereztek lábai,félt és remegett.
-Hagyj..békén...-térde ereszkedett- Hagyj...kérlek...-töredeztek szavai, amelyek félig átmentek zokogásba.- Még egyszer nem...nem akarom...Félek. Félek...
-Ayame...-suttogta az alak, és megsimogatta a lány arcát gyengéden. -Ne félj..
-Hahh...-teljesen ledöbbent..-Ze..ro..?..
-Igen.
-Hát...7 év után először...- könnybe lábadt a szeme és felállva átölelte a fiút.
-Ayame...- ölelte vissza...de hirtelen szívdobogás tört rá. Erős és fájdalmas. Levegőért kapkodott.
-Zero!..Zero mi van veled?..- kétségbe esett a lány.- Jól vagy..?
-Aya...me..- rogyott össze előtte...-Menj ...a közelemből..- villant meg a szeme vörösen.
-Hogy?..- a szemeibe nézett, és lefagyott a tekintette. Lassan kifehéredett arca. Elsápadt...mert újra szembeütött vele a múlt.
*
Egy év eltelt,mióta Zero a Pavilonba került. Minoru azóta nem is látogatta meg Ayamét.
-Zero!!- karolta át hátulról a kislány.- Holnap lesz egy éve,hogy hozzánk kerültél.
-Igen.Tudom..- csukta be a könyvet.
-Engem is megtanítasz olvasni?
-Hm? Azt hittem már ennyi évesen tudsz olvasni...
-A szüleim elhalálozása után,nevelőszülőkhöz kerültem. - nézett félre, és kipillantott az ablakon.- A nevelő szüleim közt megtört a kapcsolat, és nevelőanyám eltűnt. Azonban a nevelőapámnak túl sok elintézendő dolga volt az életben,így magamra maradtam. Mikor hétévesen kimentem egymagam játszani,akkor egy fekete autó állt meg a házunknál. És kilépett Minoru-kun. -mosolyodott el - Onnantól,hogy találkoztunk, végre egy kicsit fellélegezhettem. A nevelőapám megengedte hogy eljöjjön hozzánk többször is. Lassan a bátyámként kezeltem. De néha kezdett ez az érzés kihunyni belőlem és egy másik érzésnek adni helyet.-rakta a szívéhez a kezét és lehunyta szemét- Bár még mai napig nem tudom,hogy miért álltak meg ott autóval...
-Hmph.- állt fel Zero.
-Zero-kun!..öhm...valamivel megbántottalak...?
-Hm. Semmivel. De az akit te ennyire nagyra tartasz, miért nem tanított meg olvasni?-aztán becsukta az ajtót maga után a szobájába térve.
-Ohh...- húzta félre száját.- Zero...
Majd nem törődve vele, kiment ő is. Az udvarra. Szerette volna felidézni az emlékeket. Felvette szürke hosszú kabátját,aminek széle szőrmés volt. Majd kilépett. Kissé megcsípte az arcát a hideg. A hulló hó közé szaladt. Majd valamiért úgy érezte hiánya van. Valami nincs rendben.
-Minoru-kun...azóta nem jöttél el...észre sem...vettem...-majd egy alakot pillantott meg a sűrű hózápor mögül. Messziről Minoru-kunra hasonlított. örömébe felé sietett. De az elindult egy másik irányba.
-Minoru-kun! Minoru-kun! Itt vagy!?- ment utána. Lassan egy utcasarokhoz ért. A házsarka mögül eljött az alak és hátulról lefogta a kislányt.
-Nem akarod megosztani a véredet...,kislány?-nyalt végig a nyakán.
Ayame ledöbbent. Nem bírt mozdulni.
~Félek...félek...Segítség...félek...
-Érzem...ma szerencsém lesz...- harapott bele a nyakába.
-Ahh..- tompa érzés vágott nyakába. Kezdett szédülni. Homályosan látta az utcákat. Bizsergett teste a rémülettől és a vérvesztéstől.
~Mino...ru..-kun...
-Hogy merészeled rátenni a mocskos kezed!? Te szörnyeteg!- nekirohanásból támadt egy fiú a vámpírra. Ayame teste lassan a föld felé zuhant erőtlenül.
-Ayame...- kapta el.-Menjünk innen..-ölbe vette.
Melegséget érzett. Úgy érezte biztonságban van. Kinyitotta lassan szemeit.
-Hol...vagyok?-nézett oldalra. Zero ült mellette.
-Jól vagy?- aggódon pillantott rá.
-Zero..-mosolyodott el.- Igen...-majd felülni készült,de előre szédült.
-Ne állj fel, még nem vagy képes lábra állni.- tartotta meg a vállánál a fiú.
-Te..te..mentettél meg?
-Igen.-döntötte a kanapéra.
-Zero...
-Öhm..mi az?
-Köszönöm.
Elcsodálkozott. Úgy érezte új feladatot tűzött ki. Megvédi a lányt mindentől. Még ha kell,önmagától is.
-Nincs mit. -állt fel újra hűvösen.
-Ne menj el..-kissé könnyes lett a szeme,és visszahúzta a fiút, a ruhaujjánál fogva.
-De neked most pihenned kell. Nem akarlak zavarni.
-Nem zavarsz. És attól nyugodtabb lennék ha mellettem lennél...
*
-Zero...-nem volt ideje kérdeznie, újra a tompa érzés bitseregtette el egész testét. És most pont az harapta meg,aki megvédte őt hét éve egy ugyanilyen esettől. Azonban most..valahogy másmilyen volt. Más érzéssel töltötte el.
Hagyta magát. Nem érdekelte mi történhet vele ezek után,de végre láthassa azt,akire várt már annyi éve.
~Zero...örülök,hogy találkoztunk...mindig is...erre vártam. Igaz...nem hittem volna,hogy te is a véremen csillapítod szomjad...de ha kell felajánlom mostantól...bármikor. Szeretlek..."

