Lesiettem az iskolalépcsőiről, éppen láttam,hogy Tousei-sensei kilépett a kapun.
-Tousei-sensei!!-kiáltottam utána, de nem hallotta. És amikor indultam volna utána közre fogott két lány.
-Honome-san,..Kimie-san..-ült ki a döbbenet az arcomon,hogy mit kereshetnek itt.
-Hogy vagy, Kaori-chan?-gúnyos arccal a képén szólalt meg a szőke, festett hajú Honome. Kimie és Honome unokatestvérek voltak, ezáltal úgy öltöztök,mint az ikertestvérek. Ruhájukból sosem maradhatott ki zöldes árnyalatú szín. Az iskolai egyenruhát ritkán viselték, de nem kaptak érte figyelmeztetést,mondván "jó lányok ők".
-Hmph..,szép kis drámai jelenetnek voltunk szemtanúi az imént..-motyogta Kimie, közben Honome-ra nézett- Nem? Honome-Onee-chan?
~Hogyan? Még is mikor láttak engem?..-gondoltam magamban,miközben éreztem,ahogy alig bírok nyelni, és Tousei-sensei egyre távolabb kerül a szemem elől.
-Hé, Kaori-chan..., miért árultál be minket?-emelte a vállamra egyik kezét Honome.
-Öö...,dehogy. Nem tennék ilyet!-sejtettem,hogy azonnal megvádolnak, már tudtam,hogy nem lesz könnyű szabadulnom, sőt.
-Ugyan már, ne játszd az ártatlant! Mindent hallottunk! Makikot is,azért fogja korrepetálni,mint téged, mert "megleckéztettünk".-harag játszott Kimie arcán.
-Nem igaz! Csak szeretné ha beilleszkedne, ennyi az egész..,én magamtól fogadtam el a különóráit..különben is..-halkítottam el a hangom.
-Hm? Különóra?-szélesen elmosolyodott Kimie- Milyen jó pletyka lesz ez..., összejött a tanár úrral Kaori-chan. Hahahh!-nevette el magát a lány.
Valahogy már ez nagyon sok volt, nem engedhetem meg,hogy ilyet terjesszenek rólam.
-Tousei-sensei!! Tousei..-ütött ki egy pofon, ami a földre rogyasztott.
-Jobb ha szépen befogod a szád! A tanár úr, úgy sem hallja,minek fárasztod magad?-markolt az egyenruhám blúzába.
-Tousei-sensei...-suttogtam, már éreztem a torkomban a zokogást. Fel akartam állni, de visszahúztak a hajamnál fogva- Takeruu!!
-Hah?-állt meg az férfi-Mintha...-fordult meg lassan, majd elképedt,ahogy azt látta,hogy a földön heverek, és a két lány belém rúg párat. A táskáját eldobva rohant oda hozzánk. Honome és Kimie riadtan elhátráltak.
-Ta-keru...Takeru-kun...-kuporodtam össze a fájdalomtól, közben erősen összeszorítottam a szemem,hogy ne is lássak semmit, a könnyeim folytak le az arcomon. Takeru nevét hajtogattam, nem a tanár úrét, de valahogy nem tudtam eldönteni,hiszen Takeru nincs itt, Tousei-sensei van a közelben.
Majd éreztem,ahogy egy kéz és egy kar fogott meg, felsegítve, majd felpillantottam a könnyeim mögül,melyek fátyolként borították a képet, és Takeru arca rajzolódott ki előttem, pislogtam párat, akkor már Tousei-sensei nézett rám.
-Azt hiszem most már tudom miért éreztem azt a bizonytalanságot ezzel az osztállyal kapcsolatban!-nézett szigorúan a két lányra.
-De, tanár úr..-kezdett szabadkozni Honome.
-Semmi de!-kiáltotta-Hogy mertek megütni valakit,aki nem ártott nektek? Lányok vagytok, és még is erőszakosabban kezeltek mindent? Ez megbocsájthatatlan...-majd rám pillantott kedvesen- Most már minden rendben, Kaori-chan..-állított fel, de még megtartott a vállamnál fogva, mert úgy éreztem mindjárt összeesek.
-Ez nem igaz! Be akart minket árulni ez a kis nyalizós tyúk!-tette karba kezeit Kimie.
-Hogy terrorban tartsátok az osztályt?-kérdezte olyan nyugalommal Tousei-sensei,hogy a lányok egyszerre lefagytak a ridegségétől.
-Mi..nem is..-motyogták.
-Mindent értek, a nővéreteket is hozzátok be, Chie Azusa-t,itt van még ő is, hiszen nektek vele együtt volt különórátok. Ő csak tud rólatok eleget nem? Ha pedig ő is ugyanazt tette, nem sok jó vár rá. Várlak titeket az igazgatónál..-közben elindult velem vissza az iskolába, a portára.
-De ő nem is..
-Most azonnal!
-Ööö..máris...-szaladtak fel a lépcsőn a lányok,addig leültetett a tanár úr az egyik székbe,majd kiment visszahozni a táskáját.
Kissé össze voltam zavarodva, közben nagyon fájt az oldalam, és szédültem.
-Hahj..-lépett be sóhajtva, majd leült mellém Tousei-sensei-Hallgatnom kellett volna a megérzésemre, igaz?..-fogta meg az egyik kezem,mely poros volt, és kicsit lila, és meghorzsolt.
-Tousei-sensei..,én..
-Ne, nem kell beszélned, én mindent elmondok, csak ha kérdeznek, akkor majd beszélhetsz. Úgyis a java részét ezek a nagyszájúak fogják végigbeszélni...
-Ühüm..
Mivel Azusa-ra nem vádolhattak semmit, így ő maradt az osztályban, Honome, és Kimie-t viszont kirúgatták. Bár nem igazán látszott rajtuk,hogy bánják,azonban rám utoljára olyan gyűlölettel teli pillantást vetettek,mint még soha, de én csak bágyadtan mosolyogtam rájuk,amitől elkapták a fejüket, és távoztak. Azusa, pár nappal később nem jött iskolába, végül kiderült,hogy kiiratkozott. Nem csoda, nincs már más aki elfogadná az osztályban őt, így egyedül már nem olyan nagy a szája.
Otthon persze nagy port kavart, a dolog, de anyának, és a nagyszüleimnek elégtétel volt az,hogy Tousei-sensei személyesen eljött,és elmondott mindent. Időközben hamar felgyógyultam, Takeru segített benne,hogy eljött hozzám.
Lassan december közepe elérkezik, jön a szünet, és a karácsony. Tousei-sensei, ezért előbbre tette a különóráit ebben a hónapban, mivel hónap végén úgyis szüneten leszünk. Akkor volt,hogy elsőnek Makiko is ott volt.
-Jó napot, Tousei-sensei, Kaori-chan!-lépett be Makiko.
Mivel akkoriban már Makikoval többet beszéltem, nem volt köztünk olyan zárkózott, valamivel már felszabadultabb, és mosolygósabbnak bizonyult. A különóra végén,amikor pakoltam el, Makiko megbökött.
-Kaori-chan...
-Igen?
-Ezt..-szorongatott egy könyvet a mellkasához-..ezt, neked adom..-nyújtotta át.
-Óh,..köszönöm,Makiko-chan..-vettem el a kék borítású könyvet, fedelén egy tájképet ábrázolt, éggel, és felhőkkel, egy hosszan elnyúló úttal, mellette egy folyóval, az úton pedig halványan egy lány rajzolódott ki, esernyővel, fehér,egész ruhában,melyet lengedezett a szél. A borító tetején, rá volt írva a címe: Kék ég.
-Nem tudom,hogy tetszeni fog...-pirult el..-csak sokszor látom,hogy az eget kémleled órákon,vagy amikor megteheted...,és gondoltam ez a történet illik valahogy hozzád. Lehetnénk...legjobb barátnők,ennek jeléül...-pillantott rám zavarában.
-Rendben..-nyújtottam a kis ujjam- Megígérem, hogy örökké azok leszünk, és kiolvasom a könyvet...-biccentettem.
-Hah? Örökké? Nem túl elhamarkodottan..döntöttél?-tétován nézett a szemüvege mögül.
-Nekem nincsenek igaz barátaim ebben az osztályban.., és valamilyen szinten hasonlítunk is. Örülnék,ha te lennél az a barát,akiben megbízok...
-Ühüm..,de szoktalak látni egy fiúval is...-motyogta.
-Öhm, na igen..Ő az első, és egyetlen akivel szoros kapcsolatom van, de nyugodj meg, nincs köztünk több barátságnál..
-Értem..-ráfonta a kisujját az enyémre-Örökké barátnők.-biccentett.
-Igen, azok.-suttogtam,és megszorítottam a könyvet.
-Na, jöttök lányok?-szólt Tousei-sensei, amitől kicsit meglepődötten elugrottunk, ráadásul én a mögöttem álló tanár úr felé dőltem, szerencsére megfogott-Nem kell úgy megijedni, csak én vagyok az..-mosolyodott el, én meg felnéztem rá, és újból Takeru arca ugrott be,amitől elpirultam.
-Öö...Sensei?..-szólalt meg Makiko..-Tudom,hogy badarság,és illetlen ilyet kérdezni, hiszen nincs is így, és ..ööö
-Azt hiszed összejöttem a legjobb barátnőddel?-kissé elnevette magát,amitől meglepődött Makiko.
-Én..öö.nem is..
-Nyugalom, nem veszem el tőled,hiszen,most tettetek ígéretet...
-De összejönne vele?-pislogott a szemüvege mögül.
-Hah? Én..-majd hirtelen rám pillantott, aztán megfordult, nadrágzsebébe süllyesztette kezét..-A tanároknak tilos bármi nemű érdeklődést irányítania a diákjai felé, a kapcsolatok létrejötte, határozottan tiltott, azzal megszegné a tanári feladatát, és elbocsátással jár..-hallatszódott a hangjában a komoly megjátszás,amitől elkezdtünk kuncogni.
-Értettük..
-Hm? Kinevetnek..-sóhajtott,s beletűrt a hajába-..milyen neveletlen lányok,még sokat kell tanulniuk..-kacsintott ránk megfordulva, majd fogta a táskáját, - Gyerünk,haza!-lépett ki az ajtón.
[folytatása következik...]
2011. július 13., szerda
2011. július 12., kedd
Yukata 4
-Gyertek vissza,mert kihűl az obento!-kiáltott anya a konyhából.
-Ööö.., egy pillanat és ott leszünk..-álltunk fel zavarunkban,azt hittük ott volt az ajtóban. Én az ágyam felé indultam, csodálkozva.
-Takeru-kun, majd megyek én is, addig menj előre...
-Jó..-tétován mondta majd becsukta az ajtót.
Mintha visszaköszönt volna a múlt előttem. Ágyamon, kihajtva volt leterítve a yukatám, a mintája pont ugyanolyan volt,mint a tíz évvel ezelőttinek;világoskék alapon, cseresznyevirágmintákkal. Pontos mása az első yukatámnak, csak nagyobb méretben. Azóta csak most lenne másodszorra,hogy fesztiválra megyek. Kissé elérzékenyülten könnybe lábadt a szemem, és az ágyam szélére ültem, végig simítottam az anyagon. Takeru úgy sem emlékszik arra a fesztiválra, és a ruhámra, és arra a csókra sem...,különben sem számít, most új kezdetként mérhetem fel az egészet, legyen számomra is az első fesztivál.
Biztattam magam gondolatban,amikor anya újra szólt, az ajtón nyitott be.
-Kicsim, gyere te is! -aztán észrevette,hogy rátaláltam a yukatára - Ohh, megtaláltad? Tetszik?
-Ühüm..-biccentettem.
-Biztos? Tudod, nagyon sajnálom,hogy pont olyan lett,mint amit nagymamád készített, de csak ez az anyag volt, és azt is tudom,hogy milyen emlékek fűznek ahhoz,amire Takeru-kun sajnos nem emlékszik...- nézett rám aggódon.
-Ugyan, már nem számít. Egy új kezdetet nyitok...
-Jaj el is felejtettem...
-Mit anya?-pislogtam rá.
-Találkoztam Makiko-channal.-mosolyodott el, azonban rajtam kiült a kétségbeesés, főleg amivel folytatta anyám- Azt mondta lehet a hétvégén eljön, meglátogatni téged, a fesztiválra sajnos már nem tud elkísérni, de reméli nem haragszol ezért..
-Neki kéne rám...-halkítottam el a hangom,ahogy lesütöttem a szemem.
-Ó, mi történt, összevesztettek? Makiko-chanon ez nem látszott...-gondolt vissza a ma estére,ahogy hazafelé jött.
Éppen befordult volna a hosszú útra, egy nagy víztócsát került ki,miközben szorosan a fehér esernyőjét fogta,nehogy elfújja a hirtelen áramló szél,miközben másik kezében lóbálta az obentós dobozkát. Aztán szembe vele egy lány jött,látszólag ismerős arccal. Keret nélküli lencséjű szemüvegben volt, barna, két oldalt befont, haja kicsit meglengette a szél, enyhén szomorú arcot vágott, iskolatáskáját szorosan fogta egyik kezével, a sötétzöld esernyőjét majdnem az arcába tolta,hogy ne is lássák. A szomszédváros iskolájának egyenruhája volt rajta, sötétkék blézerrel, alatta fehér blúzzal, és kék szalaggal a nyakában, fehér rakott szoknyában, ugyanolyan színű térdzokniban, és barna cipőben.
-Makiko-chan, téged is látni?-üdvözölte Atsuko.
-Hahh?-lepődött meg, majd elmosolyodott-Chitose-san tetszik lenni?
-Hagyjuk már személyeskedést,szólíts nyugodtan Atsuko-sannak.-biccentett.
-Rendben,...Atsuko-san.
-És,hogy vagy? Ritkán látlak, de errefelé nem is szoktalak látni ilyenkor...
-Megvagyok. Nos, késett a buszom,ami a szomszédvárosba megy oda, majd vissza...-zavart arcot vágott.
-De ilyen sokáig? Már vagy hét óra is elmúlhatott, mondjuk az én Kaori-chanom is meglepően jött haza, ő meg előbb,mint kellett volna, zaklatott volt, és szegény teljesen elázott, remélem elmondja mi baja lehetett..
-Értem. Kaori-san erős lány, biztos jobban van már..
-Nem akarsz vele találkozni? Még is csak legjobb barátnők vagytok, és már mióta nem láttad...-jutott eszébe Atsuko-nak.
-Éppen azt akartam kérdezni,hogy hétvégén ugye otthon lesz?
