Emlékek

Ősz volt. Talán egyik legemlékezetesebb őszöm, bár sosem hittem volna,hogy az lesz.

Egy hosszú út előtt álltam,mikor kiléptem a kapun. Az iskola felé vezetett. Középiskolás voltam akkor. De nem szerettem azt az iskolát, talán valódi okát nem is tudtam. Felpillantottam magam elé, zöld szemembe felcsillant a Nap fénye. Enyhe szellő lengette ezüstös tincseimet,melyek lágyan leomlottak vállamon. Fehér-fekete egyenruhámba is belekapott a szél.
Valami visszatartott,hogy előrelépjek. Valami, ami számomra ismeretlen, és felfoghatatlan. Megszorítottam a táskám műbőrből készült fülét, nyeltem egyet, és kiléptem az útra. Láttam,ahogy a korabeli évfolyamtársaim is az iskola felé tartanak, de én inkább a poros aszfaltot néztem,miközben haladtam előre a hosszú úton. Egy kisebb híd is elnyúlik az út felett, mindig felnéztem rá, úgy éreztem valami vonz hozzá, hogyha végigmennék rajta, eljuthatnék egy számomra másnak ítélt helyre.Hmm..talán ezt nevezik; szabadságnak? Lehet.
Ez alkalommal is felpillantottam, egy lány állt a szélén. Hosszú fekete haja lobogott a szélben, határozott pillantásától kissé megborzongtam. A szomszédváros iskolájának egyenruhája volt rajta, ami viszont fekete volt, fehér csíkokkal a gallérján.
 Megálltam. Nem értettem,hogy került oda, s mégis mit keres ott az autópálya hídján. Bár számomra furcsa volt,hogy az autósok egyike sem állt meg,hogy esetleg elhozza onnan a lányt. Hirtelen úgy éreztem féltenem kell ezt a lányt, a következő pillanatban meg az ugrott be,hogy ismerősnek tűnik...De mire ezen elgondolkoztam volna jobban, a szél megerősödött, a mellettem húzódó fasor, erősen hullajtotta le őszi, sárgás leveleit. Egy pillanatra be is hunytam a szemem, és előre siettem a híd alatt. Mikor végre elcsendesedett a szél, hátranéztem.. a lány eltűnt. Ledöbbentem. Nem vethette le magát, mivel az úton nincsen a teste, az autósok közé sem mehetett, akkor mégis hova lett? De amikor magam elé néztem vissza előttem állt.
Pislogtam párat, s éreztem,ahogy mélyen a szemembe nézett, én is az övébe, ami kissé lilásan csillogott. Meg akartam szólalni, már kérdésre nyitottam volna szám, amikor egy kardot nyújtott felém. Úgy látszott nekem akarja adni.., én bátortalanul elvettem.
- Miért adod ezt ne..- nem engedte,hogy befejezzem a mondanivalóm, az ujját a számra rakta, és közelebb hajolt.
-Vigyázz magadra...- indult el mellettem máris, vállaink súrolták egymást,- húgi.-mondta az utóbbit halkan. Ettől megállt bennem az idő. Tudtommal nincsen nővérem, és még is miért adott nekem egy ilyen fegyvert, amit még soha nem fogtam a kezembe? És még is ki vagy te nekem,hogy így ismersz?
De mire feltehettem volna a kérdést szóban is, addigra eltűnt...

Ma már tudom ezekre a választ. Egy újabb ősz kezdete, és egy újabb nap, amikor nem az iskolában töltöm a napjaim.
Hátulról átölelt két kar. Elpirultam.
-Ez a következő a tied, vigyázz magadra..,Yukino.- mondta kedvesen a lány, akiről nem hittem volna,hogy még valaha látom, a nővérem: Mizuki Fumie.
-Ühm.-bólintottam,majd felpillantottam, a démonra, ami rám várt...

