Hallottam ezeket magamban. Mindig is hallottam, szerintem amióta léteztem. Csak később értettem meg mi vagyok, mi a létem, hogy valójában magammal kell megvívnom azt, ha valaki a környezetemből megtámad,hogy azt legyőzhessem. De vajon milyen messzire kell menjek, hogy végül tényleg ne vegyem őket figyelembe? Elpusztíthatom magam,anélkül,hogy a halálra vagy az öngyilkosságra gondolnék?
Most ezen merengek a kulccsal a kezemben. A cella hideg kövén összekuporodva. Mint egy porcelánbaba,ami nem sokára összetörik, ha valakit meglátna. Szememben mély feketeség, csapzott hajam, hosszan leért a hideg, piszkos talajra. Feladtam volna? Úgy látszott. Nem mondom egyiket sem, soha nem akartam ígéretet tenni, másnak, vagy magamnak. Soha nem mondom,hogy feladom, sem azt, hogy nem adom fel. Nem akarom, hogy kudarc legyen végül.
Valaki jön? Mintha léptek halk zaja lenne. Felemelem állam a felhúzott lábamról...Csak képzelődtem. Felállok. Hajam arcomba hullik. Lábaimat szinte úgy emelem mintha nehezékek lennének rajta. Egy rongyféle piszkos fehér ruha lóg rajtam. Karomat kinyújtom remegő kézzel a kulcsot a zárba rakom. Elfordítom, kattan egyet. Nyikorogva kinyílik lassan, mint egy örökké valóság. Felpillantok. Némi fény szökik szemeimbe. Elmosolyodom. Talán őszinte ez a mosoly? Talán csak a sírás elnyomása? Nem is. Sírni? Miért? Többet sírtam, mikor még kezdődött ez az egész, most talán már elfogytak annyira a könnyeim, hogy ridegség árad a létemből, oly módon, hogy azt hinné valaki, nincsenek érzéseim.
Kiléptem, mezítláb. Sóhajtottam egyet. Meglátszott a leheletem a hűvös levegőben. Mindig sétálok egyet a régi ház körül. De nem megyek ki az utcára. Nem engedhetem meg magamnak.
A ház körül nincsen más csak szemét, és minden olyan dolog ami elhanyagolva van, minden olyan ami múlt, s minden olyan ami jelzi,hogy az élet itt megállt.
Másnap...
Megint a cellában. Így élek. Bár közel sem élet az amit művelek már évek óta. Úgy érzem vissza kell jönnöm, és újra bezárni. Néha a kulcsot kint hagyom, de csak közel, hogy a rácsokon keresztül elérjem. Bár amilyen gyenge vagyok, néha nem sikerül elérnem. Hiába nyújtom hófehér, vékony karom érte.
Érzem ma jönnek. Legalább is egyenként. Valami erre tévedő. Ők régóta járnak ide. Főleg akkor mikor a kulcsot kint hagyom. És belép. Én csak felnézek rá. Üres szemmel az ő tiszta tekintetébe. Vigyort látok arcán. Ekkor megijedve felpattanok és a sarokba futva menekülnék, azonban a karomat megfogja. Visszaránt. Félek. A tekintete rosszat sugall. Majd a földre dob, mint egy rongyot, és közelebb lép. Én erőtlenül próbálok felállni. Majd felhúzz, szinte erőszakkal és a testemen végignyúl kezével. Másik karomat hátrahúzza. Elég kellemetlen helyzet. Most az lesz? Az aminek lehet nem kéne megtörténnie? Mindegy nekem? Nem, egyáltalán nem. Azonban nincs erőm ellenkezni. Egyszerűen csak felsikoltok, és ki akarok szakadni a kezei szorításából. Nem! Nem akarom! Ezt azért nem kaphatom! Annyi szenvedés után, még ez is? Mit tettem,hogy ezt kapjam? Mit? Mi tévő legyek?
Aztán kibuggyannak a könnyeim is kétségbeesésembe. Meglepve lefagyok. Aztán leteper. A ruhámat szinte letépi. Ez a megerőszakolás? Biztos? Sőt nem is tudom. Nem. Én már semmit. Bár egy ilyen semleges létnek talán nem is számít egy idő után, csak a félelem.
S mindig eljött. Ugyan ez. De mindig máshogy. Végül nem ellenkeztem. Egyszerűen ezt is szenvedtem. Miután megszégyenített, és elvette az egyetlen dolgot,ami létezett a világban, a testem. Elvette. Úgy éreztem nem az enyém. Most már soha. Megszégyenítette azt ami tiszta volt legalább, ha belül nem is. Most, csak egy eszköz.
Aztán jön egy másik. Az csak megkínoz, szétver, összetör. És ezek ellenére, nálam a kulcs, és még sem húzok el innen. Miért? Miért teszem? Fogalmam sincs már.
Egy bélyeg, egy pecsét, ez lesz mindig, mert megmarad.