-Tudtommal igen,ha csak nem megy Takeru-kunnal valahova.., de ha akkor nem, a fesztiválon még találkozhatsz vele,biztos ott lesz.-tette a vállára kezét.
-A fesztiválra sajnos nem tudok menni...-nézett félre-.., azért akartam volna a hétvégén elmenni hozzá.
-Rendben. Még nincs késő, úgy is mondom neki.
-De én sietek,már otthon biztos aggódnak értem. Viszlát!-integetett, és elszaladt sietve Atsuko mellett.
~Hmm, milyen gondterheltnek tűnik...-nézett utána Atsuko szomorkásan, majd lehunyta szemeit sóhajtva- Jobb lesz ha sietek én is, elég volt mára az esőből.
-Majd fogunk...,amiért elvesztettem a könyvet amit nekem adott..
-Szóval,ezért jöttél haza olyan szomorúan...-lépett oda hozzám,és lejjebb hajolt, vállamra emelve a kezét-Makiko-chan nem hiszem,hogy egy könyv miatt feladná a barátságotokat.
-Lehet..,végül is nem én téptem szét...
-Hogyan? Ki volt az?
-Az egyik osztálytársam,Eimi...-haraptam az ajkamba.
-Hahj, annak a lánynak nem igaz,hogy nincs jobb dolga.., ezt hamarabb is mondhattad volna.., szólok az osztályfőnöknek,hogy széttépték a könyved. A más tulajdonának rongálása tilos! -határozta el magát anya, én meghúztam a kimonója ujját.
-Nem éri meg, lefizetik az igazgatót..,egy beírástól meg nem fognak megrettenni, főleg így év végén nem is számít nekik...
-Öhm,...kár,hogy nem tudok ebben segíteni..-simított végig a karomon, aggódóan.
-Makikonál ez nehezebb lesz..., érzem.
Általános iskola. Utolsó évek. B osztály, nyolcadik évfolyam. Mindig is magányos voltam. Egyedül, a többiek között. Már megszoktam,..lassan. Hiszen, Takeru mellettem volt,igaz elkezdte már a középiskolát, és vizsgáira kellett készülnie, így már ritkábban láttam.
Aztán egy nap, október elején,amikor juharfák hullajtották a leveleiket az iskola udvarában, sietve rohantam az első órámra, éppen késésben voltam. Mikor eltoltam a tanterem ajtaját, még mindenki beszélgetett, és néhányan mások padján ülve nevetgéltek. Megnyugodtam. Nem késtem, pedig már nyolc óra elmúlt, és az osztályfőnök bent szokott lenni, előtte öt perccel. Leültem az ablak melletti sorban, a padomhoz. Lágy szellő lengedezett be a nyitott ablakon. Szerettem ott ülni, úgy éreztem mindig közelebb vagyok az éghez, és a felhők közt. Az ég kéksége mindig vonzott, számomra elérhetetlen volt, de a képzeteim enyhítettek rajta.
Kipillantottam az ablakon,miközben az egyik kezemre támasztottam az állam, és a lágy szellő végigsiklott az arcomon, és a hajtincseim közt. A nagy juharfa narancsvörös színei valamitől szebbnek tűntek,mint mikor még zöld volt. Emlékszem gyermekkorom egyik érdekes álma,amikor egy zöldellő dombon ülök, és a távolból nézem a házakat, miközben mögöttem egy juharfa erdő sorakozott, a szél kissé felkerekedett, és szerteszórt pár levelet a fa ágairól,miközben mintha az égre festette őket.
-Kaori-chaaan!-szóltak a fülem mellett, ettől kicsit megijedtem.
-Hah? Öhm, bocsánat.., mit szeretnél?-néztem fel az osztálytársamra, Mana Shibuki-ra. Egészen sötétbarna, egyenes,vállig érő haja volt, mellesleg az osztályelnök. Tőlem egy fejjel magasabb volt, és vékony. Piros keretű szemüveget hordott, és egy ugyanolyan színű piros karkötőt, melyet a bátyjától kapott még óvodáskorában, ez volt az utolsó emléke,ami maradt róla,mikor meghalt. Mana nagyon jól nevelt lány volt, talán az egyetlen akivel jól kijöttem, de mivel sok dolga volt,nem igazán tudtam vele beszélgetni, azonban kedveltem.
-Kaori-chan, mondanom kell valamit.
-Igen? Mi lenne az?
-Új osztálytársunk lesz, azért késik az osztályfőnök, mert még beszél a szüleivel, a tanáriban. Gondoltam szólok,hogy tudj te is róla.
-Ühm.-bólintottam.
-Mellesleg, máskor ne késs..-hajolt oda a fülemhez, suttogva.- De nyugi!-tette a vállamra kezét-Nem mondom el senkinek...-kacsintott egyet.
-Ühüm. -ekkor belépett az osztályfőnök, és egy kis,alacsony lány, barna hajjal, két oldalt befonva, szemüveget hordott. Iskolatáskáját erősen szorította, és a padlóra nézett zavarában.
-Üdv gyerekek! Bejelenteni valóm van, de ez gondolom eléggé szembetűnő,hogy mi.-ült az asztalhoz a férfi. Rövid, barna hajába tűrt. Szokása szerint öltönyt viselt, és mindig szürkét, vérvörös nyakkendővel. Nem úgy hordta,mint a hasonlóan öltözött tanáraink, inkább kicsit kibontva, lezseren, lazán, hiszen fiatal huszonéves tanár volt. És bár jó kivágású, jóképű férfi volt,még sem találta meg magának a szerelmet, habár lehet neki így volt jó, azt sosem tudtam megállapítani, pedig sokat beszélgettem vele a különóráimon,amiket ő tartott.
-Az a lány lesz az osztálytársunk?! - kérdezte felpattanva egy fiú.
-Igen.-bólintott lehunyt szemmel Tousei-sensei,majd felállt, és a lányhoz sétált, a vállára tette kezét - Mutatkozz be nyugodtan, majd segítek ha zavarban vagy.-mosolygott rá.
-Ü-Ühm..-pirult el a lány,és tekintetét az osztályra emelte- Sziaztok! Youshiya Makiko vagyok. Tizennégy éves. Tokióban születtem, eddig magántanárnál tanultam, azonban bizonyos okból kifolyólag nem tudott tanítani tovább, így az általános iskolai évemet, itt töltöm, veletek. Remélem örömmel fogadtok, ha kell valami segítek, például angolban, abból levizsgáztam a másodfokút is..ööhm..-kicsit megriadt,gondolom azt hitte túl sokat mondott-..Sajnálom,kicsit sokat beszélek..
-Nem, Youshiya, nagyon jó.- szólalt meg Tousei-sensei - Foglalj helyett, Chitose Kaori-san előtt, ott az ablaknál. Ha bármi kérdésed van, azt Shibuki Mana-santól kérdezd, ő az osztályelnök. -majd leült, sóhajtva- Nos, akkor névsorolvasás!- nyitotta ki a naplót.
Nem hittem volna,hogy valaha Makiko-val jobban megismerkedem. Eléggé határozatlan, és antiszociális lánynak tűnt. Hmph, én beszélek, nem vagyok tőle különb, talán lehet belőle valami, gondoltam.
Az első pár hétben a fiúosztálytársak körülrajongták, amiért olyan aranyos, és szerény. Azonban a többi lány nagyon megelégelte ezt,nem mintha féltékenykedni valójuk lett volna,hiszen legtöbbnek volt fiúbarátja, de számukra nem volt elég, kellett a népszerűség az osztályon belül is,hogy csodálják őket. Név szerint: Chie Azusa, Hagino Honomi, Kaoruko Kimie.
Bár nekik nem kellett ok,vagy ürügy, az új osztálytársakkal mind így csinálták, "megleckéztették", mondták ők. Persze mai napig elővesznek engem is, de most Makiko volt a fő célpont. Ilyenkor mindig eszembe jut,amit Takeru mondott egyszer, és nagyon ledöbbentem: " Sokat gondolkoztam,hogy gyűlöljem az embereket,amiért ilyenek"...gondolom tudta,hogy van köztük kivétel, de éreztem mindig benne, a hangjában, a haragot, mely lángként,hmm...nem is, tűzként marja a lelkét, és a szívét. De nem tudtam rajta segíteni, sosem beszélt a múltjáról, vagy a kapcsolatairól, egyedül a szüleit érezte normálisnak, és végül engem, meg az én családomat.
Én is olykor elgondolkoztam ezeken. Az emberek,olyan önzők. Mindenki csak rohan, eltaposva másokat, lehet az a barátja, a családja, vagy talán az ellensége. Hogy miért mondom,hogy "talán az ellensége"? Hiszen az embernek nincsenek ellenségei,magán kívül. Csak ad rá egy okot, keres egy másik személyt, azt hibáztatva, és rányomja a bélyeget: ellenség. Természetesen megértem,hogy vannak olyan emberek, melyek úgy születtek,hogy ellenségesek a társaikkal, és ettől kialakul a konfliktus, amit vagy normálisan, vagy durvábban próbálnak kezelni, sajnos az utóbbi a legtöbb.
Visszatérve, Makikot sokat bántották, lelkileg. Volt,hogy iskolából hazafele menet, sírva láttam elrohanni. De mivel az osztály normális tagjai tudták ezt, meg voltak kötve, nem szólhattak tanárnak,vagy az osztályfőnöknek, ebbe beleszámítva én sem. Pedig annyi különórám volt Tousei-sensei-jel, és bármikor szólhattam róla, sajnos nem tehettem. Mana, az osztályelnök nem is tudott mindezekről, hiszen ő közel állt az osztályfőnökhöz, vagy a tanárikarhoz,hogy elmondhassa,mi folyik az osztályon belül. A legviccesebb az egészben,hogy legtöbbször mindig mi voltunk az osztályok közt a legjobbaknak kitüntetve, és én ezt cseppet sem éreztem, undorodtam a gondolattól.
Lassan tél közeledett, Makiko pedig ugyanaz maradt,mint mikor jött, egy új osztálytárs, aki nem szól semmit, egyedül tanul, és csendes.
Tousei-sensei,mindig a hónap végén,délután tartott különórákat nekem. Javarészt korrepetált más tantárgyakból, és közben amikor kicsit szünetet tartottunk, beszélgetett velem. Számára én jelentettem a diákot,aki az osztály legjobbja, és bár büszke volt az osztályára, valahol mindig megjegyezte :
"~Kaori-chan..., büszke vagyok rád. Úgy érzem mi jó társak vagyunk,a legjobbak. Emellett büszke vagyok erre a remek osztályra, hiszen jó társaság, mindenki mindenkivel kijön, és ez nagyon jó, de...-ilyenkor kicsit lehajtotta a tekintetét-...valamiért úgy érzem, nem bízom az osztályban.
~Komolyan?-kérdeztem meglepve.
~Ehhm, félre ne értsd!-rázta kezét, kicsit zavartan elnevette magát- ..Igazából tudom semmi okom rá, hiszen fantasztikus osztályom van."
Ilyenkor mindig megszorult a torkomban valami, és az ajkamba haraptam. Annyira jó lett volna,ha tudná mi van ebben az osztályban, és azokat elsöpörné közülünk, de..., nem tehettem semmit, nem mondhattam semmit, a tétlenség tehetetlenné tett.
-Tousei-sensei!-kopogtam be a terem ajtón,ami nyitva volt.
-Óh, Kaori-chan...,örülök,hogy itt vagy ma is.-mosolygott rám,mikor elővett egy könyvkupacot.
-Ühm.-bólintottam, majd beléptem, és betoltam az ajtót.
-Ma nem tanulunk...-nézte mereven a könyveit, miközben felállt a székéből.
-Eh? Miért? Akkor beszélgetünk?-lepődtem meg.
-Mondhatnánk így is..-húzta össze szemeit,majd felpillantott, de a szemeiben sosem láttam még olyat,mint akkor, könnyek voltak, és fájdalom.
-Tousei-sensei...?
-Kérlek ülj le a helyedre..,mindjárt odaülök én is.
-Értem.-vetettem le a szürke, térdig érő kabátom, és a székkarfára hajtottam, meghúztam a hajamban a kék masnit, majd helyet foglaltam, a táskám pedig a pad lábához támasztottam. Tousei-sensei az egyik széket a padomhoz tette, és leült, velem szemben. Mosolygott,mint mindig, de valahol látszott,hogy az egy fájdalmas mosoly volt.
-Kaori-chan...-nézett a szemembe- Emlékszel,amikor ugyanígy beszélgettünk párszor, és megemlítettem,hogy nekem nem volt szerencsém még a párkapcsolatra..?
-Öhm...igen..-válaszoltam tétován, valamiért szorongó érzés keringett a gyomromban...,ezért nem bírtam visszatartani- Ugye nem velem akar összejönni, Sensei?-vágtam a tekintetébe, de ő csak pislogott.
-Kaori...? Ugyan..-hunyta le szemeit- Azért tudom mit szabad,s mit nem..,bár szó mi szó, a halott kedvesemre hasonlítasz...-pillantott fel, ettől döbbenten kitágultak a szemeim, és a számhoz kaptam a kezem.
-Sajnálom..,Sensei...,sajnálom.
-Kérlek, ne...-hirtelen megfogta a kezem, éreztem,hogy az ujjvégei hidegek voltak, és mintha remegett volna kissé.
-Hah?
-Szeretnék még többször is látni, a különórákon.., nem akarom,hogy azt hidd,hogy ki akarok veled kezdeni. Igaz..., -ekkor félrenézett szemeivel, és megcsillant a könnycsepp bennük, mely lecsorgott az arcán...
-Tousei-sensei...,miben segíthetnék..?-nyeltem egyet.
-Hm?-pillantott rám, majd másik kezével törölte a könnyeit- Óh, hát mik ezek? Úgy látszik elragadtak az emlékek...-halványan elnevette magát,majd a másik kezével megfogta az enyémet- Azt szeretném,hogy maradj ugyanilyen jó diák,mint most...,Kaori-chan...-majd felállt, és az arcomhoz közel hajolt, homlokon csókolt..,amitől rendesen elpirultam, bár tényleg azt hittem,hogy szájon fog csókolni, de azt hiszem, azért nem tette,mert nem akart elrémiszteni magától..-Légy jó..-biccentett, majd a széket a helyére tette, és a tanári asztalához lépett.
-Tousei-sensei...-suttogtam...-Miért...miért?-pirulva oldalra néztem.
-Sajnálom, megértem,hogy ezek után nem bízol bennem..-vette elő a táskáját.