3. fejezet: A Pavilon emlékei 1.

" Ayame ott ült a kanapén. A lábát lógatta előre- hátra. Mélykék színű ruhájában ült. Derekánál egy fekete masnival. Ez volt a kedvence. Mindig egyedül várt ott abban a nagy szobában. Még kisebbnek, és védtelennek érezte magát..de gondolatai valahogy komolyabbak voltak, pedig csak nyolc éves volt. Barna vállig érő haja,az arcát simogatta, amikor lefelé nézett. Tél volt. Kipillantott az ablakon kívülre. Éppen a hó szállingózni kezdett. A látvány elragadta és az ablakhoz lépett. A nagy ablakban élvezet volt kinéznie. Ki akart volna lépni, ki a hidegbe, és a hópelyhek közt táncolni,körbe-körbe. Aztán nyílt az ajtó.
- Ayame-chan!- szólalt meg egy fiú hang. A kislány hátrapillantott, elmosolyodott és nevetve odaszaladt hozzá,majd átölelte lelkesen.
-Hmm...örülök,hogy jól érzed magad.-simogatta meg a lány buksiját.
-Igen! Ha Minoru-kun itt van, és megvéd engem. Ühm^^- biccentett.
Gyermekkoruk óta együtt voltak. Hasonlóak voltak, mégis két különböző személyiség. Ayame nagyon szerette Minorut, érezte a védelmét,és a segítségét. Vele akart maradni mindig. Aztán egy nap...
-Íme itt a Pavilon...- nyílt a bejárati ajtó, és a lány nevelőapja lépett be,egy fiúval.Akinek súlyos sérülései voltak.
Ayame épp most lépdelt lefelé a lépcsőn, és elképedt.
-Ayame-chan!
-Igen?
-Kérlek vezesd be. A házukba démonok garázdálkodtak, szüleinek álcázva magukat. Csak ő tudott meg menekülni.
-Ühm..- a fiú vállára tette kezét a lány.- Gyere segítek átöltözni...-közben nézte a sérüléseit. És a vért amit a ruhája, és az egész karja fedett.
A fiú nem szólt semmit. Csak némán, rideg arccal ment a kislánnyal.
Majd mikor már átöltözve a haját törölte törülközővel Ayame ,közben úgy gondolta megkérdez tőle egy-két dolgot.
-Hogy hívnak? Engem Ayaménak! - huppant le eléje mosolyogva. -Jól vagy? - ért hozzá gyengéden a bekötött sebéhez.
-Zero...Kiryu Zero vagyok.
-Hány éves vagy? Én nyolc lettem nem rég.-mosolyodott el.
-Hogy tudsz így mosolyogni...-suttogta halkan- amikor látom rajtad,hogy egyedül érzed magad...
-Üh-Ühm...-csóválta fejét- Nem vagyok egyedül, Minoru-kun meglátogat sokszor. Ma éppen nem,de a héten sokszor szokott. De nem mondtad hány éves vagy..
-Tíz...-bökte ki az orra alatt.
-Örülök,hogy itt lehetsz! Most már minden rendben lesz!- ölelte át. Zero kissé meglepődött arcot vágott. Furcsán érezte magát.
-Ühüm.
-Gyere..-állította fel, és megfogta a kezét.- Vacsora lesz. A házvezetőnő készíti, Miyu-sama. A nagy izgalmak után jól esne egy kis meleg ennivaló neked. Biztos lenyugszol tőle. Hmph..én rendszerint elalszom utána...-kissé elkuncogta magát. Majd a konyhába értek.
-Miyu-sama!
-Hogy vagy Ayame-chan? - rakta le a teáskannát az asztalra.
-Jól. Jött hozzánk egy...
-Igen,tudom. Kiryu Zero,igaz? A vámpírvadász családból...-nyugodt hangon elment mellettük. - Akkor üljetek le, mindjárt hozom a vacsorát.
-Vámpír...vadász...- képedt el a kislány, és mereven Zerora nézett.
-Hmph..- nézett félre Zero.
-Hogy? Én azt hittem vámpírok nincsenek. Én démonokról hallottam...
-A nevelőapád biztos csak bemesélte...valójában azok a démonok, vámpírok.- ökölbe szorította kezét,és gyűlölettel tekintett előre.- A szüleimet egy "tisztavérű" vámpír ölte meg,az öcsémmel együtt. Soha nem bocsátom meg neki.
-Nyugodj meg.- kapott a kezéhez Ayame.- Kérlek...nyugodj meg. Szeretném,ha itt megnyugodnál.- mosolygott.- Tudod...igazad van. Nagyon egyedül éreztem magam. Minoru-kun nem itt lakik, és egy héten csak egyszer-kétszer látom. De most,hogy itt vagy,szeretném ha mellettem megemésztenéd ezt. Én pedig nem leszek egyedül végre.^^- biccentett.
-Hahh..-csodálkozott el Zero..- Rendben.
-Ühm.Üljünk le. Miyu-sama mindjárt itt lesz.
Ayame végre tényleg őszintén mosolygott a Pavilon falai közt. Ott volt Zero. De időközben,ahogy teltek a napok,megfeledkezett Minoru-kunról,aki nem is ment hozzájuk egy ideje.Aztán...

