Emlékek

Ősz volt. Talán egyik legemlékezetesebb őszöm, bár sosem hittem volna,hogy az lesz.

Egy hosszú út előtt álltam,mikor kiléptem a kapun. Az iskola felé vezetett. Középiskolás voltam akkor. De nem szerettem azt az iskolát, talán valódi okát nem is tudtam. Felpillantottam magam elé, zöld szemembe felcsillant a Nap fénye. Enyhe szellő lengette ezüstös tincseimet,melyek lágyan leomlottak vállamon. Fehér-fekete egyenruhámba is belekapott a szél.
Valami visszatartott,hogy előrelépjek. Valami, ami számomra ismeretlen, és felfoghatatlan. Megszorítottam a táskám műbőrből készült fülét, nyeltem egyet, és kiléptem az útra. Láttam,ahogy a korabeli évfolyamtársaim is az iskola felé tartanak, de én inkább a poros aszfaltot néztem,miközben haladtam előre a hosszú úton. Egy kisebb híd is elnyúlik az út felett, mindig felnéztem rá, úgy éreztem valami vonz hozzá, hogyha végigmennék rajta, eljuthatnék egy számomra másnak ítélt helyre.Hmm..talán ezt nevezik; szabadságnak? Lehet.
Ez alkalommal is felpillantottam, egy lány állt a szélén. Hosszú fekete haja lobogott a szélben, határozott pillantásától kissé megborzongtam. A szomszédváros iskolájának egyenruhája volt rajta, ami viszont fekete volt, fehér csíkokkal a gallérján.
 Megálltam. Nem értettem,hogy került oda, s mégis mit keres ott az autópálya hídján. Bár számomra furcsa volt,hogy az autósok egyike sem állt meg,hogy esetleg elhozza onnan a lányt. Hirtelen úgy éreztem féltenem kell ezt a lányt, a következő pillanatban meg az ugrott be,hogy ismerősnek tűnik...De mire ezen elgondolkoztam volna jobban, a szél megerősödött, a mellettem húzódó fasor, erősen hullajtotta le őszi, sárgás leveleit. Egy pillanatra be is hunytam a szemem, és előre siettem a híd alatt. Mikor végre elcsendesedett a szél, hátranéztem.. a lány eltűnt. Ledöbbentem. Nem vethette le magát, mivel az úton nincsen a teste, az autósok közé sem mehetett, akkor mégis hova lett? De amikor magam elé néztem vissza előttem állt.
Pislogtam párat, s éreztem,ahogy mélyen a szemembe nézett, én is az övébe, ami kissé lilásan csillogott. Meg akartam szólalni, már kérdésre nyitottam volna szám, amikor egy kardot nyújtott felém. Úgy látszott nekem akarja adni.., én bátortalanul elvettem.
- Miért adod ezt ne..- nem engedte,hogy befejezzem a mondanivalóm, az ujját a számra rakta, és közelebb hajolt.
-Vigyázz magadra...- indult el mellettem máris, vállaink súrolták egymást,- húgi.-mondta az utóbbit halkan. Ettől megállt bennem az idő. Tudtommal nincsen nővérem, és még is miért adott nekem egy ilyen fegyvert, amit még soha nem fogtam a kezembe? És még is ki vagy te nekem,hogy így ismersz?
De mire feltehettem volna a kérdést szóban is, addigra eltűnt...

Ma már tudom ezekre a választ. Egy újabb ősz kezdete, és egy újabb nap, amikor nem az iskolában töltöm a napjaim.
Hátulról átölelt két kar. Elpirultam.
-Ez a következő a tied, vigyázz magadra..,Yukino.- mondta kedvesen a lány, akiről nem hittem volna,hogy még valaha látom, a nővérem: Mizuki Fumie.
-Ühm.-bólintottam,majd felpillantottam, a démonra, ami rám várt...