-Nem erről van szó!- pattantam fel a székből.
-Öö..akkor miről?
-Miért nem beszélt erről korábban? Miért nem mondta,hogy meghalt egy fontos személy az életében? Én ...én...-csuklott meg a hangom-..segítettem volna,feldolgozni...
Az osztályfőnök, csak pislogott, majd odasietett hozzám, és a vállaimra emelte kezeit.
-Tudod,van amit az ember nem hangoztat,azt remélve,hogy egyedül képes lesz elnyelni a fájdalmat...-nézett a szemembe.
-De..ez, nem helyes..-csordultak le a könnyeim forrón.
-Hé, Kaori-chan...ne sírj..,úgy is nem sokáig leszek már itt..-törölte le a könnyeimet egy piros kendővel,melyet a zakójából kapott elő.
-Nem sokáig?
-Igen..-nyújtotta át a kendőt- Tessék,ezt neked adom.
-De..-nyúltam volna hozzá.
-Vedd csak el.-biccentett.
-Ühm...-fogtam meg a selymes tapintású kendőt, melyet kissé átáztattak a könnyeim.
-Még korrepetálok valakit az osztályból,-fordult meg, és elindult a táskájába pakolni a könyveit.
-Kit?
-Makikot.
-Értem.
-Szeretném ha könnyebben beilleszkedne, az én óráimon is nagyon csendes, és mindig olyan a tekintete,mint aki sírni készül...,legalább addig segítek neki,amíg el nem megyek,végleg..-csatolta be a táskáját, és előremeredt.
-Végleg?..-kérdeztem halkan.
-Kérdeztél valamit?
-Öhm, nem.
-Mellesleg, rád szeretném bízni Makikot, tudom,hogy jól kijöttök majd.
-Ühm, rendben. Bízhat bennem.-mosolyodtam el, bár éreztem,hogy az a mosoly nagyon erőltetett volt, mivel a kérdés még mindig fent maradt bennem: Miért megy el Tousei-sensei?
-Bocsáss meg...-lépett le a katedráról, felém.
-Miért?
-Hiszen el sem mondtam,hogy miért megyek el...
-Öhm...-hajtottam le az arcom.
-Hmm...-sóhajtott fel, és kipillantott az ablakon, éppen naplemente színezte be az eget, és a fátyol felhőket, melyekből talán hó eshet estére- Rákos vagyok..-hangoztatta,és lehunyta szemeit.
-Rákos?-döbbentem le, és szinte észre sem vettem,hogy lerogytam a székbe.
-Igen...-folytatta- Még van három évem,mivel a szívemet érte a daganat, és műtétes beavatkozást nem merek felvállalni,akkor inkább élek,amíg lehet, és nem kockáztatom az életem a műtét alatt. Év végéig szeretnék még itt tanítani, titeket, remélem...-de nem tudta folytatni, mert sírva átöleltem- Ugyan, Kaori-chan...,nyugodj meg..-simított végig a hajamon.
-De...Tousei-sensei..,meg-fog-halni...-zokogtam.
-Hát...-nézett el a távolba, az ablakon keresztül - van,hogy az embernek váratlanul megrövidül az élete..
-Kérem,ne mondjon ilyeneket..!
-Öhm...
-Én nem akarom ezt...én...nem..
-Légy erős, Kaori-chan..-fogott meg a vállamnál, és a tekintetembe nézett bátorítva.
-Rend-ben..-mondtam tétován.
-Legalább te..ne tedd azt,mint akkoriban, Yukine..-halkította el a hangját.
-Hogyan?...csak nem...öngyilkos lett?
-De.., már akkor is szívrákos voltam, a műtét még mindig kétesélyes. Ezért össze is vesztünk,hogy miért nem megyek műteni magam,hogy akkor nem csak pár évem lenne hátra...Nem hibáztattam, hiszen velem akarta leélni az életét, és családot nemzeni..,azonban,mikor egy este munka után hazaértem, ő holtan ült a székében. Azt hittem csak alszik, de mikor megláttam a gyógyszeres üveget, majd a búcsúlevelét,amiben...-ekkor megremegett a keze-..azt írta:"Drágám! Tudom,hogy ez hatalmas szakadék lesz számodra, valóban bűnösnek érzem emiatt magam. De nélküled nem tudnék tovább élni,hogy majd a gyerekemnek azt mondjam,nincsen apja. Meggondolatlan voltam, és ostoba, de...jó ez így. Sajnálom. Nagyon szeretlek, örökké..szeretni foglak."...
-Tousei-sensei...
Elengedte a vállam, és elindult a kifelé..
-Induljunk, Kaori-chan...
-Ér-tem..-kaptam a kabátomhoz,amikor ennyit mondott még,mielőtt kilépett..
-Szerintem eléggé jó ideje ismerjük egymást, ha különórára jössz, szólíthatsz ..,Takeru-senseinek..,ha gondolod...
Mire megfordultam nem volt ott. Lesokkoltam valamiért...Nem tudom miért. Hiszen,akit én ismertem Takerut, semmi köze nem volt hozzá, csak a neve, de...ezek után valamiért olyan érzés fogott el,hogy Takeru elé másképp fogok viszonyulni még jobban..
Hmm...persze, ebből kinőttem év vége felé. És próbáltam nem arra gondolni,hogy az osztályfőnöknek nincs sok ideje hátra...,azonban tudtam,hogy csak én tudok róla, senki más,az osztályból..
(huhh,ööö..félre ne értsen senki, remélem nem azt hoztam ki belőle,hogy a tanár bármit is akarna Kaoritól,egyszerűen szeretné,ha erős maradna,és mivel eléggé közel áll Yukine-hez,úgy gondolta meg kell vele osztania, mert a gondoltai nem hagyták békén...bár, sztem eléggé zavaros...,öhm, folytatása következik ^^)
-Ööö.., egy pillanat és ott leszünk..-álltunk fel zavarunkban,azt hittük ott volt az ajtóban. Én az ágyam felé indultam, csodálkozva.
-Takeru-kun, majd megyek én is, addig menj előre...
-Jó..-tétován mondta majd becsukta az ajtót.
Mintha visszaköszönt volna a múlt előttem. Ágyamon, kihajtva volt leterítve a yukatám, a mintája pont ugyanolyan volt,mint a tíz évvel ezelőttinek;világoskék alapon, cseresznyevirágmintákkal. Pontos mása az első yukatámnak, csak nagyobb méretben. Azóta csak most lenne másodszorra,hogy fesztiválra megyek. Kissé elérzékenyülten könnybe lábadt a szemem, és az ágyam szélére ültem, végig simítottam az anyagon. Takeru úgy sem emlékszik arra a fesztiválra, és a ruhámra, és arra a csókra sem...,különben sem számít, most új kezdetként mérhetem fel az egészet, legyen számomra is az első fesztivál.
Biztattam magam gondolatban,amikor anya újra szólt, az ajtón nyitott be.
-Kicsim, gyere te is! -aztán észrevette,hogy rátaláltam a yukatára - Ohh, megtaláltad? Tetszik?
-Ühüm..-biccentettem.
-Biztos? Tudod, nagyon sajnálom,hogy pont olyan lett,mint amit nagymamád készített, de csak ez az anyag volt, és azt is tudom,hogy milyen emlékek fűznek ahhoz,amire Takeru-kun sajnos nem emlékszik...- nézett rám aggódon.
-Ugyan, már nem számít. Egy új kezdetet nyitok...
-Jaj el is felejtettem...
-Mit anya?-pislogtam rá.
-Találkoztam Makiko-channal.-mosolyodott el, azonban rajtam kiült a kétségbeesés, főleg amivel folytatta anyám- Azt mondta lehet a hétvégén eljön, meglátogatni téged, a fesztiválra sajnos már nem tud elkísérni, de reméli nem haragszol ezért..
-Neki kéne rám...-halkítottam el a hangom,ahogy lesütöttem a szemem.
-Ó, mi történt, összevesztettek? Makiko-chanon ez nem látszott...-gondolt vissza a ma estére,ahogy hazafelé jött.
Éppen befordult volna a hosszú útra, egy nagy víztócsát került ki,miközben szorosan a fehér esernyőjét fogta,nehogy elfújja a hirtelen áramló szél,miközben másik kezében lóbálta az obentós dobozkát. Aztán szembe vele egy lány jött,látszólag ismerős arccal. Keret nélküli lencséjű szemüvegben volt, barna, két oldalt befont, haja kicsit meglengette a szél, enyhén szomorú arcot vágott, iskolatáskáját szorosan fogta egyik kezével, a sötétzöld esernyőjét majdnem az arcába tolta,hogy ne is lássák. A szomszédváros iskolájának egyenruhája volt rajta, sötétkék blézerrel, alatta fehér blúzzal, és kék szalaggal a nyakában, fehér rakott szoknyában, ugyanolyan színű térdzokniban, és barna cipőben.
-Makiko-chan, téged is látni?-üdvözölte Atsuko.
-Hahh?-lepődött meg, majd elmosolyodott-Chitose-san tetszik lenni?
-Hagyjuk már személyeskedést,szólíts nyugodtan Atsuko-sannak.-biccentett.
-Rendben,...Atsuko-san.
-És,hogy vagy? Ritkán látlak, de errefelé nem is szoktalak látni ilyenkor...
-Megvagyok. Nos, késett a buszom,ami a szomszédvárosba megy oda, majd vissza...-zavart arcot vágott.
-De ilyen sokáig? Már vagy hét óra is elmúlhatott, mondjuk az én Kaori-chanom is meglepően jött haza, ő meg előbb,mint kellett volna, zaklatott volt, és szegény teljesen elázott, remélem elmondja mi baja lehetett..
-Értem. Kaori-san erős lány, biztos jobban van már..
-Nem akarsz vele találkozni? Még is csak legjobb barátnők vagytok, és már mióta nem láttad...-jutott eszébe Atsuko-nak.
-Éppen azt akartam kérdezni,hogy hétvégén ugye otthon lesz?
-Tudtommal igen,ha csak nem megy Takeru-kunnal valahova.., de ha akkor nem, a fesztiválon még találkozhatsz vele,biztos ott lesz.-tette a vállára kezét.
-A fesztiválra sajnos nem tudok menni...-nézett félre-.., azért akartam volna a hétvégén elmenni hozzá.
-Rendben. Még nincs késő, úgy is mondom neki.
-De én sietek,már otthon biztos aggódnak értem. Viszlát!-integetett, és elszaladt sietve Atsuko mellett.
~Hmm, milyen gondterheltnek tűnik...-nézett utána Atsuko szomorkásan, majd lehunyta szemeit sóhajtva- Jobb lesz ha sietek én is, elég volt mára az esőből.
-Majd fogunk...,amiért elvesztettem a könyvet amit nekem adott..
-Szóval,ezért jöttél haza olyan szomorúan...-lépett oda hozzám,és lejjebb hajolt, vállamra emelve a kezét-Makiko-chan nem hiszem,hogy egy könyv miatt feladná a barátságotokat.
-Lehet..,végül is nem én téptem szét...
-Hogyan? Ki volt az?
-Az egyik osztálytársam,Eimi...-haraptam az ajkamba.
-Hahj, annak a lánynak nem igaz,hogy nincs jobb dolga.., ezt hamarabb is mondhattad volna.., szólok az osztályfőnöknek,hogy széttépték a könyved. A más tulajdonának rongálása tilos! -határozta el magát anya, én meghúztam a kimonója ujját.
-Nem éri meg, lefizetik az igazgatót..,egy beírástól meg nem fognak megrettenni, főleg így év végén nem is számít nekik...
-Öhm,...kár,hogy nem tudok ebben segíteni..-simított végig a karomon, aggódóan.
-Makikonál ez nehezebb lesz..., érzem.
Általános iskola. Utolsó évek. B osztály, nyolcadik évfolyam. Mindig is magányos voltam. Egyedül, a többiek között. Már megszoktam,..lassan. Hiszen, Takeru mellettem volt,igaz elkezdte már a középiskolát, és vizsgáira kellett készülnie, így már ritkábban láttam.
Aztán egy nap, október elején,amikor juharfák hullajtották a leveleiket az iskola udvarában, sietve rohantam az első órámra, éppen késésben voltam. Mikor eltoltam a tanterem ajtaját, még mindenki beszélgetett, és néhányan mások padján ülve nevetgéltek. Megnyugodtam. Nem késtem, pedig már nyolc óra elmúlt, és az osztályfőnök bent szokott lenni, előtte öt perccel. Leültem az ablak melletti sorban, a padomhoz. Lágy szellő lengedezett be a nyitott ablakon. Szerettem ott ülni, úgy éreztem mindig közelebb vagyok az éghez, és a felhők közt. Az ég kéksége mindig vonzott, számomra elérhetetlen volt, de a képzeteim enyhítettek rajta.
Kipillantottam az ablakon,miközben az egyik kezemre támasztottam az állam, és a lágy szellő végigsiklott az arcomon, és a hajtincseim közt. A nagy juharfa narancsvörös színei valamitől szebbnek tűntek,mint mikor még zöld volt. Emlékszem gyermekkorom egyik érdekes álma,amikor egy zöldellő dombon ülök, és a távolból nézem a házakat, miközben mögöttem egy juharfa erdő sorakozott, a szél kissé felkerekedett, és szerteszórt pár levelet a fa ágairól,miközben mintha az égre festette őket.
-Kaori-chaaan!-szóltak a fülem mellett, ettől kicsit megijedtem.
-Hah? Öhm, bocsánat.., mit szeretnél?-néztem fel az osztálytársamra, Mana Shibuki-ra. Egészen sötétbarna, egyenes,vállig érő haja volt, mellesleg az osztályelnök. Tőlem egy fejjel magasabb volt, és vékony. Piros keretű szemüveget hordott, és egy ugyanolyan színű piros karkötőt, melyet a bátyjától kapott még óvodáskorában, ez volt az utolsó emléke,ami maradt róla,mikor meghalt. Mana nagyon jól nevelt lány volt, talán az egyetlen akivel jól kijöttem, de mivel sok dolga volt,nem igazán tudtam vele beszélgetni, azonban kedveltem.
-Kaori-chan, mondanom kell valamit.
-Igen? Mi lenne az?
-Új osztálytársunk lesz, azért késik az osztályfőnök, mert még beszél a szüleivel, a tanáriban. Gondoltam szólok,hogy tudj te is róla.
-Ühm.-bólintottam.
-Mellesleg, máskor ne késs..-hajolt oda a fülemhez, suttogva.- De nyugi!-tette a vállamra kezét-Nem mondom el senkinek...-kacsintott egyet.
