A Szerelem

Hayashi Mizuki vagyok. Ma ünnepeltem a tizenkilencedik születésnapomat, a barátom társaságában, Kyoto egyik kis kávézójában. Már lassan másfél éve együtt vagyunk. A mi kapcsolatunk számomra mindig is tisztának számított, mind őszinteségben, mind hitben, mind szerelemben. Már egy fél órája bent ültünk, és beszélgettünk. Azt mondta most is meglep valami kis ajándékkal.
- Ne tereld a témát, már mióta tűkön ülök! - mosolyogtam rá izgatottan, hátha ráveszem, hogy átadja az ajándékom végre.
-Ne legyél olyan torkos!- nevetett ki, és a homlokomra pöckölt az ujjával. Persze ilyenkor beletörődve visszafogtam magam, és a homlokomhoz nyúltam csodálkozva. Igaza volt, torkos vagyok. Az ajándékozás előtt, nagyon önzőn viselkedem, pedig már igazán leszokhatnék róla, lehet más környezetben nem így fogják fel,mint ő. Végül egy ezüstös színű dobozkát vett elő vigyorogva.
-Nyisd ki..-csillant meg a szeme, amikor átnyújtotta.
Mintha egy hímes tojást fogtam volna, olyan vigyázva fogtam a kezembe az ajándékom. Elpirultam, majd a szemeibe nézve ránéztem.
-Köszönöm, Takeshi-senpai. -majd elkezdtem kinyitni a doboz tetejét, de amikor megláttam, hogy mi van benne, ledermedtem, és lassan kitágultak a szemeim. Meg sem tudtam szólalni. Nem hittem a szememnek. Képtelenségnek hittem, biztos nem azt látom, ami benne van. Ugyanis egy arany karóra pihent a doboz belsejében. A számok, római számok szerint mutatták az időt. Különlegessége miatt, csak kettő létezik belőle, egy nagyobb ékszeres üzletben. Emlékszem az egyiket egy gazdag, sznob-szerű pasas vette meg, és többet is adott érte, annyira megbabonázta ez a karóra, ahogy engem is,amikor a "fogadott" bátyámnak, Takeda -sannak vettük meg a másikat, a huszadik születésnapjára. Igazából sosem volt testvérem, csak úgy éreztem a közelében a húgaként mondhatom magamat. Nagyon közel álltunk egymáshoz, de szerelem sosem lett belőle, úgy éreztem, így gátlástalanabb mellette lennem. Aztán az utóbbi hetekben eltűnt. Nem adott magáról információt,hogy hol lakik, állítólag sokat költözködött, de szerintem nem akarta elmondani, hogy milyen életet élt ő, ezért jött hozzám látogatóba. Nem érhettem el, a telefont sem vette fel. Már 2 éve ennek, hogy kiderült valójában öngyilkos lett. Takeshi-senpaitól tudtam meg. Nem mondott többet, hogy miért, hogy egyáltalán hogyan történt, azt mondta, csak ennyit tud ő is. Igaz nem is akartam akkor többet tudni az egészről, mert a halálhíre miatt lesokkoltam. Megállt számomra az idő. Hetekig küszködtem a könnyeimmel, és az álmatlan éjszakáim nehezebbé tették a napok múlását. Takeshi - senpai volt mellettem a gimnázium végéig, segített feldolgozni ezt az egészet, és, hogy levizsgázzam. Időközben, ahogy mellette enyhült ez a seb rajtam, közelebb kerültünk egymáshoz, mind ismeretség terén, mind érzelmileg... de most? Ahogy visszapörgetem magamban a történteket, úgy érzem az egész egy hazugság. Egy rossz vicc, egy hamis játék, aminek áldozata lettem, és a jóhiszeműségemnek köszönhetően visszacsapódik rám, mint egy pofon a valóságtól. Hogy ez a karóra, ez Takedáé. A markomba fogtam a karórát, és a mellkasomhoz öleltem. Hosszú, fekete tincseim az arcomba lógtak. Halkan zokogni kezdtem, de valahogy nem tudtam visszanézni arra a fiúra, akit a szerelmemnek hittem.., ezért sarkon fordulva felpattantam, és kirohantam a kávézóból.
- Mizuki!!- nyúlt utánam meglepve. Mire kiért a kávézó ajtajához, csak a hosszan elhúzódó járdán látott elfutni.