*
A lány felállt. A szél sötétje belekarolt ruhájába. Az eget kémlelte. Mintha a csillagok ma választ adhatnának.
~Emlékszem azokra a napokra...Zero...Minoru...-aztán lehajtotta fejét- Itt a vége Minoru? Nem...-csóválta fejét- Zero..most hol lehetsz...? Szükségem van Rád...most már..csak Rád..."

2. fejezet: Szürke kérdések

" Az este leereszkedett. Már éjfél felé járt az idő. Egy szobában voltak. A lány a kanapén ült,felhúzott lábakkal, egy párnát átkarolva. A fiú az ablaknál állt. Tenyerét rátapasztotta az ablakra. Nagy volt az ablak,így szinte látható lehetett egész táj,a ház mögött. Vele az égen a homályosan pislogó Hold.
- Ha nem szakadtunk volna el egymástól...akkor tölthettünk volna egy éjszakát együtt. Amikor mindkettőnket a kéj pezsdít. - dugta az orrát a párnába a lány, el is pirult,szavai hallatán.
A fiú a válla felett nézett a zavarban lévő lányra.
- Igen...igazad van. De..-aztán elindult feléje...kigombolt ingén meglebbent a fekete nyakkendője. - ...van egy kívánságom...amit...Tőled...kérek. - emelte fel a lány állát. A lány csillogó szemébe nézett mélyen. Látta benne a választ. Ami úgy hangzott: "Igen. Mondd el. Én teljesítem neked." . Aztán amikor épp a lány ajkához érintette száját, berontott barátnője az ajtón. Zihált. Mintha eddig mindvégig kétségbe volt volna esve. A fiú megriadt. Még mindig az ablaknál állt. Ökölbe szorította kezét az üvegen.
~ Csak egy újabb...elképzelt álmom. Chh..- szorította össze fogait.
-Hát itt vagy! - ölelte át a lány. -Mindenhol kerestelek az egész Pavilont átjártam. Azt hittem megharagudtál,..és elmentél. De itt vagy.- mosolygott a lány. A mosoly amit elhagyott ajka, érezni lehetett rajta,hogy boldogságból teszi. Boldog. Ő az. De kevés ember van,akinek ez megadatik. Vagy sosem vette észre.
A fiú is viszonozta az ölelést. De úgy érezte ez az ölelése felér egy hazugsággal.
~ Még mindig nem hevertem ki...-gondolta és összehúzta szemöldökét. Majd felnézett. Épp az ablak felé. Kint az előbbi lány alakja rajzolódott ki. Arcába lógó haja mögül,csak az a vigyor villant ki,amit foga fehérje mutatott. Gúnyos mosolygása egyszerűen túlzottan a fiú lelkébe markolt.
- Tudom..Bástya...tudom...egy darabig nem is fogod. Hmph... - majd lassan halványodni kezdett teste, és eltűnt.
~ Ez...
- Mi az? - nézett fel rá a lány,kibontakozva az ölelésből.
- Semmi. - sütötte le szemeit, a padlóra.
- Akkor jó éjszakát. - szájon csókolta és kilépett a szobából,lassan becsukva maga után az ajtót.
Aztán a fiú leheveredett a kanapéra. A karját homlokára emelte, és a sötétbe nyúló mennyezetet nézte.
- Ő azt hitte a játéknak...vége. Ugye tudod Bástya,hogy ez egy furcsa háromszög lesz.