-Ühüm. -ekkor belépett az osztályfőnök, és egy kis,alacsony lány, barna hajjal, két oldalt befonva, szemüveget hordott. Iskolatáskáját erősen szorította, és a padlóra nézett zavarában.
-Üdv gyerekek! Bejelenteni valóm van, de ez gondolom eléggé szembetűnő,hogy mi.-ült az asztalhoz a férfi. Rövid, barna hajába tűrt. Szokása szerint öltönyt viselt, és mindig szürkét, vérvörös nyakkendővel. Nem úgy hordta,mint a hasonlóan öltözött tanáraink, inkább kicsit kibontva, lezseren, lazán, hiszen fiatal huszonéves tanár volt. És bár jó kivágású, jóképű férfi volt,még sem találta meg magának a szerelmet, habár lehet neki így volt jó, azt sosem tudtam megállapítani, pedig sokat beszélgettem vele a különóráimon,amiket ő tartott.
-Az a lány lesz az osztálytársunk?! - kérdezte felpattanva egy fiú.
-Igen.-bólintott lehunyt szemmel Tousei-sensei,majd felállt, és a lányhoz sétált, a vállára tette kezét - Mutatkozz be nyugodtan, majd segítek ha zavarban vagy.-mosolygott rá.
-Ü-Ühm..-pirult el a lány,és tekintetét az osztályra emelte- Sziaztok! Youshiya Makiko vagyok. Tizennégy éves. Tokióban születtem, eddig magántanárnál tanultam, azonban bizonyos okból kifolyólag nem tudott tanítani tovább, így az általános iskolai évemet, itt töltöm, veletek. Remélem örömmel fogadtok, ha kell valami segítek, például angolban, abból levizsgáztam a másodfokút is..ööhm..-kicsit megriadt,gondolom azt hitte túl sokat mondott-..Sajnálom,kicsit sokat beszélek..
-Nem, Youshiya, nagyon jó.- szólalt meg Tousei-sensei - Foglalj helyett, Chitose Kaori-san előtt, ott az ablaknál. Ha bármi kérdésed van, azt Shibuki Mana-santól kérdezd, ő az osztályelnök. -majd leült, sóhajtva- Nos, akkor névsorolvasás!- nyitotta ki a naplót.
Nem hittem volna,hogy valaha Makiko-val jobban megismerkedem. Eléggé határozatlan, és antiszociális lánynak tűnt. Hmph, én beszélek, nem vagyok tőle különb, talán lehet belőle valami, gondoltam.
Az első pár hétben a fiúosztálytársak körülrajongták, amiért olyan aranyos, és szerény. Azonban a többi lány nagyon megelégelte ezt,nem mintha féltékenykedni valójuk lett volna,hiszen legtöbbnek volt fiúbarátja, de számukra nem volt elég, kellett a népszerűség az osztályon belül is,hogy csodálják őket. Név szerint: Chie Azusa, Hagino Honomi, Kaoruko Kimie.
Bár nekik nem kellett ok,vagy ürügy, az új osztálytársakkal mind így csinálták, "megleckéztették", mondták ők. Persze mai napig elővesznek engem is, de most Makiko volt a fő célpont. Ilyenkor mindig eszembe jut,amit Takeru mondott egyszer, és nagyon ledöbbentem: " Sokat gondolkoztam,hogy gyűlöljem az embereket,amiért ilyenek"...gondolom tudta,hogy van köztük kivétel, de éreztem mindig benne, a hangjában, a haragot, mely lángként,hmm...nem is, tűzként marja a lelkét, és a szívét. De nem tudtam rajta segíteni, sosem beszélt a múltjáról, vagy a kapcsolatairól, egyedül a szüleit érezte normálisnak, és végül engem, meg az én családomat.
Én is olykor elgondolkoztam ezeken. Az emberek,olyan önzők. Mindenki csak rohan, eltaposva másokat, lehet az a barátja, a családja, vagy talán az ellensége. Hogy miért mondom,hogy "talán az ellensége"? Hiszen az embernek nincsenek ellenségei,magán kívül. Csak ad rá egy okot, keres egy másik személyt, azt hibáztatva, és rányomja a bélyeget: ellenség. Természetesen megértem,hogy vannak olyan emberek, melyek úgy születtek,hogy ellenségesek a társaikkal, és ettől kialakul a konfliktus, amit vagy normálisan, vagy durvábban próbálnak kezelni, sajnos az utóbbi a legtöbb.
Visszatérve, Makikot sokat bántották, lelkileg. Volt,hogy iskolából hazafele menet, sírva láttam elrohanni. De mivel az osztály normális tagjai tudták ezt, meg voltak kötve, nem szólhattak tanárnak,vagy az osztályfőnöknek, ebbe beleszámítva én sem. Pedig annyi különórám volt Tousei-sensei-jel, és bármikor szólhattam róla, sajnos nem tehettem. Mana, az osztályelnök nem is tudott mindezekről, hiszen ő közel állt az osztályfőnökhöz, vagy a tanárikarhoz,hogy elmondhassa,mi folyik az osztályon belül. A legviccesebb az egészben,hogy legtöbbször mindig mi voltunk az osztályok közt a legjobbaknak kitüntetve, és én ezt cseppet sem éreztem, undorodtam a gondolattól.
Lassan tél közeledett, Makiko pedig ugyanaz maradt,mint mikor jött, egy új osztálytárs, aki nem szól semmit, egyedül tanul, és csendes.
Tousei-sensei,mindig a hónap végén,délután tartott különórákat nekem. Javarészt korrepetált más tantárgyakból, és közben amikor kicsit szünetet tartottunk, beszélgetett velem. Számára én jelentettem a diákot,aki az osztály legjobbja, és bár büszke volt az osztályára, valahol mindig megjegyezte :
"~Kaori-chan..., büszke vagyok rád. Úgy érzem mi jó társak vagyunk,a legjobbak. Emellett büszke vagyok erre a remek osztályra, hiszen jó társaság, mindenki mindenkivel kijön, és ez nagyon jó, de...-ilyenkor kicsit lehajtotta a tekintetét-...valamiért úgy érzem, nem bízom az osztályban.
~Komolyan?-kérdeztem meglepve.
~Ehhm, félre ne értsd!-rázta kezét, kicsit zavartan elnevette magát- ..Igazából tudom semmi okom rá, hiszen fantasztikus osztályom van."
Ilyenkor mindig megszorult a torkomban valami, és az ajkamba haraptam. Annyira jó lett volna,ha tudná mi van ebben az osztályban, és azokat elsöpörné közülünk, de..., nem tehettem semmit, nem mondhattam semmit, a tétlenség tehetetlenné tett.
-Tousei-sensei!-kopogtam be a terem ajtón,ami nyitva volt.
-Óh, Kaori-chan...,örülök,hogy itt vagy ma is.-mosolygott rám,mikor elővett egy könyvkupacot.
-Ühm.-bólintottam, majd beléptem, és betoltam az ajtót.
-Ma nem tanulunk...-nézte mereven a könyveit, miközben felállt a székéből.
-Eh? Miért? Akkor beszélgetünk?-lepődtem meg.
-Mondhatnánk így is..-húzta össze szemeit,majd felpillantott, de a szemeiben sosem láttam még olyat,mint akkor, könnyek voltak, és fájdalom.
-Tousei-sensei...?
-Kérlek ülj le a helyedre..,mindjárt odaülök én is.
-Értem.-vetettem le a szürke, térdig érő kabátom, és a székkarfára hajtottam, meghúztam a hajamban a kék masnit, majd helyet foglaltam, a táskám pedig a pad lábához támasztottam. Tousei-sensei az egyik széket a padomhoz tette, és leült, velem szemben. Mosolygott,mint mindig, de valahol látszott,hogy az egy fájdalmas mosoly volt.
-Kaori-chan...-nézett a szemembe- Emlékszel,amikor ugyanígy beszélgettünk párszor, és megemlítettem,hogy nekem nem volt szerencsém még a párkapcsolatra..?
-Öhm...igen..-válaszoltam tétován, valamiért szorongó érzés keringett a gyomromban...,ezért nem bírtam visszatartani- Ugye nem velem akar összejönni, Sensei?-vágtam a tekintetébe, de ő csak pislogott.
-Kaori...? Ugyan..-hunyta le szemeit- Azért tudom mit szabad,s mit nem..,bár szó mi szó, a halott kedvesemre hasonlítasz...-pillantott fel, ettől döbbenten kitágultak a szemeim, és a számhoz kaptam a kezem.
-Sajnálom..,Sensei...,sajnálom.
-Kérlek, ne...-hirtelen megfogta a kezem, éreztem,hogy az ujjvégei hidegek voltak, és mintha remegett volna kissé.
-Hah?
-Szeretnék még többször is látni, a különórákon.., nem akarom,hogy azt hidd,hogy ki akarok veled kezdeni. Igaz..., -ekkor félrenézett szemeivel, és megcsillant a könnycsepp bennük, mely lecsorgott az arcán...
-Tousei-sensei...,miben segíthetnék..?-nyeltem egyet.
-Hm?-pillantott rám, majd másik kezével törölte a könnyeit- Óh, hát mik ezek? Úgy látszik elragadtak az emlékek...-halványan elnevette magát,majd a másik kezével megfogta az enyémet- Azt szeretném,hogy maradj ugyanilyen jó diák,mint most...,Kaori-chan...-majd felállt, és az arcomhoz közel hajolt, homlokon csókolt..,amitől rendesen elpirultam, bár tényleg azt hittem,hogy szájon fog csókolni, de azt hiszem, azért nem tette,mert nem akart elrémiszteni magától..-Légy jó..-biccentett, majd a széket a helyére tette, és a tanári asztalához lépett.
-Tousei-sensei...-suttogtam...-Miért...miért?-pirulva oldalra néztem.
-Sajnálom, megértem,hogy ezek után nem bízol bennem..-vette elő a táskáját.
-Nem erről van szó!- pattantam fel a székből.
-Öö..akkor miről?
-Miért nem beszélt erről korábban? Miért nem mondta,hogy meghalt egy fontos személy az életében? Én ...én...-csuklott meg a hangom-..segítettem volna,feldolgozni...
Az osztályfőnök, csak pislogott, majd odasietett hozzám, és a vállaimra emelte kezeit.
-Tudod,van amit az ember nem hangoztat,azt remélve,hogy egyedül képes lesz elnyelni a fájdalmat...-nézett a szemembe.
-De..ez, nem helyes..-csordultak le a könnyeim forrón.
-Hé, Kaori-chan...ne sírj..,úgy is nem sokáig leszek már itt..-törölte le a könnyeimet egy piros kendővel,melyet a zakójából kapott elő.
-Nem sokáig?
-Igen..-nyújtotta át a kendőt- Tessék,ezt neked adom.
-De..-nyúltam volna hozzá.
-Vedd csak el.-biccentett.
-Ühm...-fogtam meg a selymes tapintású kendőt, melyet kissé átáztattak a könnyeim.
-Még korrepetálok valakit az osztályból,-fordult meg, és elindult a táskájába pakolni a könyveit.
-Kit?
-Makikot.
-Értem.
-Szeretném ha könnyebben beilleszkedne, az én óráimon is nagyon csendes, és mindig olyan a tekintete,mint aki sírni készül...,legalább addig segítek neki,amíg el nem megyek,végleg..-csatolta be a táskáját, és előremeredt.
-Végleg?..-kérdeztem halkan.
-Kérdeztél valamit?
-Öhm, nem.
-Mellesleg, rád szeretném bízni Makikot, tudom,hogy jól kijöttök majd.
-Ühm, rendben. Bízhat bennem.-mosolyodtam el, bár éreztem,hogy az a mosoly nagyon erőltetett volt, mivel a kérdés még mindig fent maradt bennem: Miért megy el Tousei-sensei?
-Bocsáss meg...-lépett le a katedráról, felém.
-Miért?
-Hiszen el sem mondtam,hogy miért megyek el...
-Öhm...-hajtottam le az arcom.
-Hmm...-sóhajtott fel, és kipillantott az ablakon, éppen naplemente színezte be az eget, és a fátyol felhőket, melyekből talán hó eshet estére- Rákos vagyok..-hangoztatta,és lehunyta szemeit.
-Rákos?-döbbentem le, és szinte észre sem vettem,hogy lerogytam a székbe.
-Igen...-folytatta- Még van három évem,mivel a szívemet érte a daganat, és műtétes beavatkozást nem merek felvállalni,akkor inkább élek,amíg lehet, és nem kockáztatom az életem a műtét alatt. Év végéig szeretnék még itt tanítani, titeket, remélem...-de nem tudta folytatni, mert sírva átöleltem- Ugyan, Kaori-chan...,nyugodj meg..-simított végig a hajamon.
-De...Tousei-sensei..,meg-fog-halni...-zokogtam.
-Hát...-nézett el a távolba, az ablakon keresztül - van,hogy az embernek váratlanul megrövidül az élete..
-Kérem,ne mondjon ilyeneket..!
-Öhm...
-Én nem akarom ezt...én...nem..
-Légy erős, Kaori-chan..-fogott meg a vállamnál, és a tekintetembe nézett bátorítva.
-Rend-ben..-mondtam tétován.
-Legalább te..ne tedd azt,mint akkoriban, Yukine..-halkította el a hangját.
-Hogyan?...csak nem...öngyilkos lett?
-De.., már akkor is szívrákos voltam, a műtét még mindig kétesélyes. Ezért össze is vesztünk,hogy miért nem megyek műteni magam,hogy akkor nem csak pár évem lenne hátra...Nem hibáztattam, hiszen velem akarta leélni az életét, és családot nemzeni..,azonban,mikor egy este munka után hazaértem, ő holtan ült a székében. Azt hittem csak alszik, de mikor megláttam a gyógyszeres üveget, majd a búcsúlevelét,amiben...-ekkor megremegett a keze-..azt írta:"Drágám! Tudom,hogy ez hatalmas szakadék lesz számodra, valóban bűnösnek érzem emiatt magam. De nélküled nem tudnék tovább élni,hogy majd a gyerekemnek azt mondjam,nincsen apja. Meggondolatlan voltam, és ostoba, de...jó ez így. Sajnálom. Nagyon szeretlek, örökké..szeretni foglak."...
-Tousei-sensei...
Elengedte a vállam, és elindult a kifelé..
-Induljunk, Kaori-chan...
-Ér-tem..-kaptam a kabátomhoz,amikor ennyit mondott még,mielőtt kilépett..
