A Szellem

Árnyékképem eltűnt. Emlékek, melyek elhagytak fejem felett szállnak el, mint eltűnő köd a borostyán vörös hajnalon. Én csak nézem a távolból az életet, és a világot, mely számomra csak egy űr, amiben szabadon járhatom lépteim. Pedig mennyire vágytam a szabadságra, hogy anélkül járhassam az utam, hogy valaki cérnaszálon visszafogna. De most..., ez a szabadság mégis keserű, és magányos. Egyedül kóborolni, és nyugtalan lélekként sétálni az emberek közt, melyek élik mindennapjaikat.
Nem pontosan emlékszem már a múltamra, a nevemet is alig tudom felidézni. De olykor visszhangzik mélyen, egy kedves, szeretetteljes hang, amit szerettem, ahogy elnyújtva kiabált utánam, és nevetve futott felém: Michiyo-saaan!
Fiatalon ért a halál, tizenöt éves lettem volna két hónap múlva mikor egy baleset ért útközben. Iskolakezdés volt, és az évnyitó napján hosszú, ezüstös árnyalatú, derékig érő hajamba kötöttem a kedvenc szalagom, amit Midori-chantól kaptam. Midori-chan, emlékeim szerint a legjobb barátnőm volt. Általános iskolában találtunk egymásra, de a középiskolai évek elhúztak minket egymástól, és csak ritkán tudtunk összeülni egy találkozásra.
A tükör előtt tollászkodtam még egy ideig. Megkötöttem a fehér egyenruhám gallérján lévő fekete szalagot, majd gyönyörködtem az égszínkék szalaggal a hajamban, ami passzolt a halványzöld szemem színéhez. Porcelánbaba bőröm mindenki irigyelte, pedig néha nem voltam rá büszke, voltak időszakok mikor csúfoltak érte, mert ilyen a bőröm színe.
Majd sietve leszaladtam a lépcsőn, elköszöntem, amikor már az útpadkára léptem...egy elcsúszó autó száguldott felém, s a kapunknak ütközött. Betört a fejem. Hetekig kómába kerültem. Majd két hónap után életjelek jelentkeztek rajtam..., csakhogy megnémultam, és ideg összeroppanás ért, így most már tényleg egy néma porcelánbabára hasonlítottam. Onnantól egy emlékem maradt, ahogy könnyek hullnak az arcomra, és fogják a hideg kezem, majd elvakít a fehérség, ami szinte egy perc volt, aztán örök sötétbe borult. A lelkem nem nyugodott, és visszatértem szellemként, a várost járkálva. Mivel szinte az utolsó napom maradt meg emlékként, nem tudom ki voltam, vagy hol laktam, vagy akiket ismertem... Csak tétován járom lépteim, és hátam mögé pillantok,ahogy elmegy mellettem egy-egy nevető arc, vagy szerelmespárok... Mégis nem tudom, mi tévő lehetnék, nem is értem, s már belefáradok lassan a tétlenségbe, hogy itt kell maradnom, anélkül, hogy lenyugodhatnék egy számomra elhelyezett világban...