- Hahh..?- ült fel gyorsan. Hátrapillantott. Egy magas férfi állt a sarok árnyékában, egy fekete,hosszú kabátban állt. Kalapja látszott csak. A kalap mögül a cigarettájának parázsló fénye, és a füstje amit ontott magából.
- Itt vagyok újból...- mondta mély hangon, és szinte előkelően.
- Bűn?...- tágultak ki a szemei a fiúnak. Aztán büszkeségét elővette, majd felállt.- Miért vagy itt?
- Ha zavarok...el is mehetek.
- Chh...szánalmas.
- Az lennék? Csak azért mondod,mert félsz...tőlem.- aztán kivette a cigaretta csikket a szájából. Elfújta lassan a füstöt.
- Túl nyájas vagy... Mit akarsz tőlem?
- Miért mindig kérdezel? Tudod te nagyon jól. - majd elnyomta a csikket, és összemorzsolta a földre szórva.
- Érdekes. A kérdésre kérdést kapok válaszként. - hunyta le szemeit.
- Ismersz,nem? Akkor meg.
- Csak egy dolog érdekel.- nyitotta fel szemeit, és a benne lévő fény elemésztődött, sötéten csillogó szemében.
-Tudom.- vette le kalapját.- Pontosabban Ő. Hogy miért engedtem el magamtól, arra neked kell rájönnöd Bástya,hiszen nem én védtem. És ezt a feladatot nem én magamnak tűztem ki,amíg veled volt. Nem ismertél. Én viszont mindig is.
- Ne kertelj már! Csak az időmet vesztegetem veled! Azt hittem ha nálad hagyom...
- Akkor ő eltűnhet..az életedből. És a fontossága nem üldöz többé? Ezt akartad mondani? - nézett vele farkasszemet.
- Ehh..- sziszegett a fogai közt.
- Nos, én azt hiszem elmentem. - tette vissza kalapját, büszkén.
- Bűn!
- Igen.- nyomta a szemébe a kalapot.
- Nem hagyom,hogy Ő győzzön..-nézett félre, és a padlót nézte mereven.
- Hmph.- és lassan ő is elhalványodva,mint egy szellem,köddé vált."

1. A Bűn és a Bástya sakkbábujának története...

"Kopogtak.
-Ki az?
-Tudod te...
-Hmm..-hunyta le szemeit- Gyere...
-Üdvözöllek.
-Úgy mondod,mintha jó napod lenne.
-Hehh...-nézett félre gőgösen-
A Bűn felállt. A Bástya fölé magaslott. Majd meghajtotta előtte kalapját. A Bástya mögött egy sakkbábuja. A Gyalogos...egy lány.
-Eddig védted?
-Igen. Most átadom,mivel újra a sakkbábum lett. Nem akarom,hogy fájjon a szíve. Így is bűnösnek érzi magát.
-Hmm...megfontolt vagy. És lényegre törő. Biztos ezt akarod?
-Ne...én..nem...-suttogta a sakkbábu.
-A fehér színedből átléptél a feketébe...-simított végig gyengéden a sakkbábu arcán, a Bűn.
-Hah?...-lepődött meg...és elpirult.
-Én mentem.-nyílt az ajtó.
-Bástya...így itt hagyod szegényt? - emelkedett fel a Bűn. Erre a Bástya megtorpant. - Hogy teheted ezt...szánalmas. Menekülsz a fájdalmad elől?
-Nem...már felálltam. Újabb teher után.
-Ha így állunk..-nézett a sakkbábura...-akkor..
-NEM!...Én..szeretlek...te védtél,mindeddig...most eldobsz!? Mert nem vagyok fontos?...-szólalt meg hangosan a sakkbábu.
Az ajtó becsukódott. A sakkbábu magára maradt. A Bűn pedig elvonult magába. És megint a 4 fal között találta magát...a lány...a sakkbábu.."

  
Előzetes-Prológus vége..