-Szerintem eléggé jó ideje ismerjük egymást, ha különórára jössz, szólíthatsz ..,Takeru-senseinek..,ha gondolod...
Mire megfordultam nem volt ott. Lesokkoltam valamiért...Nem tudom miért. Hiszen,akit én ismertem Takerut, semmi köze nem volt hozzá, csak a neve, de...ezek után valamiért olyan érzés fogott el,hogy Takeru elé másképp fogok viszonyulni még jobban..
Hmm...persze, ebből kinőttem év vége felé. És próbáltam nem arra gondolni,hogy az osztályfőnöknek nincs sok ideje hátra...,azonban tudtam,hogy csak én tudok róla, senki más,az osztályból..
(huhh,ööö..félre ne értsen senki, remélem nem azt hoztam ki belőle,hogy a tanár bármit is akarna Kaoritól,egyszerűen szeretné,ha erős maradna,és mivel eléggé közel áll Yukine-hez,úgy gondolta meg kell vele osztania, mert a gondoltai nem hagyták békén...bár, sztem eléggé zavaros...,öhm, folytatása következik ^^)
2011. július 3., vasárnap
Yukata 3
Ez az egész váratlanul ért. Azután nem állt szándékomban a fesztiválra menni,mintha egy szakadékba estem volna. Hogy miért,s mi történt?
Július volt. Aznap kicsit hűvösebb volt az idő. Aztán beborult. Takeru jött volna hozzánk. Úgy döntöttem elé megyek. A születésnapom alkalmából hívtam meg őt, igaz már június végén betöltöttem a hetet, de akkor nem ért rá, és erre a hétre terveztünk, egy kis partit,még a szüleit is meghívtuk, csak ők sajnos elfoglaltak voltak, azonban kárpótlásul azt mondták elküldik az ajándékot Takeruvel, és egy kis édességet,ami nagyon kedves volt tőlük.
Éppen kiléptem a hosszan elnyúló útra, mely Takeruék felé is vezetett. Akkor elkezdett kicsit esni, felhajtottam anya nagy, fehér esernyőjét, és tovább sietettem.
Fekete csatos, kis szandálom kocogott az aszfalton, és éreztem,ahogy fehér, egész ruhám alá fúj a hűvös szél, majd belekap hosszú, fekete, copfba kötött hajamba. Gyorsabbra vettem lépteim, már-már szaladtam, amikor a hosszú út közepén valamit megláttam a távolba. Mikor közelebb értem, láttam,hogy egy szürke kis személy autó áll egy helyben, keresztben az úton, betört szélvédővel. Az autó mögött, a földön egy kart láttam elnyúlni. Nagyon megijedtem, akkor az autós hirtelen elindult felém, és elviharzott mellettem, de alig hogy utánanéztem már nem láttam sehol.
Visszapillantottam az elütött személyre. Lesokkolt a látvány. Takeru volt az, fejéből vér ömlött, és biciklije tőle nem messze roncsban volt, a csomag amit magával vitt kiborulva volt az úton. Odarohantam hozzá, de a lábaim nem bírták a remegést, így lerogytam, az esernyő kiesett a kezemből.
-Ta..Ta...Ta-keru...-kun..- ujjaimat remegve feléje nyújtottam. Nem akartam elhinni,hogy ez történt, nem akartam ezt látni, nem akartam,hogy meghaljon, nem akartam,hogy...egyedül maradjak, nem akartam..
Ajkamba haraptam erősen,hogy visszafojtsam a sírást, de a könnyeim minduntalan kibuktak, elhomályosítva a képet. Hirtelen az eső megerősödött, kitöröltem a szemeiből a könnyeket, de szinte semmit nem láttam,az esőfüggöny mögül. Végeláthatatlan volt az út, a környék, s minden. Mintha bezárt volna az eső magába.
Testemet erősen ütötték az esőcseppek, hamar átáztam, és közben Takeru vérét is lassan elmosta az aszfaltról.
Onnantól már csak arra emlékszem,hogy egy ágyban ébredtem.Vak fehérség sikított a szemembe, és arra kényszerített,hogy újra összecsukjam a szemem. Majd egy meleg kéz érintette meg az enyémet, felemelve, akkor oldalra döntöttem a fejem, és anya arcát láttam, könnyekkel.
-Anya...-mondtam alig hallhatóan.
-Igen, kicsim, én vagyok az! Én vagyok az, az anyukád. Most már minden rendben lesz. -folytak a könnyei továbbra is. Sosem láttam még sírni így, talán akkor amikor apa meghalt, de azt akkor még nem tudtam,hogy azért sír.
Kiderült,hogy egy másik autós arra járva talált rám,s Takerure, ájultan. De nem értettem mindent, aztán eszembe jutott,ahogy Takeru vérét elmossa az eső.
-Hol van?! Anya,hol van? Hol van Takeru-kun? Hol van??- ugrottam fel az ágyból, s ki akartam menni az ajtón, anya közben visszahúzott.
-Nyugodj meg.., ő is itt van, egy másik szobában.
-Nem halt meg? Ugye nem halt meg??- fordultam vele szemben, kétségekkel az arcomon.
-Nem tudom..-simított végig az arcomon.- De megkérdezhetjük az orvosokat,hogy mi van vele..
Ekkor kiszaladtam a folyosóra mezítláb.
-Takeru!- kiabáltam a folyosón végig.- Takeru! Takeru-kun! - szólítgattam, miközben haladtam előre lassú léptekkel. Anyám csak kikukkantott a szobámból,s elsírta magát.
Visszarohantam anyámhoz,amikor meghallottam,hogy sír.
-Anya...-húztam meg a ruhaujjának szélét- Ne sírj! Nekem semmi bajom. Én csak.. rátaláltam..., utána nem emlékszem sokra, csak,hogy esik az eső,..nem is, szakad,mintha ömlene. -majd összehúztam résnyire a szemem - Takeru sérült meg..., és ...-ekkor átölelt anya szorosan.
-Tudom, kicsim, tudom.
-Akkor miért sírsz ennyire?
Nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, s elvezetett egy másik kórszobához,egy hosszú folyosón keresztül. Benyitott, és ott feküdt az ágyon Takeru. Bekötözött fejjel. Ez a szoba valamiért szürkének látszott, és némának, mintha semmi élet nem lett volna benne. Odarohantam hozzá, s megfogtam a kezét. Tudtam,hogy nem fog felébredni,valahogy megéreztem.
-Takeru-kun, kómában van. Túlélte, de részleges agykárosodást szenvedett, amitől kómába került, ki tudja mennyi időre. Még ha felébredne,akkor sem fog emlékezni semmire, s senkire..., még.. rád sem, Kaori-chan.-mondta anya szomorúan, szerintem tudta mit érzek, s azért sírt, mert arra emlékeztette mikor ő meg apát vesztette el.
Ledöbbentem. Takeru nem emlékezne rám? Hiszen én voltam az egyelten barátja, mert ő sem jött ki az osztálytársaival, és sokat jelentettem neki..., és most minden emlék, minden együtt töltött perc, a találkozás..., semmivé válik?
A semmibe bámulva néztem az arcát, és a kötözött sebét. Kicsit elmosolyodtam. Úgy gondoltam, túlélem. Az a lényeg,hogy él, és mellette leszek addig,amíg fel nem ébred, nem érdekelt, hogy mennyi idő lesz az.
Ősszel elkezdtem az iskolát. Visszafogottabb lettem,mint bármikor. És minden délután bementem hozzá a kórházba. Elmeséltem neki,hogy mi történt aznap, s közben szorosan fogtam a kezét. De csak teltek az évek, harmadikos voltam, tíz éves. Már-már abban a hitben voltam,hogy minden egyes nap,amikor meglátogattam, és meséltem neki, megismert, és mikor felébred, örül,hogy lát, s megköszöni,hogy mellette voltam az idő alatt is. Annyira beleéltem magam,hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy mit mondott anya,mikor elsőnek láttam,hogy itt fekszik kómásan.
Ősz vége volt. Akkor már néha kicsit szállingózott a hó, itt-ott, de másnapra mindig elolvadt. Aznap is Takeruhoz mentem. Felhúztam a térdig érő, mályva színű kabátom. Megigazítottam a kapucniját. Vastag, fehér harisnyám szélét beletűrtem a barna bokacsizmámba, és fejemre húztam, a kabátom színéhez hasonló, kötött sapkát. Kiengedett hajamat megigazítottam alatta.
-Elmentem!- léptem ki a tolósajtón.
Mindig izgatottan siettem a kórházba, azt remélve, lehet,hogy ő már ébren vár engem, vagy amikor ott vagyok, hirtelen kinyitja a szemeit.
Benyitottam a szobába,ahol feküdt. Azóta másik szobába helyezték át,amióta levették a kötést, valamivel ez a szoba fehérebb, s életbelibb volt.
Leültem az ágya mellett álló, krémszínű székre. Közben rápillantottam az éjjeli szekrényre, ahol új virágcsokor volt, és egy kis kártya, felirattal: " Nagyon várjuk az ébredésed, Takeru. Szerettünk Téged: Anya és Apa.".
Mindig is tudtam,hogy a szüleinek sokkal nagyobb fájdalom,hiszen az autós,aki elütötte mai napig nem lelték nyomát, s sajnos az eső is elmosta a nyomokat, de mindennél rosszabb volt nekik az,hogy így kell látniuk a fiukat, és még ha felébred még rájuk sem emlékezne. Bár ahogy Takerut megismertem, biztos hisz nekik,hogy ők a szülei, hiszen nagyon szeretetteljes szülei vannak neki.
-Szia..nem is tudom, mit mondjak. -sóhajtottam egyet - Ma elég átlagos napom volt a suliban. Szokásosan csúfolnak,hogy "megyek a hercegemhez, és várom,hogy felébredjen". Hmm. Nem is tudják,hogy milyen fájdalmas is az,hogy várniuk kell valakire, akit szívből szeretnek, s közben ...-hunytam le a szemeim erősen, és a számba haraptam, nem akartam arra gondolni,hogy Takeru nem emlékszik rám, hiszen már mióta mellette vagyok...
Aztán hallottam,hogy felült. Kipattantak a szemeim. Elakadt a lélegzetem. A fejét fogta, és a kezére támaszkodott, majd rám pillantott.
- Szia...úgy fáj a fejem.., nem tudod,hogy kerültem ide? - nézett rám úgy,mint akkoriban,amikor elsőnek találkoztunk, kicsit fel is lélegeztem. Takeru ezek szerint emlékszik rám.
-Baleseted volt, én találtam rád..., lassan három egész éve,az egésznek...-kicsit elpirultam.
-Három évig itt aludtam?
-Kómában voltál...-pislogtam rá.
-Értem. -majd megint a fejéhez nyúlt.
-Feküdj vissza..-döntöttem le a párnájára...- jobb,ha pihensz. Szólok egy nővérnek,hogy végre felébredtél, s hozzon valami fájdalomcsillapítót. - takartam be.
Ő csak mosolygott bágyadtan, aztán rákérdezett, arra a kérdésre,amit soha nem akartam hallani.
-Te, ki vagy?- ez a három szó egy pár pillanatig visszhangzott bennem, képtelen voltam felfogni,hogy valóban nem emlékszik rám. Lerogytam a székre, szemeim pedig kitágultak, a semmibe bámultam, és úgy éreztem üres a világ, üres a tér, és üres vagyok én is.
-Ööö..- ült fel, és a vállamnál fogva rázogatott- Hé! Jól vagy? Ismernem kéne téged? ...-mikor látta,hogy nem reagálok, abbahagyta, és kitakarózott, szembeült velem - Mondj valamit...- ekkor mintha lándzsát szúrtak volna a fejébe,olyan éles fájdalom hasított a fejébe, kezeivel a fejéhez kapott...- nem.., nem bírom..mi ez az elviselhetetlen fájdalom? Mi ez?? -aztán néma csönd úszott sokáig. Képeket látott maga előtt, egy lánnyal volt, de az arcát nem látta, csak érezte,hogy ő volt az egyetlen aki a barátja, és fontos neki.
-Kaori...-suttogta.
Ekkor kitisztult a szemem. Ráemeltem a tekintetem, és átöleltem.
-Igen, én vagyok az, Takeru-kun...én vagyok, Kaori..
-Sajnálom,hogy nem emlékeztem rád...-ölelt át ő is.
-Nem számít, már tényleg nem...- örömkönnyek csordultak le arcomon.
Még pár hétig bent tartották őt, de szépen visszanyerte az emlékeit,amin az orvosok is nagyon csodálkoztak. Igaz, arra a fesztiválra sosem emlékezett hiába említettem neki,bár nem is bántam, számomra az volt a fontos,hogy végre felébredt, és egészséges, és a szülei örülhetnek az ébredésének.
Évek elteltével,ahogy elkezdtem a középiskolát ritkábban találkoztunk,mivel ő már befejezte, és dolgozni járt egy étterembe, pincérkedni.
~
Kiléptem a zuhany alól, magamra kötöttem, hófehér, nyári köntösömet, és a hajszárítóhoz nyúltam, a tükör elé lépve. A meleg fuvallat megcsapott, és kicsit dideregni kezdtem tőle.
Majd már készen, az esti kimonómba felöltözve léptem a konyhába, ahol Takeru éppen az asztalra tette le a teáskannát.
-Pont jókor, éppen kész van.- mosolygott rám.
-Ühm.-bólintottam, s levetettem a papucsom, és elhelyezkedtem a kispárnán, ráülve a lábaimra.
-Már csak a teás poharak kellenek...-indult el a polcokhoz.
-Várj!- keltem fel- Anya,azóta máshova rakta őket..- indultam feléje, de valami gömbölyű a talpam alá csúszott, és elvesztettem az egyensúlyom. Takeru éppen,hogy elkapta a csuklóm, de magammal rántottam a földre.
A pillanat hevében teljesen zavarba jöttem, látszott is az arcomon,mert elpirultam. Már rég nem éreztem iránta szerelmet, nem is akartam, mivel a fejembe rögződött,hogy azután volt a balesete, és mi csak barátok vagyunk, de nagyon fontosak egymásnak.
Takeru négykézláb feltámaszkodott, aztán rám pillantott. Hosszú,fekete hajam,akár egy sötét folyó terült el hullámosan a padlón. Jobb vállamról kissé lecsúszott a kimonó egyik fele, arcom pedig egyre jobban elpirult ahogy a fiú szemeibe olvadtam. Ő még csak el sem pirult, csak csodálkozva nézett engem, majd elkezdett közelebb hajolni. Akkor oldalra döntöttem az arcom.