Rohantam. Egyre gyorsabban. Nem tudtam hová tartok, nem tudtam mi a célom ezzel, olyan volt, mintha a hazugság elől akarnék elmenekülni. Már kiértem a városközpontból is, csak a csendesebb utcáknál jártam. Azonban nem álltam meg, futottam még mindig. Számomra végtelen útnak tűnt, ami mintha visszafelé húzna, hiába is próbálok előre rohanni. Végül egy temetős kapuban orra estem. Magamon meglepődve néztem ki a könnyeim mögül az előttem húzódó temetői sorokon. Nagy nehezen felálltam onnan, mivel már futásra képtelen voltam, csak babaként sétáltam a kitaposott temetői úton. Akaratlanul is kerestem valamit. Nem tudtam miért, nem értettem mi az oka, hogy ide vezetett a menekülésem. Majd mikor megpillantottam Takeda sírkövét, még jobban elindultak a könnyeim, melyek forrón legördültek a fehér arcomon. Összeszorítottam a karórát a kezeimben. Elindultam döcögősen a sírkő felé, amikor..
- Mizuki, hát itt vagy.- szólt egy hang, de úgy hangzott, mintha fogalma sem lenne arról, hogy miért vagyok itt.
Megtorpantam. Az egész testem,mintha megfagyott volna, egy pillanatra úgy éreztem a szívem dobogása sem lett volna. A könnyeim nem folytak már. Remegtek az ajkaim, ki akartam mondani, azt amit igaznak látok, de valami visszafogott. Féltem tőle. Sőt mi van ha nem tetteti, és valójában ő...
-Te ölted meg..., igaz? - kérdeztem eréjesen, amin magam is meglepődtem. - ..megölted a bátyám,..hogy a közelembe férkőzhess..
-Bátyád? Hmm..-zsebre dugta kezeit, miközben a fejét lehajtotta, ekkor én szembe fordultam vele. Meglepődtem, úgy éreztem, most vége mindennek, hogy ilyet képzeltem róla. Egy pillanatra ezt hittem, csak amikor vigyorogva felnézett, és ahogy a szemében megcsillant valami furcsa fény, megijedtem tőle.
-Kettőnk közül, csak én nevezhetném báttynak..
Ledöbbentem. Testvérek? Igaz Takeda-san sosem említette a családnevét,mivel engem is a keresztnevem ismert meg, de még ha ugyanaz lett volna, sem hittem volna, hogy testvérek, sosem beszéltek egymással igazán, és nem nevezték magukat testvéreknek. És én, ezt nem vettem észre, hogy valójában egymást utálták, miattam.
-Eh?- rogytam térdre végül. - Testvérek...voltatok?
-Tudom, számodra egy testvér volt, talán ezért is fogadott el a húgaként, mert az igazi testvére senkinek tekintette...- nézett félre bűnbánó tekintettel - .., csak közben beléd szeretett, amit nagyon jól elrejtett, azonban megelőzött, mielőtt én bármit is tehettem volna, hogy bevalljam az érzelmeim. Emiatt sokat veszekedtünk, habár sosem voltunk azok a mintatestvérek, ezért nem is mutattuk ki sehol sem, még ha megegyezett a vezetéknevünk, nem számított. Hehh...- egy pillanatra kiröhögte magát - milyen szánalmas, hogy a féltékenység mit szül két személy közt..-majd az égre hajtotta tekintetét, a lemenő Nap fénye már az este színeit festette mindenki elé. - Aztán ..- folytatta megtörve a néma csendet- ..nem bírtam már, hogy már mióta vele lógsz, ezért aznap este berúgtam. Nem is tudom, talán bánom már..Akkor este berontottam hozzá. Kirántottam a székből, és falhoz szorítottam a torkánál fogva. Természetesen nem sokáig fojtogattam, mert a sok italtól szédültem. Ellökött magától. Nem értette mi bajom. De amikor azt mondta: "Ne rúgj be egy lány miatt, ha nem lehet a tied!" Ekkor elöntött a vörös köd, és belerúgtam egy akkorát, hogy az asztalnak ütközött. Már eleredt az orra vére. Feltápászkodott. Onnantól szinte nem emlékszem semmire sem, talán azt mondta, hogy "Bocsáss meg, megértem,hogy haragszol rám, de nem jár velem, attól megmondhatod neki, hogy mit érzel, hiszen vele soha sem jöhetek össze szerelem terén, te is tudod..." Majd elborult az agyam. Megöltem. A saját lakásán. Emlékszem a földön heverve ébredtem. Körülöttem felfordulás, vérfoltok, és a vérbefagyott holtteste. Elsőnek megijedtem. A kezeim remegtek, mikor megláttam, hogy azt is vér áztatja. Eltűntem onnan, amilyen gyorsan csak tudtam. Még most kezdett hajnalodni, ezért örültem, hogy senki nem látott meg. Hogy miért úsztam meg? Állítólag a lakótársa talált rá, akivel nem volt valami jó viszonyban, már nekem is azt mondta, szívesen megölné, ezért amikor az hazaért, és elkapta az káröröm, könnyen rátudták fogni. Részleteket azonban nem tudok, hogy tagadta e,hogy ő tette, vagy nem. Neked csak azért mondtam azt, hogy öngyilkos lett, mert úgy sem ismertél annyira, hogy hazudok e ebben, vagy nem. Ezért még könnyebben a közeledbe kerültem, és a bizalmadba fogadtál.. Mi tagadás hiszékeny voltál, de mivel túl nagy sokk ért, nem is hittem volna, hogy észreveszed, hogy én voltam az első aki információt ad róla, véletlenül. Azonban a törődésem nem volt hazugság..., azt őszintén tettem érted..., ne hidd, hogy..