Ismeretlen

Késő este volt már. Eső zuhogott csendesen. Illata elkábított, és nyugalomba hozott. A tornác ajtajának tövében ültem,mint egy baba. Fehér kimonós hálóingem alá szökött lágyan a szél fuvallata, mely libabőrösé változtatta a bőröm, de ez az arcomon látszólag nem látszott,hogy zavart. Oldalra döntöttem fejem, a semmibe bámultam,ahogy az udvar füve közt megcsillannak a esőcseppek,mint a gyöngyszemek, melyet az esti lámpák homályos fénye megvilágít. Hirtelen a szél erősödni kezdett. Barna szemeimben üresség tükröződött vissza,többé a fény nem csillogott belőle.  A tetőoszlopára akasztott szélcsengő lágyan csilingelt...Jobb karomat felemelve a nyakamhoz értem,ahol be volt kötözve. Fájlaltam, de nem csak a seb miatt,hanem az emlékét,amit hordozott. Azt úgy éreztem sosem gyógyíthatja meg senki, sem fásli, se gyógyszer, még...én sem. A karjaim is be voltak kötve, de azok kevésbé fájtak.

Felkeltem. Úgy döntöttem kimegyek. Mire kiértem a ház elé a szél már javában megerősödött. Nem törődtem vele, mezítláb lépkedtem a nedves,hideg aszfalton. Lépteim akár egy zombié, hallottam,ahogy minden lépésnél csobbant a víz,és átjárja az egész testem a láz forrósága. Éreztem,ahogy vállig érő hajam egyre vizesebb lesz, és fehéres arcomhoz tapadnak a tincseim,közben a cseppek legördülnek rajta. Homályos volt előttem a kép, az utcai lámpák halvány fénye tudatta velem,hogy úton vagyok, miközben a város szinte sötétségben volt. Nem sokkal később egy járókelő közeledett, esernyővel. Magasságából és testalkatából kiszűrtem,hogy egy fiú az... Én hátat fordítottam neki, megálltam. Amikor a közelembe ért,hallottam,hogy megállt ő is. Oldalra pillantottam a vállam felett, lágyan rámosolyogtam, ő csak meglepve nézett rám....

Kipattantak a szemeim. Egy fehér szobában találtam magam. Messziről valami csipogó hang hallatszott. Egy kórházban vagyok. Ledöbbentem, az előbbi képek,mintha valóságosak lettek volna számomra. Éreztem,hogy a forró könny legördül az arcomon. De... mégis, ki volt az a fiú?....

(hmm...még volna mit csiszolni rajta, igaz mostanában, nem nagyon tudok rendesen fogalmazni, de ez van... de a zene segített [ Evanscences-Haunted(instrumental)], és pont illik az eleje a képhez,amit leírtam a történetben ^^)

Vámpír

Éreztem,ahogy hideg,hosszú ujjai végigsiklanak nyakamon. Majd,ahogy nyakszirtemnél éreztem gyenge, meleg leheletét, s ajkait. Végül a tompa nyomást, melyet fogai mértek a bőrömbe, mintha valami idegenek tűnő tárgyat nyomnának a bőröm alá. Lassan megéreztem,ahogy a vérem egy része cirógatóan lecsorog a nyakamon, a mellkasomon folytatva. Olyan érzés kerített hatalmába,amivel nem találkoztam eddig. Féltem, még is vágytam erre az egészre. Akár egy mérgező bűbáj, amely hatalmába kerít, megmérgez, s tudatalatt vágyat hajt érzelmileg. Vágy az ismeretlen felé, amely rettegést kelt. Ezt éreztem...

Halkan hallottam,ahogy a vérem szívja, és mélyen lenyeli. Közben szorítását egyre jobban fokozta,ahogy átfogott karjaival. Végül elhajolt tőlem...én kezdtem szédülni, de még is szembe fordultam vele. Látni akartam, látni őt, hogy ki. Szemeibe mélyedtem el,melyek vérvörösen izzódtak. Szájából az én vérem csorgott az álla felé, közben nyelvével körülnyalta, mint valami édességet. Rövid, ezüstös haja volt, de ahogy kezdett homályosodni az arca, és minden más, éreztem ahogy testem az ő irányába dőlt. Halkan annyit hallottam,ahogy a fülembe súgta: Minden rendben...

És onnantól elveszett a valóság számomra... 

(nem egészen ezt terveztem....,végül Zeros lett...részben...)