-Nem lehet köztünk...semmi, te is tudod...
-Hmm..-mosolyodott el- tudom..,hogy így érzel.
-Hahh?- fordítottam vissza rá a tekintetem pislogva.
-Nem akartalak zavarba hozni..-kelt fel, majd a kezét nyújtotta, én megfogtam, elfogadva a segítségét.
-De..- tétován néztem a padlót keresve valamit.
-Mi az?
-Mi az amin eleshettem?
-Azt hiszem ez lesz az...-kapta fel a markába, egy üveggolyó volt az. Sosem láttam még olyat, nagyon szép volt. Egy színű,még is mintha szivárvány játszott volna benne.
-De,hogy kerülhetett ide?
-Az enyém..- nadrágzsebébe süllyesztette.
-Értem..
-Sajnálom, biztos akkor ejtettem el,amikor csináltam a teát.
-Semmi baj!- ráztam a kezeim magam előtt- Nem történt semmi, különben is nagyon szép üveggolyó az, sosem láttam még olyat.-pislogtam rá.
-Még akkor vettem, mikor kikerültem a kórházból. Neked is vettem egyet, de azt mondtad cseréljünk..-nevette el magát.
-Hmm...tényleg, majdnem elfelejtettem..-biccentettem.
-Azóta mindig magamnál tartom...,hogy nehogy elfelejtselek.., mert nem akarom,hogy fájdalmat okozzak neked...-nézte a padlót lesütött szemmel.
-Ne aggódj, abból már kinőttem..., nekem az a fontos,hogy élj, még ha nem is velem, vagy mellettem...,de élj..,hogy tudjam,hogy létezel...-simítottam végig a vállán,ahogy a szekrényes polchoz léptem a teás poharakért. Kettőt vettem ki, ég kék színűek voltak, fehér virágmintával.
Aztán leültünk az asztalhoz, és megtöltöttük a poharakat. Az illata az egész konyhában terjengett. Majd belépett anya.
-Halihó! Megjöttem! - tette le az ernyőt az előszobába, lépteit errefelé vette- Hmm..micsoda illatok vannak itt..-majd előkapott egy kendőbe csomagolt dobozkát- Ha nem bánjátok hoztam obentót! -biccentett.
-Ühüm. -tettem le a poharat.
-Jöjjön Chitose-san, melegedjen át, most készült el nemrég a tea.-hozott egy harmadik poharat is Takeru.
-Nem hagyhatom ki..-ült le mellém, közben kicsomózta a kis dobozt, majd felnyitotta a fedelét, friss illata megcsapott, még szemmel láthatóan meleg volt.
Közben Takeru neki is töltött a teából, és leült.
-Köszönöm..-fogta meg a poharat, látszólag fázós kezeivel- Mellesleg,Takeru...
-Igen?
-Már elég jó ideje ismersz, nyugodtan szólíthatsz a keresztnevemen..,Atsuko-sannak, hm?- biccentett anya.
-Öhm...,rendben..-zavartan nevetett a fiú, amitől elkezdtem kuncogni- Te meg mit nevetsz?
-Én nem is!-tettem a kezem a szám elé,közben tovább kuncogtam.
-Perszeee...-tudtam mire készül,ezért felálltam gyorsan, és elsiettem a folyosón a szobám felé..
-Nem kapsz el úgy sem!-nevetésem visszhangzott végig.
Közben anya sóhajtva lehunyta szemeit, és belekortyolt a teába.
-Gyerekek...
Beestem a szobámba szinte, majd hirtelen két kar a derekamnál megfogott, és ledöntött a földre..
-Akkor sem kapsz el!-nevettem Takeru arcába.
-De már elkaptalak..-pislogott, a meglepetett tettetve.
-Nem,mert...- de nem tudtam folytatni, ajkait az enyémhez érintette,amitől nem tudtam szabadulni. Minél inkább ellenkeztem magamban az érzéssel,hogy nem érezhetek azután a baleset után többet a barátságnál, annál jobban tudatosult bennem akkor,hogy mindvégig szerelmes voltam belé,azonban meglepett,hogy ő is így érzett.
Lehet nem tudnám leírni,azt a felfoghatatlan érzést,ami szikrákból tűzzé vált. Csak bizsergett a testem,amitől úgy éreztem nem akarok többé szabadulni.
-De igen, elkaptalak...- szólalt meg Takeru, s mélyen a szemeibe nézett.
(folytatása következik...)
Július volt. Aznap kicsit hűvösebb volt az idő. Aztán beborult. Takeru jött volna hozzánk. Úgy döntöttem elé megyek. A születésnapom alkalmából hívtam meg őt, igaz már június végén betöltöttem a hetet, de akkor nem ért rá, és erre a hétre terveztünk, egy kis partit,még a szüleit is meghívtuk, csak ők sajnos elfoglaltak voltak, azonban kárpótlásul azt mondták elküldik az ajándékot Takeruvel, és egy kis édességet,ami nagyon kedves volt tőlük.
Éppen kiléptem a hosszan elnyúló útra, mely Takeruék felé is vezetett. Akkor elkezdett kicsit esni, felhajtottam anya nagy, fehér esernyőjét, és tovább sietettem.
Fekete csatos, kis szandálom kocogott az aszfalton, és éreztem,ahogy fehér, egész ruhám alá fúj a hűvös szél, majd belekap hosszú, fekete, copfba kötött hajamba. Gyorsabbra vettem lépteim, már-már szaladtam, amikor a hosszú út közepén valamit megláttam a távolba. Mikor közelebb értem, láttam,hogy egy szürke kis személy autó áll egy helyben, keresztben az úton, betört szélvédővel. Az autó mögött, a földön egy kart láttam elnyúlni. Nagyon megijedtem, akkor az autós hirtelen elindult felém, és elviharzott mellettem, de alig hogy utánanéztem már nem láttam sehol.
Visszapillantottam az elütött személyre. Lesokkolt a látvány. Takeru volt az, fejéből vér ömlött, és biciklije tőle nem messze roncsban volt, a csomag amit magával vitt kiborulva volt az úton. Odarohantam hozzá, de a lábaim nem bírták a remegést, így lerogytam, az esernyő kiesett a kezemből.
-Ta..Ta...Ta-keru...-kun..- ujjaimat remegve feléje nyújtottam. Nem akartam elhinni,hogy ez történt, nem akartam ezt látni, nem akartam,hogy meghaljon, nem akartam,hogy...egyedül maradjak, nem akartam..
Ajkamba haraptam erősen,hogy visszafojtsam a sírást, de a könnyeim minduntalan kibuktak, elhomályosítva a képet. Hirtelen az eső megerősödött, kitöröltem a szemeiből a könnyeket, de szinte semmit nem láttam,az esőfüggöny mögül. Végeláthatatlan volt az út, a környék, s minden. Mintha bezárt volna az eső magába.
Testemet erősen ütötték az esőcseppek, hamar átáztam, és közben Takeru vérét is lassan elmosta az aszfaltról.
Onnantól már csak arra emlékszem,hogy egy ágyban ébredtem.Vak fehérség sikított a szemembe, és arra kényszerített,hogy újra összecsukjam a szemem. Majd egy meleg kéz érintette meg az enyémet, felemelve, akkor oldalra döntöttem a fejem, és anya arcát láttam, könnyekkel.
-Anya...-mondtam alig hallhatóan.
-Igen, kicsim, én vagyok az! Én vagyok az, az anyukád. Most már minden rendben lesz. -folytak a könnyei továbbra is. Sosem láttam még sírni így, talán akkor amikor apa meghalt, de azt akkor még nem tudtam,hogy azért sír.
Kiderült,hogy egy másik autós arra járva talált rám,s Takerure, ájultan. De nem értettem mindent, aztán eszembe jutott,ahogy Takeru vérét elmossa az eső.
-Hol van?! Anya,hol van? Hol van Takeru-kun? Hol van??- ugrottam fel az ágyból, s ki akartam menni az ajtón, anya közben visszahúzott.
-Nyugodj meg.., ő is itt van, egy másik szobában.
-Nem halt meg? Ugye nem halt meg??- fordultam vele szemben, kétségekkel az arcomon.
-Nem tudom..-simított végig az arcomon.- De megkérdezhetjük az orvosokat,hogy mi van vele..
Ekkor kiszaladtam a folyosóra mezítláb.
-Takeru!- kiabáltam a folyosón végig.- Takeru! Takeru-kun! - szólítgattam, miközben haladtam előre lassú léptekkel. Anyám csak kikukkantott a szobámból,s elsírta magát.
Visszarohantam anyámhoz,amikor meghallottam,hogy sír.
-Anya...-húztam meg a ruhaujjának szélét- Ne sírj! Nekem semmi bajom. Én csak.. rátaláltam..., utána nem emlékszem sokra, csak,hogy esik az eső,..nem is, szakad,mintha ömlene. -majd összehúztam résnyire a szemem - Takeru sérült meg..., és ...-ekkor átölelt anya szorosan.
-Tudom, kicsim, tudom.
-Akkor miért sírsz ennyire?
Nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, s elvezetett egy másik kórszobához,egy hosszú folyosón keresztül. Benyitott, és ott feküdt az ágyon Takeru. Bekötözött fejjel. Ez a szoba valamiért szürkének látszott, és némának, mintha semmi élet nem lett volna benne. Odarohantam hozzá, s megfogtam a kezét. Tudtam,hogy nem fog felébredni,valahogy megéreztem.
-Takeru-kun, kómában van. Túlélte, de részleges agykárosodást szenvedett, amitől kómába került, ki tudja mennyi időre. Még ha felébredne,akkor sem fog emlékezni semmire, s senkire..., még.. rád sem, Kaori-chan.-mondta anya szomorúan, szerintem tudta mit érzek, s azért sírt, mert arra emlékeztette mikor ő meg apát vesztette el.
Ledöbbentem. Takeru nem emlékezne rám? Hiszen én voltam az egyelten barátja, mert ő sem jött ki az osztálytársaival, és sokat jelentettem neki..., és most minden emlék, minden együtt töltött perc, a találkozás..., semmivé válik?
A semmibe bámulva néztem az arcát, és a kötözött sebét. Kicsit elmosolyodtam. Úgy gondoltam, túlélem. Az a lényeg,hogy él, és mellette leszek addig,amíg fel nem ébred, nem érdekelt, hogy mennyi idő lesz az.
Ősszel elkezdtem az iskolát. Visszafogottabb lettem,mint bármikor. És minden délután bementem hozzá a kórházba. Elmeséltem neki,hogy mi történt aznap, s közben szorosan fogtam a kezét. De csak teltek az évek, harmadikos voltam, tíz éves. Már-már abban a hitben voltam,hogy minden egyes nap,amikor meglátogattam, és meséltem neki, megismert, és mikor felébred, örül,hogy lát, s megköszöni,hogy mellette voltam az idő alatt is. Annyira beleéltem magam,hogy teljesen megfeledkeztem arról, hogy mit mondott anya,mikor elsőnek láttam,hogy itt fekszik kómásan.
Ősz vége volt. Akkor már néha kicsit szállingózott a hó, itt-ott, de másnapra mindig elolvadt. Aznap is Takeruhoz mentem. Felhúztam a térdig érő, mályva színű kabátom. Megigazítottam a kapucniját. Vastag, fehér harisnyám szélét beletűrtem a barna bokacsizmámba, és fejemre húztam, a kabátom színéhez hasonló, kötött sapkát. Kiengedett hajamat megigazítottam alatta.
-Elmentem!- léptem ki a tolósajtón.
Mindig izgatottan siettem a kórházba, azt remélve, lehet,hogy ő már ébren vár engem, vagy amikor ott vagyok, hirtelen kinyitja a szemeit.
Benyitottam a szobába,ahol feküdt. Azóta másik szobába helyezték át,amióta levették a kötést, valamivel ez a szoba fehérebb, s életbelibb volt.
Leültem az ágya mellett álló, krémszínű székre. Közben rápillantottam az éjjeli szekrényre, ahol új virágcsokor volt, és egy kis kártya, felirattal: " Nagyon várjuk az ébredésed, Takeru. Szerettünk Téged: Anya és Apa.".
Mindig is tudtam,hogy a szüleinek sokkal nagyobb fájdalom,hiszen az autós,aki elütötte mai napig nem lelték nyomát, s sajnos az eső is elmosta a nyomokat, de mindennél rosszabb volt nekik az,hogy így kell látniuk a fiukat, és még ha felébred még rájuk sem emlékezne. Bár ahogy Takerut megismertem, biztos hisz nekik,hogy ők a szülei, hiszen nagyon szeretetteljes szülei vannak neki.
-Szia..nem is tudom, mit mondjak. -sóhajtottam egyet - Ma elég átlagos napom volt a suliban. Szokásosan csúfolnak,hogy "megyek a hercegemhez, és várom,hogy felébredjen". Hmm. Nem is tudják,hogy milyen fájdalmas is az,hogy várniuk kell valakire, akit szívből szeretnek, s közben ...-hunytam le a szemeim erősen, és a számba haraptam, nem akartam arra gondolni,hogy Takeru nem emlékszik rám, hiszen már mióta mellette vagyok...
Aztán hallottam,hogy felült. Kipattantak a szemeim. Elakadt a lélegzetem. A fejét fogta, és a kezére támaszkodott, majd rám pillantott.
- Szia...úgy fáj a fejem.., nem tudod,hogy kerültem ide? - nézett rám úgy,mint akkoriban,amikor elsőnek találkoztunk, kicsit fel is lélegeztem. Takeru ezek szerint emlékszik rám.
-Baleseted volt, én találtam rád..., lassan három egész éve,az egésznek...-kicsit elpirultam.
-Három évig itt aludtam?
-Kómában voltál...-pislogtam rá.
-Értem. -majd megint a fejéhez nyúlt.
-Feküdj vissza..-döntöttem le a párnájára...- jobb,ha pihensz. Szólok egy nővérnek,hogy végre felébredtél, s hozzon valami fájdalomcsillapítót. - takartam be.
Ő csak mosolygott bágyadtan, aztán rákérdezett, arra a kérdésre,amit soha nem akartam hallani.
-Te, ki vagy?- ez a három szó egy pár pillanatig visszhangzott bennem, képtelen voltam felfogni,hogy valóban nem emlékszik rám. Lerogytam a székre, szemeim pedig kitágultak, a semmibe bámultam, és úgy éreztem üres a világ, üres a tér, és üres vagyok én is.