-ELÉG! - kiáltottam el magam. Nem bírtam azt a töménytelen mennyiségű beszédet hallgatni, amiben semmi bűnbánás nincs. Csak az önző vágyak hitegetése. - Hogy lehettem ekkora hülye...- motyogtam az orrom alatt, ahogy lehajtott fejjel felálltam..
-Mizuki...-halkan szólalt meg, szinte már megijedve, hogy most megint egyedül marad. - De te most akkor is az enyém vagy!! - kapta el az egyik karom, ekkor a földre ejtettem a karórát.
-Engedj el! Engedj el! - rángattam magam a szorításából. - Hagyd már abba, kérlek..Hagyd abba!!
-Nem lehet, te az enyém maradsz, örökre.- ekkor megbuktam, és hátrafelé kezdtem vele esni. Felém magaslott négykézláb. Az arcomba vigyorgott, és fénylett a szeme. Rettegtem, de nem tudtam a szorításából menekülni, ahogy lefogta a földhöz, a két csuklóm.
-Takeshi...kérlek..-csuklott meg a hangom, ahogy a könnyeim újra eleredtek.
-Mizuki...szeretlek..- hajolt közelebb, közben a térdét a lábam közé tolta.
-Nem...ez már nem szerelem.. Takeshi, ébredj fel..kérlek..-remegtek az ajkaim, miközben zavarba is jöttem. - Ez őrültség amit művelsz...
-Nem igaz...- engedte el a csuklóm, és az ujjaival végigcirógatott a nyakamon lágyan, majd lassan körbefonta a nyakam az ujjaival.
-Miért...?
-Nem tudom..- vette el az egyik kezét, és az ajkaimon végigsimított vele, majd hideg ajkai megérintették az enyémet. El akartam taszítani magamtól, de ahhoz túlzottan féltem. Vagy megöl, vagy életben hagy...kitudja.
-Túl sokat tudsz...- suttogta a fülemhez hajolva, szinte vészjóslóan. Aztán újra ráfonta ujjait a nyakamra. A szemeibe néztem, kerestem a választ a kiúthoz, ebből a helyzetből. Kerestem...kerestem, kutattam, de...elkéstem, amikor megéreztem a szorítást a torkomon. Ez már nem ő. De onnantól már nem is számított, hogy megkereshetem a valódi énjét. Ahogy a fulladástól elöntötte a testem a forróság, és ahogy a könnyeim végigfolytak a halántékomon, a hajamba gyöngyként elveszve, lassan elkezdett homályosodni a kép. Elveszett onnantól minden gondolat, az érzelmek, a szavak...
Az arany karórán végigsiklott a lemenő Nap fénye. Az este elérkezett, de valakinek végleg...




[ újból egy olyan történet, ami ilyenre sikerült. valójában a karóra, és a menekülést valóban terveztem a történetbe.., igaz nem hittem volna, hogy ilyenre sikeredik, volna rajta alakítani való, történeti, és nyelvtanilag is, kicsit már furán éltem bele magam, így írtam olyat,ami kicsit zavarosnak hangzik..., de majd meglátom,hogy a későbbiekben szükségem lesz e rá, és akkor javítok rajta... ]