"Tűnj el!". Visszhangzott benne. A gondolat sírásra kényszerítette, hiába állt ellen. Könny csordult le, száraz arcán. Úgy érezte még mindig zuhan. Pedig már napok óta a mélybe vetve fekszik, a fekete, hideg talajon, ami alatt alvadt vér folyik, és tapadt rá hófehér testére. Akárhányszor felpillant a mélyből a magason húzódó résen keresztül, a szürke égre, minden alkalommal eszébe jutott,ahogy zuhant lefelé, és a bordái iszonyatos hangon megreccsentek, mikor földet ért.
-Ma..gány..- suttogta, miközben megcsuklott hangja.~ Miért vagyok itt? Vagy...miért nem halok már meg? Nem akarok még addig szenvedni, ha már ide vetett a sors utolsó pillanata. -gondolta ezeket, majd valami hűvöset érzett meg a libabőrös lábán. Felnézett a rés felé. Hópelyhek kezdtek szállingózni. Ettől egy halvány mosolyt csalt arcára. Az ujjait próbálta mozgatni, melyek már meg voltak dermedve, majd a földbe vésett körmeivel, összeszorította fogait eközben, és visszafojtotta az újabban előtörő sírását. Testén egy piszkos fehér, szakadt hosszujjú ing volt. Végtagjain csomó seb, vágások.
Úgy érezte ezután a két nap után végre eljött a hosszú álma. Talán nem erre vágyott, talán sosem gondolt bele,hogy megtörténik ez, de ebben a két napban csak erre vágyott már, semmi másra. A zölden csillogó szempárból lassan kialudt a fény, elhomályosodott a tekintete is. Arcán valamiféle néma mosoly tükröződött, végleg ráfagyva ezzel a mosollyal, hosszú álomba merült.
A szürke felhőkkel borított égből hópelyhek hulltak alá. Onnan hulltak a fehér tollpihék véresre festve,ami más szemének láthatatlan. Csak, Ő láthatta. Mindig azt hitte angyaloké. Olyan angyaloké, akik meghaltak, mert széttépte őket valaki, és szárnyaik tollakra szakadtak, a vérükben pedig átitatták azokat. Szinte elvarázsolva nézte az égből hulló "csodát". Szemében üresség, elhagyatottság érződött vissza. "Magány". Suttogta mindig. A kopár, sík talaj,ahol sétált hideg volt, mezítláb mászkált. Fehéres szalagok borították testét.
Megállt.
-Ohh..- a földön egy fehér rózsa hevert, felvette gyengéden.- Szegény.. ő is magányos...-elmosolyodott, mikor is meglátta,hogy a rózsa szirmai véresek. Majd kezébe markolta a rózsát, aztán összeszorítva elengedte, és szirmait felkapta a szellő. Ezüstös fehér haját is meglobogtatta.
Egyszer csak felkerekedett a szél, a kósza, száraz leveleket elsöpörte az úton. Mögötte, a kopasz fák ágain fekete madarak tanyáztak. Szemeik villogtak, miközben a lányra szegezték tekintetüket. Ő tovább sétált.
-Magány...magány...magány...-szinte már dúdolta.
Újból hullani kezdtek a véres tollak. Felpillantott. A szemében cinkos mosoly volt, de még is tengernyi kíváncsiság az iránt, hogy, hogyan lehet az,hogy ő láthatja, de senki más.
~Vajon honnan jönnek? Talán...üzenetet hordoznak magukban..? Lehet...- szegte le fejét. Kezét ökölbe szorította. Összehúzta szemeit. Furcsa homály volt szeme előtt. Úgy érezte elsötétül a világ. Nem értette ezt a zavarodottságot, hiszen oly sok mindent, amióta a földre lépett. Kilétéről nem tudott, sem nevéről, sem azt, hogy honnan származik. Nem értette ezt a világot. Átvette a bizsergés, a fagy...Tovább sétált, kezével karjait fogta össze. Valami furcsát vett észre az egyik kiemelkedés után. Odasietett, amennyire csak tudott. Egy hatalmas repedés volt előtte. Lenézve mély, sötétség, és halványan valami homályos alak feküdt ott...
Letérdelt, a szakadék széléhez..."