-Ööö..- ült fel, és a vállamnál fogva rázogatott- Hé! Jól vagy? Ismernem kéne téged? ...-mikor látta,hogy nem reagálok, abbahagyta, és kitakarózott, szembeült velem - Mondj valamit...- ekkor mintha lándzsát szúrtak volna a fejébe,olyan éles fájdalom hasított a fejébe, kezeivel a fejéhez kapott...- nem.., nem bírom..mi ez az elviselhetetlen fájdalom? Mi ez?? -aztán néma csönd úszott sokáig. Képeket látott maga előtt, egy lánnyal volt, de az arcát nem látta, csak érezte,hogy ő volt az egyetlen aki a barátja, és fontos neki.
-Kaori...-suttogta.
Ekkor kitisztult a szemem. Ráemeltem a tekintetem, és átöleltem.
-Igen, én vagyok az, Takeru-kun...én vagyok, Kaori..
-Sajnálom,hogy nem emlékeztem rád...-ölelt át ő is.
-Nem számít, már tényleg nem...- örömkönnyek csordultak le arcomon.
Még pár hétig bent tartották őt, de szépen visszanyerte az emlékeit,amin az orvosok is nagyon csodálkoztak. Igaz, arra a fesztiválra sosem emlékezett hiába említettem neki,bár nem is bántam, számomra az volt a fontos,hogy végre felébredt, és egészséges, és a szülei örülhetnek az ébredésének.
Évek elteltével,ahogy elkezdtem a középiskolát ritkábban találkoztunk,mivel ő már befejezte, és dolgozni járt egy étterembe, pincérkedni.
~
Kiléptem a zuhany alól, magamra kötöttem, hófehér, nyári köntösömet, és a hajszárítóhoz nyúltam, a tükör elé lépve. A meleg fuvallat megcsapott, és kicsit dideregni kezdtem tőle.
Majd már készen, az esti kimonómba felöltözve léptem a konyhába, ahol Takeru éppen az asztalra tette le a teáskannát.
-Pont jókor, éppen kész van.- mosolygott rám.
-Ühm.-bólintottam, s levetettem a papucsom, és elhelyezkedtem a kispárnán, ráülve a lábaimra.
-Már csak a teás poharak kellenek...-indult el a polcokhoz.
-Várj!- keltem fel- Anya,azóta máshova rakta őket..- indultam feléje, de valami gömbölyű a talpam alá csúszott, és elvesztettem az egyensúlyom. Takeru éppen,hogy elkapta a csuklóm, de magammal rántottam a földre.
A pillanat hevében teljesen zavarba jöttem, látszott is az arcomon,mert elpirultam. Már rég nem éreztem iránta szerelmet, nem is akartam, mivel a fejembe rögződött,hogy azután volt a balesete, és mi csak barátok vagyunk, de nagyon fontosak egymásnak.
Takeru négykézláb feltámaszkodott, aztán rám pillantott. Hosszú,fekete hajam,akár egy sötét folyó terült el hullámosan a padlón. Jobb vállamról kissé lecsúszott a kimonó egyik fele, arcom pedig egyre jobban elpirult ahogy a fiú szemeibe olvadtam. Ő még csak el sem pirult, csak csodálkozva nézett engem, majd elkezdett közelebb hajolni. Akkor oldalra döntöttem az arcom.
-Nem lehet köztünk...semmi, te is tudod...
-Hmm..-mosolyodott el- tudom..,hogy így érzel.
-Hahh?- fordítottam vissza rá a tekintetem pislogva.
-Nem akartalak zavarba hozni..-kelt fel, majd a kezét nyújtotta, én megfogtam, elfogadva a segítségét.
-De..- tétován néztem a padlót keresve valamit.
-Mi az?
-Mi az amin eleshettem?
-Azt hiszem ez lesz az...-kapta fel a markába, egy üveggolyó volt az. Sosem láttam még olyat, nagyon szép volt. Egy színű,még is mintha szivárvány játszott volna benne.
-De,hogy kerülhetett ide?
-Az enyém..- nadrágzsebébe süllyesztette.
-Értem..
-Sajnálom, biztos akkor ejtettem el,amikor csináltam a teát.
-Semmi baj!- ráztam a kezeim magam előtt- Nem történt semmi, különben is nagyon szép üveggolyó az, sosem láttam még olyat.-pislogtam rá.
-Még akkor vettem, mikor kikerültem a kórházból. Neked is vettem egyet, de azt mondtad cseréljünk..-nevette el magát.
-Hmm...tényleg, majdnem elfelejtettem..-biccentettem.
-Azóta mindig magamnál tartom...,hogy nehogy elfelejtselek.., mert nem akarom,hogy fájdalmat okozzak neked...-nézte a padlót lesütött szemmel.
-Ne aggódj, abból már kinőttem..., nekem az a fontos,hogy élj, még ha nem is velem, vagy mellettem...,de élj..,hogy tudjam,hogy létezel...-simítottam végig a vállán,ahogy a szekrényes polchoz léptem a teás poharakért. Kettőt vettem ki, ég kék színűek voltak, fehér virágmintával.
Aztán leültünk az asztalhoz, és megtöltöttük a poharakat. Az illata az egész konyhában terjengett. Majd belépett anya.
-Halihó! Megjöttem! - tette le az ernyőt az előszobába, lépteit errefelé vette- Hmm..micsoda illatok vannak itt..-majd előkapott egy kendőbe csomagolt dobozkát- Ha nem bánjátok hoztam obentót! -biccentett.
-Ühüm. -tettem le a poharat.
-Jöjjön Chitose-san, melegedjen át, most készült el nemrég a tea.-hozott egy harmadik poharat is Takeru.
-Nem hagyhatom ki..-ült le mellém, közben kicsomózta a kis dobozt, majd felnyitotta a fedelét, friss illata megcsapott, még szemmel láthatóan meleg volt.
Közben Takeru neki is töltött a teából, és leült.
-Köszönöm..-fogta meg a poharat, látszólag fázós kezeivel- Mellesleg,Takeru...
-Igen?
-Már elég jó ideje ismersz, nyugodtan szólíthatsz a keresztnevemen..,Atsuko-sannak, hm?- biccentett anya.
-Öhm...,rendben..-zavartan nevetett a fiú, amitől elkezdtem kuncogni- Te meg mit nevetsz?
-Én nem is!-tettem a kezem a szám elé,közben tovább kuncogtam.
-Perszeee...-tudtam mire készül,ezért felálltam gyorsan, és elsiettem a folyosón a szobám felé..
-Nem kapsz el úgy sem!-nevetésem visszhangzott végig.
Közben anya sóhajtva lehunyta szemeit, és belekortyolt a teába.
-Gyerekek...
Beestem a szobámba szinte, majd hirtelen két kar a derekamnál megfogott, és ledöntött a földre..
-Akkor sem kapsz el!-nevettem Takeru arcába.
-De már elkaptalak..-pislogott, a meglepetett tettetve.
-Nem,mert...- de nem tudtam folytatni, ajkait az enyémhez érintette,amitől nem tudtam szabadulni. Minél inkább ellenkeztem magamban az érzéssel,hogy nem érezhetek azután a baleset után többet a barátságnál, annál jobban tudatosult bennem akkor,hogy mindvégig szerelmes voltam belé,azonban meglepett,hogy ő is így érzett.
Lehet nem tudnám leírni,azt a felfoghatatlan érzést,ami szikrákból tűzzé vált. Csak bizsergett a testem,amitől úgy éreztem nem akarok többé szabadulni.
-De igen, elkaptalak...- szólalt meg Takeru, s mélyen a szemeibe nézett.
(folytatása következik...)
2011. július 2., szombat
Yukata 2
Beléptem a zuhany alá. A szinte majdnem forró víz hirtelen érintett,amitől kissé libabőrös lettem. Éreztem ahogy a végigsiklik a fejbőrömön, és a hajamon keresztül. A felszálló pára kissé elkábított. A lélektelen gőz, szellemként úszkált a fürdőszoba levegőjében. Elmosolyodtam, kicsit feltörtek a régmúlt emlékei bennem.
~
Hatéves lehettem. Az óvodát éppen befejeztem, azon a héten. Kicsit szomorkásan, de még is izgatottan búcsúztam el az óvodatársaimtól. Ott sem voltam az az izgő-mozgó, jobban szerettem egyedül játszani, azonban ott legalább voltak barátaim.
Ahogy hazaértünk,mintha kicseréltek volna, rugóként pattantam a szobám felé, felkötött,copfos hajam lobogott, mint a benne lévő sötét kék szalag is. Gyorsan eltoltam, a tolósajtót, és az éppen a szobámban ténykedő nagymamámhoz rohantam, meghúztam a ruhájának szélét.
-Nagyi! Nagyi! Megnézhetem most már!? -pislogtam rá, nagy szemekkel kíváncsian.
-Majd holnap igen.-mosolygott nagyanyám, arcán halványan megrezdültek ráncai a mosolytól, de korához képest, nagyon is szép asszony volt. Mindig kimonót viselt, azonban már nem a festett mintásakat, mint régen, mivel azokat a szentély belső falára akasztotta ki, és szinte a gésákhoz hasonlóan kötötte kontyba, kicsit már őszes haját, amiben még az aranyszőke hajszálak néha felcsillantak a fényben.
-Komolyan?- pattogtam előtte még mindig.
-Igen.-nyugtatva a fejemre emelte kezét.
-Köszönöm!- öleltem át szorosan a lábainál, mert alig értem fel. Mindenkihez képest kisebb voltam, még az óvodatársaimhoz is. Anyám épp ekkor lépett be, én pedig hozzárohantam.
-Mi az Kaori-chan?- hajolt le elém, és elmosolyodott. Valamiért mindig elpirultam a mosolya láttán,mert a zöldeskék szemeiben elbűvölő fényt láttam.
-Nagyi azt mondta holnap megkapom az első yukatám! - mondtam izgatottan.
-Ühüm. -biccentett- Reméljük majd Takeru-kunnak is tetszeni fog.
Ekkor még jobban elpirultam, és kék, farmer anyagú, pántos szoknyám szélét szorongattam. Takerunek, már a neve hallatán is zavarba jöttem, akkoriban ugyanis fülig "szerelmes" voltam belé. Négy évvel volt tőlem idősebb, és apa halála után sokáig a szomszédomnak mondhattam, ahol sűrűbb volt a lakott terület, csak egy éve,hogy idejöttünk a nagyszüleimhez.
Emlékszem a két ház közt, csak egy kisebb kerítés volt. Én az udvarban voltam, a hintán ültem, lehajtott fejjel, csak a szél lengette meg az akkoriban még vállig érő hajam. Aztán valamit hallottam..
-Kaori-chan!
Oldalra néztem, a kerítésen túlra, de senkit nem láttam, pedig onnan jött a hang. Aztán azt hittem csak képzelődtem, és újra a földet néztem. A fekete, kis csatos cipőm orrát kocogtattam egymásnak. Láttam,hogy a fehér harisnyám meg volt gyűrődve. Lehajoltam,hogy megigazítsam, közben fekete-szürkés egész ruhám, kissé leomlott. Akkoriban tudtam, meg,hogy apa, azért nincs már, mert meghalt.
-Kaori-chan!- hallottam újra, most már felálltam a hintából, pislogva néztem a kerítést. Majd közelebb lépkedtem. Majdnem egy fejjel magasabb volt tőlem, a szürke kerítés, az óvodatársaim már biztos át tudtak volna nézni rajta.
Úgy döntöttem megnézem a túloldalt. Vékony ujjaimmal megfogtam a kerítés szélét, s próbáltam magam felemelni, hogy legalább egy kicsit át lássak a kerítésen. Amikor aztán egy fiú bukott elő a kerítés mögül, én pedig hátrafelé estem.
Sokáig nem szólaltam meg, csak néztük egymást.
-Te meg..-kezdtem bele.
-Nem...-közben ő is.- Nem esett bajod? - nézett rám aggódón.
-Nem..- keltem fel, és leporoltam a szoknyám. - Te ki vagy?
-A szomszéd fiú, Yuushirou Takeru...- majd átmászott, s leugrott mellém. - Te pedig Kaori-chan.- hajolt az arcomhoz közel,amitől elpirultam.
-És..és..mit..akarsz? Honnan tudod a nevem?
-Hallottam,amikor Chitose nagymamád mindig hangosan szól utánad, ha evésidő van, s te kint vagy.
-Értem.- néztem félre.
-Mi a baj?
-Semmi.-motyogtam az orrom alatt.
-Hmm...-nézett végig rajtam, látva,hogy szinte feketébe vagyok.- Csak nem gyászoltok valakit?
Ekkor rápillantottam nagy szemmel, pár pillanatig bámultam rá, sötétszürke tincseit kicsit fújta a szél, és halványlila szemeibe olvadtam, mert olyat még életemben nem láttam, egyszerű otthoni ruhát viselt, egy fehér pólót, és egy kék nadrágot. Majd hirtelen könnyek csordultak le az arcomon, úgy,hogy észre sem vettem.
Takeru elcsodálkozott, majd letörölte a könnyeket.
-Ne sírj..
-Mik azok,amiket letöröltél?- fogtam meg szorosan az egyik ujját.
-A könnyeid.
-Könnyeim?
-Amikor szomorú az ember, sírni szokott, és a szemeiből könnyeik buknak elő...-próbálta érthetően elmagyarázni nekem. Majd látta,ahogy meredten magam elé néztem.- Kit vesztettél el?
-Aput.-húztam össze a szemeim.
-És szeretetted őt?
-Igen.
-Mikor halt meg?
-A születésem után.
-Tényleg? S ma van a napja,hogy meghalt azóta?
-Nem...
-Hát akkor?
-Tegnap tudtam meg,hogy apu miért nem jön haza még mindig...
-Értem.-sóhajtott a levegőbe, majd a hónom alatt megfogva, odavitt a hintához, s beleültetett. Mögém állt, majd kicsit meghajtotta, és lassan előre-hátra hajtotta a hintát.
-Miért csináltad ezt?- kérdeztem tőle, közben az ölembe tett kezeimet néztem.
-Szeretném ha megnyugodnál. És bocsáss meg az előbbiért...
-Nem baj..-hunytam le a szemeim.
Azóta a nap óta mindig átjött hozzám, és hintát hajtotta nekem. Akkor mindig úgy éreztem, minden egyes nappal közelebb kerültem hozzá, és kialakult bennem a szerelem, gyereknéven, mert még is csak nem az az igazi szerelem volt, ennyi évesen.
Anyám,s a nagyszüleim megbíztak Takeruban, és ha ők elmentek valahova, mindig rábíztak. Mikor a szentélyhez költöztünk, nem sokkal később Takeruék is a környékre költöztek, így legalább el tudott hozzám jönni könnyen.
Nyeltem egyet:
-Ő is eljön?
-Igen,kincsem, csak nem baj?- csodálkozott el anyám.
-Nem.
A jövőhét elején már lecsitultak bennem a kedélyek, a tükör előtt méregettem magamon a halványkék, rózsaszín cseresznyevirágos yukatám, amit egy fehér széles övvel volt összekötve, rajta egy kisebb díszesebbel, masnival megkötve az elején.
-Ennyire tetszik?- kukkantott be nagyanyám.
-Ühüm.-bólogattam hevesen.
-Megértelek, elsőnek jössz a nyári fesztiválra, és ráadásul Takeru-kun is ott lesz, és mindenképpen tetszeni akarsz neki.
-Én?- pislogtam, ahogy lassan elpirultam,mint a rák- Nem...nem, én nem...-habogtam.
-Haha.-kacagott nagyanyám,és kisétált.
A fesztivál helyszíne nem volt messze a szentélytől, hiszen anyám, és nagyszüleim voltak most a főszervezői.
Sietve előreszaladtam papucsomban, a hosszan elnyúló aszfalton. Aztán megálltam hirtelen mikor megláttam a magam előtt elterülő standokat, embereket, és fényeket. A szememben csak úgy játszottak mindezek, káprázatos volt számomra az összejövetel látványa.
Sok színes lampion lámpás lógott a standosok sátrainak szélén. Kicsit érezni lehetett az ételstandtól a kaja illatot, talán yakitorit készítettek, mindig is meg akartam kóstolni. Aztán megpillantottam a legyezős standot. Oda akartam rohanni,amikor hallottam egy hangot mögöttem jönni.
-Kaori-chan!!- Takeru volt az, halvány lila árnyalatú yukatában volt, fekete kis csíkozott mintákkal, fekete széles övvel kötve a derekán. Lihegve kapkodta a levegőt.- Máskor ne rohanj így előre, nem tudlak utolérni. Anyukád, és a nagyszüleid rám bíztak, nem akarom,hogy bajod essen.- egyenesedett ki és a fejemre nyomta kezét, közben végigszemlélt. Két copfba, hosszan elnyúlt fekete hajam,melyet kékes-fekete szalag fogott össze, a cseresznyevirág mintás, világos kék yukatám bő ujjait szorongattam, és felnézve rá pirultan pislogtam.
-Mi..az?-csuklott meg a hangom, ettől pedig a számra tapasztottam a kezem zavaromban.
-Semmi. Szép vagy!-biccentett.
-Komolyan?-csodálkoztam.-Tetszem neked?- szerintem ez a kérdés meglepte,mert kikerekedtek a szemei.
-Igen.-tarkójához nyúlt zavartan, majd megfogta a kezem- Mondd, mit szeretnél venni?
-Olyat!-mutattam a legyezős standhoz.
-Uchiwát szeretnél?
-Ühüm.
Egy hasonló színűt vettünk,mint a ruhám, és egy cseresznyefa ágat mintázott rajta,ahogy a rózsaszín szirmok elszállnak.
-Köszönöm!-karoltam Takerube.
-Szívesen, máskor is.
Életem legszebb nyári fesztiválja volt, tele színekkel, emlékkel, és mindezt Takeruvel tölthettem.
A tűzijátékot már a szentély lépcsőjének tetején akartam megnézni,úgy gondoltam ott szebb látvány lesz, és Takeru nem bánta, tetszett neki az ötletem.
Leültünk a legelső fokhoz. És elmélyedtem a sok ezer csillag fényében,ahogy az éjszaka körülölelte őket.
-Takeru-kun..
-Igen? - de alighogy rákérdezett, én közel hajoltam az arcához és szájon csókoltam. A tűzijáték fényei akkor telítették be az eget. Életem első csókja volt, már ha mondhatom így, és azt hiszem Takerunak is, de egyedül csak én emlékezhettem erre a napra.
(folytatása következik...)
~
Hatéves lehettem. Az óvodát éppen befejeztem, azon a héten. Kicsit szomorkásan, de még is izgatottan búcsúztam el az óvodatársaimtól. Ott sem voltam az az izgő-mozgó, jobban szerettem egyedül játszani, azonban ott legalább voltak barátaim.
Ahogy hazaértünk,mintha kicseréltek volna, rugóként pattantam a szobám felé, felkötött,copfos hajam lobogott, mint a benne lévő sötét kék szalag is. Gyorsan eltoltam, a tolósajtót, és az éppen a szobámban ténykedő nagymamámhoz rohantam, meghúztam a ruhájának szélét.
-Nagyi! Nagyi! Megnézhetem most már!? -pislogtam rá, nagy szemekkel kíváncsian.
-Majd holnap igen.-mosolygott nagyanyám, arcán halványan megrezdültek ráncai a mosolytól, de korához képest, nagyon is szép asszony volt. Mindig kimonót viselt, azonban már nem a festett mintásakat, mint régen, mivel azokat a szentély belső falára akasztotta ki, és szinte a gésákhoz hasonlóan kötötte kontyba, kicsit már őszes haját, amiben még az aranyszőke hajszálak néha felcsillantak a fényben.
-Komolyan?- pattogtam előtte még mindig.
-Igen.-nyugtatva a fejemre emelte kezét.
-Köszönöm!- öleltem át szorosan a lábainál, mert alig értem fel. Mindenkihez képest kisebb voltam, még az óvodatársaimhoz is. Anyám épp ekkor lépett be, én pedig hozzárohantam.
-Mi az Kaori-chan?- hajolt le elém, és elmosolyodott. Valamiért mindig elpirultam a mosolya láttán,mert a zöldeskék szemeiben elbűvölő fényt láttam.
-Nagyi azt mondta holnap megkapom az első yukatám! - mondtam izgatottan.
-Ühüm. -biccentett- Reméljük majd Takeru-kunnak is tetszeni fog.
Ekkor még jobban elpirultam, és kék, farmer anyagú, pántos szoknyám szélét szorongattam. Takerunek, már a neve hallatán is zavarba jöttem, akkoriban ugyanis fülig "szerelmes" voltam belé. Négy évvel volt tőlem idősebb, és apa halála után sokáig a szomszédomnak mondhattam, ahol sűrűbb volt a lakott terület, csak egy éve,hogy idejöttünk a nagyszüleimhez.
Emlékszem a két ház közt, csak egy kisebb kerítés volt. Én az udvarban voltam, a hintán ültem, lehajtott fejjel, csak a szél lengette meg az akkoriban még vállig érő hajam. Aztán valamit hallottam..
-Kaori-chan!
Oldalra néztem, a kerítésen túlra, de senkit nem láttam, pedig onnan jött a hang. Aztán azt hittem csak képzelődtem, és újra a földet néztem. A fekete, kis csatos cipőm orrát kocogtattam egymásnak. Láttam,hogy a fehér harisnyám meg volt gyűrődve. Lehajoltam,hogy megigazítsam, közben fekete-szürkés egész ruhám, kissé leomlott. Akkoriban tudtam, meg,hogy apa, azért nincs már, mert meghalt.
-Kaori-chan!- hallottam újra, most már felálltam a hintából, pislogva néztem a kerítést. Majd közelebb lépkedtem. Majdnem egy fejjel magasabb volt tőlem, a szürke kerítés, az óvodatársaim már biztos át tudtak volna nézni rajta.
Úgy döntöttem megnézem a túloldalt. Vékony ujjaimmal megfogtam a kerítés szélét, s próbáltam magam felemelni, hogy legalább egy kicsit át lássak a kerítésen. Amikor aztán egy fiú bukott elő a kerítés mögül, én pedig hátrafelé estem.
Sokáig nem szólaltam meg, csak néztük egymást.
-Te meg..-kezdtem bele.
-Nem...-közben ő is.- Nem esett bajod? - nézett rám aggódón.
-Nem..- keltem fel, és leporoltam a szoknyám. - Te ki vagy?
-A szomszéd fiú, Yuushirou Takeru...- majd átmászott, s leugrott mellém. - Te pedig Kaori-chan.- hajolt az arcomhoz közel,amitől elpirultam.
-És..és..mit..akarsz? Honnan tudod a nevem?
-Hallottam,amikor Chitose nagymamád mindig hangosan szól utánad, ha evésidő van, s te kint vagy.
-Értem.- néztem félre.
-Mi a baj?
-Semmi.-motyogtam az orrom alatt.
-Hmm...-nézett végig rajtam, látva,hogy szinte feketébe vagyok.- Csak nem gyászoltok valakit?
Ekkor rápillantottam nagy szemmel, pár pillanatig bámultam rá, sötétszürke tincseit kicsit fújta a szél, és halványlila szemeibe olvadtam, mert olyat még életemben nem láttam, egyszerű otthoni ruhát viselt, egy fehér pólót, és egy kék nadrágot. Majd hirtelen könnyek csordultak le az arcomon, úgy,hogy észre sem vettem.
Takeru elcsodálkozott, majd letörölte a könnyeket.
-Ne sírj..
-Mik azok,amiket letöröltél?- fogtam meg szorosan az egyik ujját.
-A könnyeid.
-Könnyeim?
-Amikor szomorú az ember, sírni szokott, és a szemeiből könnyeik buknak elő...-próbálta érthetően elmagyarázni nekem. Majd látta,ahogy meredten magam elé néztem.- Kit vesztettél el?
-Aput.-húztam össze a szemeim.
-És szeretetted őt?
-Igen.
-Mikor halt meg?
-A születésem után.
-Tényleg? S ma van a napja,hogy meghalt azóta?
-Nem...
-Hát akkor?
-Tegnap tudtam meg,hogy apu miért nem jön haza még mindig...
-Értem.-sóhajtott a levegőbe, majd a hónom alatt megfogva, odavitt a hintához, s beleültetett. Mögém állt, majd kicsit meghajtotta, és lassan előre-hátra hajtotta a hintát.
-Miért csináltad ezt?- kérdeztem tőle, közben az ölembe tett kezeimet néztem.
-Szeretném ha megnyugodnál. És bocsáss meg az előbbiért...
-Nem baj..-hunytam le a szemeim.
Azóta a nap óta mindig átjött hozzám, és hintát hajtotta nekem. Akkor mindig úgy éreztem, minden egyes nappal közelebb kerültem hozzá, és kialakult bennem a szerelem, gyereknéven, mert még is csak nem az az igazi szerelem volt, ennyi évesen.
Anyám,s a nagyszüleim megbíztak Takeruban, és ha ők elmentek valahova, mindig rábíztak. Mikor a szentélyhez költöztünk, nem sokkal később Takeruék is a környékre költöztek, így legalább el tudott hozzám jönni könnyen.
Nyeltem egyet:
-Ő is eljön?
-Igen,kincsem, csak nem baj?- csodálkozott el anyám.
-Nem.
A jövőhét elején már lecsitultak bennem a kedélyek, a tükör előtt méregettem magamon a halványkék, rózsaszín cseresznyevirágos yukatám, amit egy fehér széles övvel volt összekötve, rajta egy kisebb díszesebbel, masnival megkötve az elején.
-Ennyire tetszik?- kukkantott be nagyanyám.
-Ühüm.-bólogattam hevesen.
-Megértelek, elsőnek jössz a nyári fesztiválra, és ráadásul Takeru-kun is ott lesz, és mindenképpen tetszeni akarsz neki.
-Én?- pislogtam, ahogy lassan elpirultam,mint a rák- Nem...nem, én nem...-habogtam.
-Haha.-kacagott nagyanyám,és kisétált.
A fesztivál helyszíne nem volt messze a szentélytől, hiszen anyám, és nagyszüleim voltak most a főszervezői.
Sietve előreszaladtam papucsomban, a hosszan elnyúló aszfalton. Aztán megálltam hirtelen mikor megláttam a magam előtt elterülő standokat, embereket, és fényeket. A szememben csak úgy játszottak mindezek, káprázatos volt számomra az összejövetel látványa.
Sok színes lampion lámpás lógott a standosok sátrainak szélén. Kicsit érezni lehetett az ételstandtól a kaja illatot, talán yakitorit készítettek, mindig is meg akartam kóstolni. Aztán megpillantottam a legyezős standot. Oda akartam rohanni,amikor hallottam egy hangot mögöttem jönni.
-Kaori-chan!!- Takeru volt az, halvány lila árnyalatú yukatában volt, fekete kis csíkozott mintákkal, fekete széles övvel kötve a derekán. Lihegve kapkodta a levegőt.- Máskor ne rohanj így előre, nem tudlak utolérni. Anyukád, és a nagyszüleid rám bíztak, nem akarom,hogy bajod essen.- egyenesedett ki és a fejemre nyomta kezét, közben végigszemlélt. Két copfba, hosszan elnyúlt fekete hajam,melyet kékes-fekete szalag fogott össze, a cseresznyevirág mintás, világos kék yukatám bő ujjait szorongattam, és felnézve rá pirultan pislogtam.
-Mi..az?-csuklott meg a hangom, ettől pedig a számra tapasztottam a kezem zavaromban.
-Semmi. Szép vagy!-biccentett.
-Komolyan?-csodálkoztam.-Tetszem neked?- szerintem ez a kérdés meglepte,mert kikerekedtek a szemei.
-Igen.-tarkójához nyúlt zavartan, majd megfogta a kezem- Mondd, mit szeretnél venni?
-Olyat!-mutattam a legyezős standhoz.
-Uchiwát szeretnél?
-Ühüm.
Egy hasonló színűt vettünk,mint a ruhám, és egy cseresznyefa ágat mintázott rajta,ahogy a rózsaszín szirmok elszállnak.
-Köszönöm!-karoltam Takerube.
-Szívesen, máskor is.
Életem legszebb nyári fesztiválja volt, tele színekkel, emlékkel, és mindezt Takeruvel tölthettem.
A tűzijátékot már a szentély lépcsőjének tetején akartam megnézni,úgy gondoltam ott szebb látvány lesz, és Takeru nem bánta, tetszett neki az ötletem.
Leültünk a legelső fokhoz. És elmélyedtem a sok ezer csillag fényében,ahogy az éjszaka körülölelte őket.
-Takeru-kun..
-Igen? - de alighogy rákérdezett, én közel hajoltam az arcához és szájon csókoltam. A tűzijáték fényei akkor telítették be az eget. Életem első csókja volt, már ha mondhatom így, és azt hiszem Takerunak is, de egyedül csak én emlékezhettem erre a napra.
(folytatása következik...)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)